(675.) TÚRA ORDASRÓL DUNAPATAJRA


Időpont: 2020. június 13. szombat
Útvonal: Ordas - Duna-part - Dunapataj
Táv: 8 km


A mai túra apropóját az adta, hogy Viczián Timi túratársunk gyermekkorának egy időszakát Ordason töltötte. Többször beszélt róla, emlegette, milyen szép kis község, így lassan körvonalazódni kezdett egy ottani túra lehetősége, lévén még Alföld is, ami tovább növeli számunkra vonzerejét. Azt ugyan tudtam, hol van, de még komolyabban sosem jártam arra, ennek megfelelően túránk se volt ott.
A szomszédos Dunapatajon többször átutaztunk már, mert alatta terül el a Szelidi-tó, ahova sokat jártunk fürödni. Ez utóbbi ma nem volt szempont, mert sem időnk nem lett volna rá, se a víz nem volt olyan hőmérsékletű, hogy gyerekekkel érdemes lett volna ott tölteni a délutánt.
Persze nem csak ezek miatt, de a nap fő profilja a gyalogtúra maradt, a felfedezni vágyó emberek túrája, ami a távot figyelembe véve inkább kiadós séta lett volna, ha nem ennyi az élmény, a látnivaló, és nem lett volna olyan embertpróbáló az ártéri erdőben haladás, majd a tűző napon gátazás Dunapatajig.
Ordas egy mesés település, kicsit kiesik a nagy utak forgalmából és a szélesebb közvélemény tudatából. Ennek sok előnye van, és jónéhány hátránya is.
A faluban kevesebb, mint ötszázan élnek. Polgármestere Szabó Zsolt, aki már több évtizede irányítja a falut. Az  a típusú polgármester, akit sokszorozni kellene és eljuttatni más településekre is, hogy ott is így, és ilyen alázattal, emberien gondolkodjanak egy közösségről és annak irányításáról.
Ordason nagyon fontos értékek vannak. Ezek egyrészt a természeti és épített környezet értékei, másrészt az emberek gondolkodásmódja, érzései, hite, erkölcsi tartása. Előbbikkel számos vidék falvai és városai is bírnak, mert Magyarországon gyönyörű helyek vannak, de a közösségek, az emberek és vezetőik nem mindenhol így fogják fel a dolgokat.
A falu elég szegény, kicsi pénzből gazdálkodik. Ipara, munkahelyei nincsenek. Amijük van, azt őrzik, próbálják áthagyományozni az utókornak. Mivel kevés gyerekes család lakik, ezért pici kis óvodája és egy szűk alsótagozatos iskolája van csak. Ám ezeket úgy vigyázzák, hogy az már megható. Azért, hogy az iskola tizenvalahány gyerekkel megmaradjon, azért, hogy az óvodában is legyen néhány apróság, a település a régi és elhagyott kis házakat, amiket máshol esetleg hagynának összedőlni vagy elbontanának, megvásárolja, majd felújítja, tőke hiányában főként saját  erőből, kétkezi munkával, és ezekbe a kis hajlékokba máshonnan származó gyermekes családokat költöztetnek, hogy legyen még Ordasnak óvodás és iskolás korú gyereke. Ez a polgármester és a másik két képviselő koncepciója. Jól tudják itt, amit máshol nem akarnak felfogni: ha egy településen megszűnik iskola, óvoda, vagyis elfogynak a gyerekek, akkor annak a településnek nemlesz jövője, annak harangoztak...
Az utcák szűkek, kanyargósak, jól őrzik a középkori településszerkezetet; az utcákban nagyon sok 120-150, sőt becslések szerint akár 200 éves ház is van még. Mint előregedő községekben, itt is sok közülük az alhagyatott, vagy éppen más településeken, országokban lakók által felvásárolt.
Az utcák szépen gondozottak, az útmenték, árokpartok rendszeresen kaszáltak. Sok a virág, kertekben is, közterületen is, több tucat faládás muskátli piroslik az ember szemébe, ahogy az utcákon kalandozik.
