(662.) TÚRA PEREGADACSON


Időpont: 2020. április 25. szombat
Útvonal: Alsóadacs - Kosbor tanösvény - Alsóadacsi pusztai temető - Peregadacs - Geréby-kúria - Ágoston-halom - Peregadacs - Alsóadacs
Táv: 11 km


Ma megint kiskunsági települések határát jártuk - soha nem unnánk meg! -, vagyis olyan helyeket, ahol zömmel nincsenek már tanyák, ha vannak, akkor is romosak; nem él  senki, bármiféle életformának csak épp a nyomait látjuk. A természetnek látszólag jót tesz, hogy az ember bizonyos szempontból "kivonult" belőle, így nagy területeket hódítanak vissza a mezők, erdők, bokrok, virágok. Valójában az is az igazsághoz tartozik, hogy a tanyák, a családok és kultúrájuk, a földművelés, az állattartás, a birkák, marhák a legelőkről, a kutyaugatás messziről, mindezek hiánya bizony pótolhatatlan űrt hagy maga után. Hiszen emberek vagyunk, s bármennyire is sokan azt játsszák, hogy "hétvégén embert se akarok látni, csak a madárcsicsergést akarom hallgatni", meg kellene értenünk, hogy ez a kihaltásága a dűlőknek, települések külterületeinek nem normális állapot. Mert az innen hiányzó családok, illetve az utódaik, városokba, lakótelepekre, vagy falvak néhány száz négyszögölére vannak bekényszerítve, és az életük ugyan modernebbnek és kényelmesebbnek látszik, valójában sokkal kiszolgáltatottabb, mint régen volt. Mert régen bármilyen krízishelyzet adódott, az egymásra utalt tanyák, tanyacsoportok népe összefogott, kisegítette  a másikat és megoldotta a problémát, ha magában a családnak nem sikerült.
Ma a nagyobb településeken tengődő milliók, akik még egy tojást, egy répát vagy krumplit se tudnak megtermelni maguknak - vagy ha van kertük, inkább gyepesítik helyette -, olyan nehéz helyzetekben, mint amit manapság is megélünk, retteghetnek, lesz-e holnap ennivalójuk. Egy tanyasi embernek régen ilyen érzése nem nagyon volt, és aki ott él, annak ma sincs. Mert lesz mit enniük...
Szóval, emberek nélküli tájban gyalogtúrázni egyrészt jó, mert a fülünkkel örülünk a mesterséges zajoktól mentes részeknek, másrészt valami fájdalmas érzés csavargatja az ember szívtájékát, ha fentieket végiggondolja menet közben, egy romos tanya udvarán, egy legeltetésre kiváló tavaszi erdőalj mellett elhaladva vagy egy végtelen, de üres mező láttán.
Peregadacs Kunadacs egyik nagyobb településrésze. Nem mindenki hallott róla. Mi is inkább csak elméletben, térképekről és helytörténeti kutatásaink anyagából tudtunk róla ezt-azt. Ideje volt végre terepen is megnézni azokat a dolgokat, amiket addig csak elképzelni tudtunk. És mondhatni, hogy a valóság megint sokkal lenyűgözőbb volt, mint az elmélet...
Alsóadacson parkoltunk, a horgásztó előtt. Az most zárva van, így nagy tömeg nem volt. Sőt, inkább senki, rajtunk kívül.
A Kosbor tanösvényen tettük meg a túra első kilométerét. Sokszor jártunk már itt, de nem gond, mindig más ez is. Ma éppen száraz volt minden, virágoknak, kosboroknak, egyéb ritkaságoknak, de még a mezei zsályának se volt semmi nyoma. Tavaly ilyenkor azért találtunk nélhány szép példányt...
Az öreg fűzfák, éltükben és elhaltukban is, sokadszor nyűgöztek le, a régi Geréby-kúriába a turjánoson át épített mesterséges töltésút két oldalán. Amúgy is ez a néhány száz méteres szakasz a tanösvény legszebb része (a kúria egy dombon áll, ma vendéglátó hely, rendezvényekkel, szállással - természetesen most ez is szolgálaton kívül).
A lapos másik dombján, feltételezhetően az első Geréby, Pál által megnyittatott temető. Pusztai temető, mert település távolabb van csak. Legrégebbi sírjai 1800-as évek első feléből, majd a második feléből származnak. Az uraság családjának kriptája helyezkedik el a legmagasabb pontján, de közvetlen mellette két obeliszk is jómódú, földbirtokos család emléke: a Mudronyé és a Szenesé.
Ezek körül még van néhány kősír, de a többség szegényesebb, nyilván a szolgálók, cselédek, napszámosok sírja, egyszerű, mára erősen korhadó fakeresztekkel, fejfákkal, esetleg néhány kovácsoltvas-kereszttel.
