(665.) TÚRA AZ ORGOVÁNYI-RÉTEKEN


Időpont: 2020. május 9. szombat
Útvonal: Kolon-tói-övcsatorna - Csíra-szék - Buckák - Árpás-halom - Kolon-tói-övcsatorna
Táv: 11 km


Orgoványi-rétek, a legszebb hely a világon, de az országban legalább is biztosan az. Aki nem hiszi, az az ő dolga. Ide szerveztünk megint túrát, mert egyrészt már csaknem egy éve nem jártunk itt, másrészt májusban nagyon szép ez a környék.
A túra másik hozzáfűzni valója, hogy hosszabb idő után most volt először nyíltabb, több személyes túránk. Az elmúlt időszakban, ami március közepe óta tart, nem ugrálhattunk nagyon. Ahogy most látszik, talán hamarosan normalizálódik a helyzet, némi enyhülés is tapasztalható az emberekben a nagy nyomás után - ami elég kemény dolog, hosszú távon -,  és azt éreztük, olyan visszajelzéseket kaptunk, hogy néhányan már jönnének velünk, persze kellő óvatossággal. Így is lett. Több, mint egy tucat embert körbekérdeztünk, nagyobbik része ráért és bevállalta a dolgot.
A túrára, a várható meleg miatt már hat órakor gyülekeztünk Lajosmizsén, majd elindultunk Orgoványra, ahova háromnegyed hétkor értünk. Ott csatlakoztak hozzánk Imréék és Gyula is.
Nem a faluból indultunk, mert sok felesleges kilométer rakódott volna a távra, ami az elején még nem gond, de délben, az égető napon, visszafele úton már kínzás. Ezért szokott helyünkre gurultunkbe földúton, és a Kolon-tói-övcsatorna kis hídja mellett parkoltunk le, a szántóföldi kultúra és a rétek határán.
Az első kilométert egy gyepes mezőn átvágva tettük meg, aztán egy másik rozsdás korlátú hídon átkelve, megindultnk befelé, a Csíra-szék irányába.
Balról néhány éves bodzaültetvény kísért jó darabon, aztán elmaradt, és már semmi más nem vett körül minket, csak a természetes állapot. Jobbról kisebb fűzfacsoport, alattuk a víz nélküli rét; arrébb jegenyenyárak, egy régi tanyahelyet őriznek, balra nagy kiterjedésű nádas, maga a Csíra-szék. Jelen állapotában teljesen száraz, amit jól mutat, hogy egy sávban belekaszáltak a nádba és ott se volt semmi nyoma víznek.
A tájra amúgy - minden szépsége mellett - jellemző, hogy borzasztóan száraz volt minden, a bő féléves csapadék-nélküliség megtette itt is a hatását. Nosztalgiváal gondoltunk 2010-es nyári túránkra, amikor mindent víz borított, a csatornában színültig állt a víz, csaknem eltűnt benne a vízmérce, a réten a tehenek féllábszárig érő vízben állva a sarjnádat legelték. Ma ilyesmit nem tapasztaltunk.
Az is a tájhoz tartozik, hogy itt hagyományosan a szárazságot jól tűrő növény- és állatfajok  őshonosak, azok tudtak csak hosszú távon megszokni, így minden aszály ellenére, nem volt sem növény, sem állat nélküli a túrautunk, rengeteg szépséget láthattunk így is.
A Csíra-szék melletti öreg és megkapó, oszlopcsarnokszerű fűzfás évről évre öregszik, pusztul, ami egyrészt a koruknak, másrészt a csapadékszegény éveknek "köszönhető".
A fák alatt dús fű, virágok. Az árnyék védi a területet a napsugárzástól, így itt valamivel élénkebb a térd alatti szint, mint a többi részén a vidéknek. Pihenőpadok és asztalok vannak a fák tövében, nem mai gyerekek, rájuk férne egy felújítás. De nem nagyon jön össze szegényeknek, mert még létesíteni csak létesítenek pihenőket a Kiskunságban, ám azokat felújítani, gondozni, lecserélni már valahogy nem jut energia. Ez sajnos igaz a mi pihenőinkre és turistaútjainkra is. Talán idén ezekre is tudunk időt és energiát fordítani.
A pihenőnél fél órás, tehát kiadós reggeliszünetet tartottunk. Mindenki evett, mintha nem evett volna két napja. Ez természetes a túráinkon: ha tízszer állunk meg, tízszer vesszük elő az ennivalót - feltéve persze, ha marad még egyáltalán valami dél körülre, mert rendszerint hamarabb elfogy.
A pihenőtől folytattuk a túrát. Egy erdős, árnyékos részen haladtunk keresztül; nyáras volt főleg, de keveredtek bele más fajok, és nem kevés cserje is akadt, főként galagonya.
Egy elágazásban, a kissé lemaradtakat bevárva, jobbra kanyarodtunk. Egy nyitottabb rész következett, ami gazosabb, vaddohányosabb volt; kisebb tisztásokon régi tanyák romjai sejlettek fel a fűkupacok alatt, elhagyott kútgyűrűk húzták meg magukat a szemünk sarkában, mintha szégyelték volna, hogy még megvannak. Az enyészet öregekotthonába kényszerített vén gyümölcsfák pedig száraz, elhalóban lévő, göcsörtös ágaik végén még kik-kibújtattak egy marék levelet, itt-ott, és talán termés is előfordul majd némelyik ágvégen, mert egyik sem akar még magára hagyottan elmúlni; mint amikor az idős családtag, az őt otthonban hagyó rokonainak egyik ritka látogatás alkalmával felcsillant egy kevés élniakarás-szikrát, hátha nem kell ottmaradnia és elviszik haza magukkal. Hátha ezeket a fákat se vágja ki senki, csak úgy, kedvtelésből, ha lát rajtuk néhány zöld levelet, esetleg egy körtét vagy szilvát...
