(651.) KEREKEGYHÁZI KERESZTÚT 1.


Időpont: 2020. február 1. szombat
Útvonal: Kunadacsi út - Varga tanya - Hercegegyházi emlékkereszt - Kunpusztai templom - Kunpusztai temető - Hagymafalu - Kerekegyházi emlékkereszt - Langó-kereszt - Juhász-kereszt
Táv: 18 km


A túra reggelén 7 órakor találkoztunk Kerekegyháza központjában, majd a kunadacsi busszal kimentünk volna a Határút nevű megállóig. De olyan busz jött, ami ott nem állt meg, így ugyan megalkudtunk a sofőrrel, hogy mégis letesz minket, csak éppen ez nem jó helyen történt, így az eredetileg tervezett Csonka-kereszt felkeresése kimaradt, már rögtön a túra elején. Nem maradván más választásunk, egyből a Varga tanya felé indultunk.
A fogadó-épületkomplexum az egyre emelkedő, de még alacsonyan járó Nap reggeli fényében csendes, átmulatott éjszaka utáni alvós állapotában volt. Keresztül mentünk az udvarán és déli irányban nekivágtunk a tómedren átvezető szakasznak. Előtte azonban még egy stilizált gémeskútnál, korántsem stilizált reggeliszünetet tartottunk.
Már itt beszélgetések kezdődtek, amik nagyrészt egész nap kitartottak, csak éppen az változott folyton, kinek mondjuk éppen a magunkét, mint egy forgószínpadon, úgy cserélődtek a partnerek az eszmefuttatásainkhoz. Ki meddig bírta egy helyen...
A nagy mezőn, ami ugye régen tó volt, szemmel is jól látható volt következő megállónk, egy hatalmas, fából ácsolt kettős kereszt. Odaérve, a középkori Hercegegyháza templomának helyén találtuk magunkat. Az egykori vízivilágból kiemelkedő kis halmon Szent Imre herceg titulusú templom, körötte temető volt. Mára néhány kis kőtörmelék maradt belőle. Emlékhelyet Kerekegyháza település csinált belőle, az ősökre emlékezve.
A kereszttől folytattuk a túrát a kunpusztai református templomhoz. A magaslaton álló, kb. száz éve emelt épület az országban egyedülálló, mert itt egy eleve külterületi helyre, kizárólag a pusztai lakosoknak építettek templomot, és ott rendszeresen istentiszteleteket is tartottak. Sőt: még az I. világháborús hősi halottak nevét megörökítő táblát is ennek falára tették, nem Kerekegyházán, a többi hőssel közös emlékműre kerültek fel.
A templom ma már, sajnos, pusztai lakosok hiányában, üzemen kívül van; csupán évente 3-4 alkalommal tartanak benne istentiszteletet, illetve azért néhanap esküvőt, főleg nyári időszakban, azért tartanak benne.
A templom mellett szerénykedik, mondhatni: árválkodik a régi iskola épülete. Elvileg lakója is van, gyakorlatilag nem találtunk otthon senkit, de azért az udvarán egy kicsit szétnéztünk. Legutóbbi ittjártunkkor a tulaj ezt megengedte, gondoltuk, ma se gond.
Az iskola, minden lerongyoltsága ellenére, még őrzi majdnem évszázados stílusjegyeit, részleteit. Így  eredeti rajta a tető, a nyílászárók, a bejárat fölötti kis tetők, azok famunkái. Nyilván belülről is ugyanez a helyzet, de azt most nem láttuk. Az udvaron 8-10 éve több kiszolgáló épület is volt még a Klebelsberg-korból, mára mindössze egy régi árnyékszék maradt, de ha lehet mondani ilyenre, az is szép; kis ablakkal, hogy aki ott ül, nehogy lemaradjon közben valami lényeges történésről...