A domb alsó pereme felé XX. század végi műkő-sírok, melyek között még ma is sokon látható művirág, vagy halottak napja körül mécses.
A temetődombot elhagyva átkeltünk a csatornán, amiben víz is volt, aztán az országúton átkelve, Peregadacson folytattuk.
Az itteni szakasz sokkal változatosabb és szebb volt, mint amire számítana a laikus, aki még nem túrázott az Alföld ezen részén. Régi, már az 1800-as években is meglévő szekérút kanyargott az egyáltalán nem lapos, helyenként kifejezetten buckásnak mondható terepen. Az út két oldalán bokrok, mégpedig kicsit meglepő módon öregebb olajfüzek. Nem éppen idevaló, de szép. Néhány hét múlva majd, amikor virágzik, édes illata beteríti az erre járó(?) vándorok orrüregét.
Az egész hatalmas pusztában mindössze egy tanyaféle gazdaság látszott (térkép szerint "Csikóistálló"). A vidék, nem is olyan régen, még honvédségi terület volt, ami már csak azért is látszik, mert mindenhol betongúlák, itt felejtett tankcsapdák árválkodnak a fűben. Az itt vezető SÁRGA SÁV jelzést, fák hiányában, részben ezekre is festették, de leástak vagy tíz jeloszlopot is, ami ilyen sík részen kívánatos, de egyáltalán nem szokványos, mert sok munkával jár, nem minden jelzéskihelyező brigád vállaná be...).
A honvédségi lét egy váratlan emléke volt még egy emelkedettebb, erdős részen néhány katonai épület. Kerítés, kapu nélkül árválkodnak. Közülük a " tábornoki tribün" - mi legalábbis ezt a nevet adtuk neki -, szerepel az egyik képünkön (olyan, mint egy megye II-es meccsen a lelátó). Még a harminc évvel ezelőtti térképen se jelölték a kiképző-bázist, csak egy erdőt. Ma sincs rajta, mindössze a műholdon látszik valami, erősebb nagyításnál.
Az épületek után nem sokkal elértük Kunadacs-Szabadszállás határvonalát, melyet azon kívül, hogy elmaradtak a buckás-erdős részek, és szántók, tanyák váltották fel őket, éles váltással, még egy északnyugati-délkeleti irányú keskenyebb erdősáv is kihangsúlyoz.
Ez egy több évszázados, középkori határvonal - mint sok más helyen is a Kiskunságban. Meglepő, hogy tatár, török, rác, egyéb szerzetek pusztítása, és a határviták ellenére mennyire keveset változtak maguk a határvonalak.
A hely ősiségét valahogy az ember is megérzi, már úgy, ha csak beleszagol az ottani levegőbe. Biztos van, aki ezen mosolyog, de az még sose járt ilyen heyleken.
Az erdőben néhány évtizede még egy járt földút vezetett, éppen a határon, mára ez, erre járó lakosság hiányában, kis szakaszon beszántva, nagyobb részen fűvel és bokrokkal csaknem teljesen benőve. Haladni azért lehetett rajta.  És ha már ilyen istenhátamögötti helyeken gyalogol az ember, épp a Teremtő az, aki mindig meg is jutalmazza érte; olyan elképesztően és elmesélhetetlenül gyönyörű rész volt az itteni kb. 1 km az Ágoston-halom tetejéig, ami az ország bármelyik helyén szépnek számítana.
A határmezsgyén araszoltunk a szekérúton, elhajtogatva fejünk elől a behajló tüskés vagy éppen virágzó fa- és  cserjeágakat. Alattunk zöld fű, virágokkal. A határvonal ősiségét és fontosságát jól jelzi, hogy több szakaszon - nyilván nem mindenhol maradt meg -, még most is szorosan egymás mellé ültetett, termetes koronaakác-fasor jelölte, hogy átlegeltetés a másik településre tilos. Mert a legelő élet-halál kérdése volt errefelé is, a homokban. Az állatokat csak így lehetett etetni, az állat pedig maga volt a vagyon, a megélhetés (századokkal ezelőtt is komoly perek, határviták voltak abból, ha egyik település engedély nélkül a másik területén legeltetett; ilyen esetekben komoly büntetés is volt, mert a tilosban legelő állatokat a föld tulajdonosa - település vagy földesúr - elhajtotta a maga birtokára, és a tulajdonos csak úgy kaphatta vissza, ha kiváltja pénzzel őket, vagyis tulajdonképpen kifizeti a büntetést).