Minden lakóházat, régi gazdáikat, családokat és azokról szóló történetet számon tartanak. Kevés tárgyi emléküket egy meghatóan szerény, de csupa szívvel létrehozott kis tájházban vigyázzák.
Mivel régebben se voltak nagyon gazdag családjai, így csak néhány módosabb parasztbarokk stílusú ház és millennium-környéki polgárház emlékeztet az egykori jobb létre. Két legjelentősebb épülete két egykori tisztviselőhöz kapcsolható, közülük Kovács János miniszteri főtanácsos kúria-hatású, teljesen eredeti állapotában megmaradt háza a legszebb.
Az utcákon sok a gyümölcsfa, éppen a cseresznye és a meggy érett, ahogy sétálgattunk alattuk, de annyira ihletett dolog Ordason lenni, hogy eszünkbe se jutott, hogy akár csak egy szemet is leszedjünk róluk.
A falu legnagyobb építészeti értéke az 1785-86-ban épült református tempom, amely - ellentétben a Duna-Tisza köze hófehérre meszelt belső terű társaival - gyönyörűen színesre festett faberendezéssel bír. Olyan széppel, amit máhol ezen a vidéken nem lehet találni. Színben, motívumkincsben és faépítészeti megoldásokban szatmári, borsodi és ormánsági fakazettás templomokra emlékeztet. Uralkodó színe a világos kék, vagy "szatmári kék". És Szatmárban tényleg hasonló árnyalatokkal festették többek között Tarpa, Kölcse templomának mennyezetét is.
A karzat oszlopai és mennyezete ormánsági és szennai párhuzamokkal bír, bár nem ezek hatottak rá, hanem a hagyományok szerint a falut újratelepítő erdélyi bevándorlók, akik állítólag Kézdivásárhelyről vagy annak környékéről származtak ide. És feltételezések szerint ottani templomok festéseinek motívum- és színvilágát alkották újra új lakóhelyükön is.
Sok itt a legenda, a hagyomány, ami a maiak életében is jelen van, és élteti a közösség szellemiségét.
A református templomban Zsolt sokat mesélt az egyházközségről, az ősökről, és persze hitről is. Szerénységét és alázatát jól érzékelteti, hogy többször használta magára, életére az "elbuktam, de hittem és felálltam", szófordulatokat. Hány vezetőnk gondolkodik magáról így?...
Timi két szép zsoltárt énekelt nekünk templomi óránk legihletettebb pillanataiban. Egykor ő is ennek a gyülekezetnek volt aktív és szépen éneklő tagja, ma is szívesen emlékeznek rá a falusiak; az utcán sétálva sokaknak köszönt és őt is még jónéhányan felismerték.
A parókia és udvara fejlesztés alatt áll. Kiülő és belső vizes blokk, helyiségek felújítása már megvan, de tervezik még az udvar virágosítását, további padokat, asztalokat helyeznek majd ki, mert szeretnék élő és vonzó közösségi térré alakítani a templomkertet.
Van a  falunak egy kis katolikus kápolnája is, ami egy parasztházból lett kialakítva, és alig nagyobb belülről, mint egy lakás nappalija. Szerencsénkre, amikor oda átmentünk, a gondnok néni éppen ott tartózkodott, és szívesen vette, hogy benéznénk kicsit. Pici szent hely ez, rögtön kikívánkozott belőlünk egy idevaló ének. Zsolt javaslatára a "Boldogasszony anyánk..." kezdetű katolikus éneket énekeltük el, közösen.
Zsolt református, felesége katolikus, de vállalásuk és hitük szerint semmiféle gondot nem okoz a dolog, mindketten rendszeresen eljárnak a másik istentiszteleteire, ismerik egymás vallásának sajátságait, különbségeit, énekeit, és azt is tudják és hirdetik, hogy a különbözőségek ellenére semmilyen lényegi különbség nincs a két vallás között, mindkettőnek ugyanazok fontosak: Isten, Jézus, a Szentlélek, a hit, az ember, a közösség.