Folytattuk kunpusztai felfedező utunkat, és kicsit úttalan utakon is, de határozottan vágtunk át a régi pusztai temetőhöz. Nem is sokára elértük; közben csatlakozott hozzánk két nagytestű, elsőre félelmetesnek tűnő kutya is, a közeli Rendek tanyáról, akik persze csóválták a farkukat, amikor odaértek hozzánk, és simogattatták magukat. Egy órát töltöttek velünk, majd köszönés nélkül faképnél hagytak.
A temető kezdetben a Kunszentmiklósról, mint gazdatelepülésről ide települő református vallásúak végső nyughelyje volt, később, ahogy keveredtek közéjük katolikusok is, úgy változott a temető sírjainak összetétele is. Szép fekete obeliszkek árulkodnak a jobb módú családok egykori jelenlétéről, de az igazi meglepetés az volt, amikor egyszerű, faragott fejfákat találtunk az elhagyottabb részen; a kicsit repedezett, kopott akác fejfák egykor nagyon szép faragású emlékek lehettek és a régi hagyományok szerint mutatták az alattuk nyugvó ember nemét, életkorát, egyéb jellemzőit.
A temetőtől egy akácerdőn vezetett keresztül az utunk. Itt már nagyon meleg volt, a levegő szinte állt, a Nap erősen sütött. Az erdő alja rikítóan zöld volt, mint márciusban. Sarjadt, ha csak vékonyan is, a vad fokhagyma és a tyúkhúr , mindkettőt eszegettük a szendvicsek mellé. Különösen a gyerekek örültek az új ízeknek, de néhány gyereklelkű felnőttet se kellett noszogatni.
Ez volt a túra leglassabb, pihentető szakasza. Itt egy óra alatt kevesebb, mint két kilométert tettünk meg.  Aztán némileg felpörögtünk.
Egész közel értünk Kerekegyházához, láttuk a szélső házsorokat és a Farkas-villa régi tégla-víztornyát (gépállomási rész) is, mindez kb. 1 km-re lehetett tőlünk. Itt kiszállt egyik kereki túrázónk, elköszöntünk.
Azután a hagymafalui kanyarban Gizike is elbúcsúzott, 10 kilométerrel a lábában, sőt: még be is gyalogolt a településre, ami plusz 1-1,5 km-t jelentett.
Az ezutáni rész elég nyomasztóra sikerült. A régi téesz-aszfalton két kilométert kellett megtennünk, végig, az út két oldalán csirketelepek, a hozzájuk tartozó szagorgiával, de a fő problémát nem ez, hanem az autós forgalom jelentette, 1-2 percenként hangzott el szokásos, figyelemfelhívó kiáltásunk: "autó!". Nem győztünk félrehúzódni. Az aszfalt végénél egy régi téesz-cégért találtunk, jól itt felejtette valaki...
A folytatásban, a homokúton kb. húsz perc volt már csak az újabb látnivaló, egy újabb kettőskereszt, ez is középkori település templomos helyét jelöli. A határdűlőtől kicsit nyugatra, vagyis mai közigazgatás szerint már Fülöpháza területére esik. A kereszt körül, kb. 100 x 50 méteres területen, a gazos szántás felszínén mindenhol apró valamik fehérlenek; a régi temetőből kiszántott csontok és a templomfal kődarabjai.
Ezen a helyen állt a középkorban Kerekegyháza névadó temploma, mely valóban köralakú volt, ahogy azt a régészeti kutatások is igazolták. Ennek megfelelően a régi település is ezen a helyen lehetett.
Tovább folytattuk a túrát. Egy nagyobb kiterjedésű lovastanyát mellőztünk, aztán bekanyarodtunk a régi Langó-erdőbe, ami az azonos nevű, jászárokszállási eredetű, igen módos telepescsalád birtokterülete volt valamikor. Az erdő telepített, de kicsit vadultabb részekkel is rendelkezik, szép szakasza volt a rajta áthaladás.
A túlsarkán, az egykori Langó-birtok csücskén áll a Langó László által 1958-ban emeltetett, elég monumentális kereszt.
Innen már versenyt futottunk az idővel. Kb. 1 km volt már csak hátra a Juhász-keresztig, ami túránk végpontja volt mára, időnk kb. fél óra. Amúgy sima ügy lett volna, de most emígy volt.