A határon, de szabadszállási oldalon áll az egykor, és mai is romjaiban módosnak ható Jáger tanya. Annyira a határon, hogy a bejáróútja maga a határút volt. Siralmas látvány egy ilyen, egykor nyilván virágzó-viruló, gyerekzsivallyal és állatsereggel betöltött tanyaudvart így látni. Amikor már nemcsak az épületek omlanak össze, de az ott álló öreg eperfák, körték is kidőlnek, elkorhadnak, vagy állnak ugyan, de már ki se hajtanak. Valahogy ezek a tanyaudvari matuzsálemek is feladják egy idő után, megérzik, hogy minden elmúlt körülöttük, nincs már kinek árnyat, gyümölcsöt adni - és átfújja őket az elmúlás szele-vihara egy másik világba, gazdáik után...
Ha valaki nyugalomra, csendre és forgalommentességre vágyik a Kiskunságban, menjen települések határdűlőibe, határvonalaira. Azok garantáltan olyan messze vannak a faluközpontoktól, hogy semmilyen civilizációs vívmányba nem botlik bele, és az is biztos, hogy a természet ott már olyan magas szinten reprodukálta régi önmagát, hogy helyenként könnyen mesebelinek hathat az, amit lát az ember.
Ilyen az Ágoston-halomra felvezető nyiladék-szekérút is. Lassan, alig észrevehetően emelkedik csak, de mire a tetején van a túrázó, egy nagy alapterületű, a lapos földekből határozottan kiemelkedő halmon találja magát. Mindenhol erdő: nyárfák, galagonyák, egyéb fantasztikumok. Az Ágoston-halom, határjel kategóriában, még az ilyen eldugott varázshelyek között is az egyik legszebb, ahol eddig a Duna-Tisza közén jártunk. Nem tudtuk eldönteni, természetes képződmény-e vagy épített. Legvalószínűbb, hogya kettő ötvözete. És ki tudja, mi lehetett régen, azon kívül, hogy határjel volt. Kunhalom? Település lehetett rajta? (akkora, hogy egy falu is elférhetett rajta).
Egy 1770-es évekből származó térképen a neve: Aranyegyháza, ami akár azt is jelenthetné, hogy ezen a halmon volt ez a falu, de valószínűbb, hogy csak a szomszédos Aranyegyháza puszta közelsége miatt hívták így (ld. régi térkép-részlet).
A halom felső része nem egyetlen összefüggő tető. Ketté van vágva, egy bemélyedt út vezet át rajta. Nem tudni, a forgalom mélyítette-e bele az idők folyamán, vagy beleásták. Földkitermelés nyoma látszik itt-ott, a lankásabb oldalakon, nyilván építéshez vittek innen homokot/agyagot.
A halom után kifordultunk az aranyegyházi aszfaltútra, amely tulajdonképpen Szabadszállást és Kunadacsot köti össze. A Helenkár tanya hatalmas nyárfája és népes kecskenyája esett először utunkba, majd jobbra kanyarodva bő egy kilométer után a Peregadacsi-major, egykori Geréby-birtok hatalmas kerített területe és épületei uralták a látványt. Sajnos most nem tudtunk bemenni, de elvileg ígéretünk van arra, hogy előre egyeztetett időpontban szívesen megmutatják közelebbről is.
A birtok túlsó, északi szélén rátértünk megint egy homokútra, amin a nagyon déliesedő melegben már nem volt akkora öröm gyalogolni. Felülről a Nap égetett, alulról a porhomok marasztalt.
Egy erdős részen szusszanásnyi szünetet tartottunk, majd visszaértünk a reggel már egyszer járt SÁRGA útra. Ezen, immár végig ragyogó napsütésben, kicsit ugyan vánszorogva, de fél egyre kiértünk a horgásztóhoz. Egy órakor pedig már itthon voltunk.
Tizenegy kilométer, öt és fél óra menetidő. Sok megállás, nézelődés, eszegetés, fényképezés. A szokásos Túrakör-mód. Bárki bírja, aki elszánja megát. Négy évestől a nyolcvanlinec évesig. És aki eljön, majd ha már szabadon lehet megint csoportban hasítani a homokot, szóval aki eljön, készüljön sok szép látnivalóra és egy időutazásra. Mert a táj, egyben minden alkotója, egyszerre múlt, jelen és jövő is. Vagyis időutazás. Pontosabban: időtlen utazás, mert csak megyünk és megyünk, a nagy körforgásban, hol nem létezik sem kezdet, sem vég...
Kitartást kívánunk Mindenkinek! Reméljük, nem kell már sokáig közös túrák nélkül lennünk!

Jaa! És szeressétek a Kiskunságot!

Minden rokonom!
 

Sántaőz

Ezen a napon együtt túrázott: Balog Boróka (Lajosmizse), Balog Csaba (Lajosmizse), Balog Szellõ (Lajosmizse), Nagy Irén (Lajosmizse), Varga János (Lajosmizse), Vargáné Rátz Veronika (Lajosmizse) és Viczián Tímea (Lajosmizse).