Ordas fontos történelmi helyszín is. 1704-ben majdnem egy hónapig táboroztak a falu határában II. Rákóczi Ferenc és kurucai. Ennek írott és régészeti bizonyítékai is előkerültek. A néphagyomány, sok tucat más településünkhöz hasonlóan, itt is tudni vélt egy tölgyfát, ami alatt a Fejedelem megpihent, ahova a lovát kikötötte. A fát Rákóczi-faként ismerték, ismerik. Néhány éve ki kellett vágni, mert annyira elöregedett, elszáradt, hogy hatalmas darabok szakadtak le már róla egy-egy vihar alkalmával, végül már anélkül is. Életveszélyes lett, és előbb csak csonkították, végül teljesen legallyazták. Törzsét egy szobrász kivájta és benne Rákóczi-szobrot és egy lóábrázolást helyezett el. Voltaképpen a fa maradéka egy emlékmű lett. Mellette áll egy kőből faragott, régebbi szobor is a Fejedelemről.
A faluház egy régi csárdaépületben van; részben itt zajlanak a kulturális események, illetve itt van a kis könyvtár is, amit főleg a megyei könyvtárral való könyvtárközi együttműködés tart lendületben és életben.
A falut elhagyva, a szélső házaktól alig 100-150 méter a Duna. Épp csak át kell kaptatni a gáton. Itt volt régen a híres-neves ordasi kikötő. Régi fogadóépülete még ma is áll, bár kicsit kopottas, elhagyott. Hajók pedig már régóta nem jönnek ide...
A part egy része szépen gondozott, füves, több tűzrakóhellyel és asztalokkal felszerelve. Falusi rendezvények, kirándulók használják.
Ilyen esemény szokott lenni a falunapon - idén július 24-én, pénteken este lesz -, Vesztergám Miklós tárogatóművész szereplése. Vízrebocsátják a művészt csónakkal, közben kuruc dalokat játszik, visszhangzik az egész Duna, majd kikötnek, és a parton egy összfalusi szalonnasütéssel és beszélgetéssel folytatódik az este, ugyancsak énekléssel, muzsikával.
Zsolt még ide is velünk tartott, vezetett minket. Az eredeti terv az volt, hogy itt elköszön, de egy kis noszogatás után csak velünk tartott még egy darabig. Továbbra is jó szívvel gyalogolt velünk, mi meg vele, csak itt már nem a kultúrtörténetben, hanem az ártéri erdőben. Kis ösvényeken és benőtt szekérutakon haladva, hatalmas nyárfákat mutatott, itt-ott letértünk a folyóhoz is. A Duna itteni egszebb része, a falusiak által is kedvelt Kovacsos, egy kb. 200 méter hosszú partszakasz, ahol nyáron, alacsonyabb vízállásnál akár még fürödni is lehet.
Kikeveredve az erdőből, Zsolt aztán végleg elköszönt tőlünk, mi tőle. Ő hazament, mi folytattuk tovább, előbb a "Kis töltésig", majd a gátra rátérve, hamar Dunapatajra értünk - bár olyan égető volt a Nap fölöttünk, árnyék egy cm2 se akadt, hogy izzadtunk rendesen, mire elértük a település első házait. Messziről hívogatott az ottani református templom tornya, egyben irányt is segített tartani. Délhez közelítettünk, majd mire beértünk, már harangoztak is. A templom középkori eredetű, hajója gótikus támpilléres. Sajnos megnézni nem lehetett, mert teljes külső és  belső felújítás alatt áll, még a padokat is kihordták belőle.
A körötte létrohozott, kitakarított régi városközpont csodás, puha fűszőnyegével és árnyas fáival háromnegyed órás szusszanásunk ideális helyszíne lett. A gyerekek hamar mezítlábra vetkőztek, tündérrózsákat és békákat nézegettek a kis tóban, majd azon versenyeztek, hogy ki bírja tovább csupasz talppal a forró térkövön.
Aztán egy óra előtt kicsivel elindultunk mai utolsó látnivalónkhoz, az egykori Pataji Múzeum épületéhez.