A táj már eddig is többször változott, formájában és növényzetében, de hamarosan újabb "kanyar" következett: a homok világa. Végre homok! - mondhatnánk; bármennyire is nehéznek tűnik benne haladni, nem nehéz, bármennyire is sivárnak látszik, nem az. A homok a Kiskunság egyik lényege. A másik a szik. Ez a kettő, ami megkülönbözteti más vidékektől, főként a hegyektől.
Tengerszint feletti magasságban 80 métertől 150 m-ig terjed a szikes laposoktól a homokdűnék rengetegéig. Ezeken, ezek keveredésein, látványban végtelen számú variációt adnak az erdők, mezők, tómedrek, fák, füvek, bokrok. Ezer szín, néha pokolian forró és száraz körülmények között, hónapokig víz nélkül is megélő - mit megélő, viruló! - növények, melyek  nemcsak a mostoha körülményekre hánynak fittyet, hanem a fizika és biológia alapvető törvényszerűségeire is, melyek szerint tudományosan megmagyarázhatatlan, hogy maradhatnak egyáltalán életben, hogy szaporodhatnak, hogy éltethetik a vidéket szívósságukkal. Na, ez a homok! Soha ne becsüld le, és ne nézd le, de tiszteld, csodáld! Soha nem fogod tudni megfejteni a titkait, mégis folyamatosan eléd tárja azokat, ha gyalogolsz benne. A többi az élet csodája...
A buckák járatlan és sokszor szinte járhatatlan vidékén, felfoghatatlan gyönyörűségű növényzet/élővilág dacol tehát a lehetetlennel. Mikor ott járunk, mintha egy templomba léptnénk be, egy titkosba, tiltottba. De mintha nem azért járna erre kevés ember, mert keveseket érdekel, hanem mert csak a beavatottak, a kellő alázattal érkezők láthatnak bele ebbe a világba igazán.
Furcsa, elmondhatatlan érzések és gondolatok kavarognak az emberben az ilyen helyeken. Ha külsős szemmel nézzük, és a többség csak úgy képes, akkor se csúnya környék ez, de ha szívvel is ott vagyunk, ha az agyunk is átkattan egy más nézetre-képzetre, egyszerűen beszippant - akár az orgoványi buckás, akár másik kiskunsági település homokvidéke.
A homok világából egy lepukkant tanyánál keveredtünk ki. Itt egy borzasztó rossz állapotú - rosszul tartott? - ló látványa borzolta kedélyeinket, próbáltunk nem rágondolni. A tanyán sok marhát tartottak. A környéke amúgy szintén mesés, mert egyszerre élő zöld, és sivár futóhomok itt is minden.
Utolsó pihenőnket tartottuk a nagy jegenyenyárak és bokrok kis árnyékában. A Nap, ha nem is sütött itt ránk direktben, nagyon lökte a meleget, elbújni előle nem lehetett. Megettük és megittuk utolsó adagjainkat, majd nekiveselkedtünk a hátralévő két-három kilométernek.
Egy szikes tómedren, majd egy gazos hereföldön vágtunk át, szinte toronyiránt; itt minden irányból az Árpás-halom gabonával bevetett, furcsa árnyalatú zöld dombja uralja a látványt. Minden irányunkat, mozgásunkat hozzá viszonyítottuk.
És mintha az eddigi szépségek nem lettek volna elég meggyőzőek, befejezésül az Orgoványi-rétek egy erős fináléban még elénk tárt egy-két ritka szépséget, mint például azt, hogy a gyomok között is ritka virágok fordulnak elő, hogy a gabona szárából, Imre vezetésével, sípokat lehetett készíteni, hogy olyan koronaakác-fasor szegélyezte füves szekérutunkat, ami még festményen se fordulna csak úgy elő - és folytathatnám. De nem folytatom, mert sosem lenne vége a beszámolónak.
A réteket dél előtt kicsivel hagytuk el, a reggel parkolóhelyül választott helynél. Még egy kis tanya a semmi közepén, még egy kis szikfolt, még néhány - ma már sokadik - rohanó, megzavart őz, vadnyúl, és kiértünk autóinkhoz. Ittunk, váltottunk néhány fáradt szót egymással. Mi tagadás, elkészültünk az erőnkkel, de valami olyan mennyiségű élménnyel, látnivalóval töltődtünk tele, ami jó darabig elég lenne - már persze, ha nem mennénk tovább és nem keresnénk százával-ezrével újabb kincseket a Kiskunságban, vagyis Petőfi országában, szekérutakon, vagyis Petőfi útján, és gyalog, vagyis Petőfi lován.
A következő alkalmakra tarts te is velünk!

Köszönjük mindenkinek a mai napot, fent és lent.

Minden rokonom!
 

Sántaőz

Ezen a napon együtt túrázott: Balog Csaba (Lajosmizse), Balog Boróka (Lajosmizse), Balog Szellõ (Lajosmizse), Kovács Gyula (Szentes), Nagy Irén (Lajosmizse), Palya Szilvia (Lajosmizse), Popovics Zsuzsa (Kecskemét), Sikár Józsefné (Lajosmizse), Tóth Imre (Kecskemét), Vargáné Rátz Veronika (Lajosmizse) és Viczián Tímea (Lajosmizse).