Egy kedves asszony nyitotta ki nekünk. Belépve hűvös csapott meg minket. Kiderült, hogy utoljára még a lezárások előtt, márciusban volt nyitva, és most mi vagyunk az elsők, akiknek szintén nyitva áll az ajtaja.
A múzeumi rész nem volt még rendberakva, így nem ngyon tudtunk régi tárgyakat nézni, de nem zavart senkit, mert maga az épület talán még érdekesebb: egy elhagyott templomépület, ami a Magyarországon ritka unitárius vallásé volt; kb. 1936-ban egy tehetősebb csoport összekülönbözött a református egyházközséggel és új vallást kerestek maguknak. Reformált vallást akartak, így esett választásuk az erdélyi eredetű, és itt teljesen gyökértelen unitárius vallásra. Egy régi raktárépületet vettek meg templom céljára. Erdélyi, négy fiatornyos tornyot építtettek hozzá, majd a mennyezetet kifesttették, fabútorokkal rendezték be.
Ám a gyülekezet az 1960-as évekre gyakorlatilag megszűnt, így a templom is használatlanná vált. A település megvette, és múzeumot hozott benne létre az 1980-as évek első felében.
Máig megmaradt azonban, az országban szinte teljesen egyedülálló,  festett fakazettás mennyezete, a szószék és két festett pad. Ha semmi más értékkel nem bírna a múzeumépület, már ezekért érdemes lenne bárkinek, bármikor betérnie ide.
Túránkat fél kettőkor fejeztük be. Még átmentünk Ordason hagyott kocsijainkért, aztán egy laza kávézás - három hónapja nem volt ilyen túrán! -, majd elindultuink haza.
Mivel azonban még gyerek volt az idő, és amúgy is volt velünk négy gyerek, az útbaeső Hartánál letértünk a Dunához. A környék legszebb partszakasza, büfékkel, sátorozó- és fürdőhellyel. Mivel a folyó éppen áradt, így nagyon nem merészkedtünk bele, de gyerekeink, térdig állva, hemperegve, jót pancsoltak benne.
Pontban három órakor indultunk haza, és négy óra után nem sokkal már itthon is voltunk.
Összefoglalni nem nagyon lehetne a napot, főleg nem egy-két mondatban. A beszámolóból is egy csomó minden kimaradt, mert egész egyszerűen lehetetlen mindent leírni egy fogalmazásba. Nemcsak terjedelmi okok, hanem emberi érzések feltolulása miatt sem. Annyi minden hatás ért minket megint, idő kell a feldolgozásukra.
Ami biztos, hogy hálásan köszönjük Szabó Zsolt jó szívvel elmondott történeteit, emberségét, idegenvezetését, és nagyon hálásak vagyunk Viczián Timinek is, amiért eljuthattunk miatta és általa ebbe a csodafaluba, ebbe az ékszerdobozba.
Aki csak teheti, látogasson el Ordasra és Dunapatajra, és nézze meg magának minden kincsét! Nem fogja megbánni.
A többi most nem jut eszembe...

Mindenkinek köszönjük a mai napot, fent és lent!

Minden rokonom!
 

Sántaőz

V I D E Ó K

 

1. Timi éneke az ordasi református templomban  - "Sok számos esztendőket vígan elérhess..."

2. Timi éneke az ordasi református templomban - "Ím béjöttünk nagy örömmel..."

3. Közös énekünk Szabó Zsolt polgármesterrel az ordasi katolikus kápolnában - "Boldogasszony anyánk..."

Ezen a napon együtt túrázott: Balog Csaba (Lajosmizse), Balog Boróka (Lajosmizse), Balog Szellõ (Lajosmizse), Kovács Edit (Lajosmizse), Kovács Natália (Lajosmizse), Mátyás Katalin (Ladánybene), Nagy Irén (Lajosmizse), Orsós Zsófia (Ordas), Ozsváthné Hosszú Edit (Kecskemét), Palya Szilvia (Lajosmizse), Selypes Viktor (Lajosmizse), Selypes Zoja (Lajosmizse), Sikár Józsefné (Lajosmizse), Szabó Zsolt (Ordas), Vargáné Rátz Veronika (Lajosmizse) és Viczián Tímea (Lajosmizse).