A kereszt mellett lévő buszmegállóba ki kellett érnünk fél háromig, hogy elérjük azt a buszt, amivel Kerekegyházára akartunk visszamenni. Néhány perccel a busz érkezése előtt ért ki a csapat vége. Szerencsénk is volt, de hajtottuk is az amúgy ma kicsit nyűgös Porontyokat.
A végén azonban már csak a nevetés maradt, majd közkívánatra, a kicsikkel még kocsmáznunk is kellett. A menü a szokásos jutalom-kényeztetés volt nekik: forró csoki és baracklé. Sokat nevettünk Laciékkal, aztán gyorsan összekaptuk magunkat és hazaautóztunk...

Korábban írtam, hogy "minden keresztút egy helyismereti túra és minden helyismereti túra egy keresztút". Nem tűnik valami nagy üzenetnek, de igaz. A mai napra is, persze.
A mi helyismereti-határjáró túráink azért lettek kitalálva, hogy az emberek ne érjék be a természetjárás lebutított változatával, vagyis ne kizárólag hegyek között és jelzett turistautakon túrázzanak, hanem legyen bennük valódi kíváncsiság és igény egy-egy alföldi település és környéke felfedezésére is. Ne csak kipipáljanak túramozgalmakat, szolgaian végigjárandó kéktúrákat például, hanem térjenek le a járatlan utakra, hiszen ezeken lát(hat)atlan értékeket vehetnek észre. Márpedig a valóság - akár múlt, akár jelen - megismerése nem köthető kizárólag turistautak végigjárásához. Nagyon nem...
Az Alföldön, ahol mi túrázunk, nem sok jelzett út van, ami mégis, az elkerüli a legszebb részeket (pl. a Bács-Kiskun megyei turistautak 80%-a). Így, aki nagy nehezen letéved ezekre a "csökkentett értékű laposokra", mivel sok érdektelen helyen kell végigmennie, sokszor hosszú kilométereket aszfalton, forgalomban is (mint pl. az Alföldi Kéktúra néhány Csongrád megyei szakasza), szóval, aki erre jár és csak a kijelölt utakban tud gondolkodni, gyakran úgy megy haza, hogy ide se jön többet.
A Túrakör mindezekért és -ellenében, deklaráltan és szinte kizárólag a Kiskunság jelzetlen útjait járja. Aki pedig így tesz, csodák sokaságát találja. Legtöbbször csak velünk, mert ritka, aki magától is nekivág az ismeretlennek.
Ezeknek a helyismereti túráknak egyik fontos típusa a Keresztút-túra. Nem szakrális sorozatok ezek, hanem elsősorban egy-egy település külterületének ismeretlen kincseit kívánják az alkalmak feltárni s megmutatni az érdeklődőknek, akik sok esetben helyi erők, és még számukra is mindig akad olyan, amiről nem tudtak, amit nem láttak. Hiszen egy helyi lakos se jár be minden dűlőútat, hanem zömmel csak azokat, ahol élete folytán járnia kellett.
A tegnapi napon 19 fő gyagolt Kerekegyháza nyugati területén. A túra vezérfonala az ottani keresztek végigjárása volt, de ahogy a képek mutatják, sok más is utunkba akadt. És ezek felkeresése mellett előkerültek régi történetek, hiedelmek, hagyományok; a kerekegyházi résztvevők is sok érdekességet hozzátettek a 18 km-es vándorláshoz, így a túra a végére egy nemcsak testet, de lelket is megdolgozó, szellemet frissítő kalanddá vált.
Eddig arról írtam, hogy minden Keresztút helyismereti túra. Most arról fogok, hogy minden helyismereti túra egy Keresztút.
Ezen túrák megszervezése rengeteg munka. Aki még csak hasonlót se csinált soha, vagyis az emberek 99,99 %-a, nem tudja, mivel jár ez, és mennyivel egyszerűbb - ugyanakkor unalmasabb - lenne fél óra készüléssel elmenni egy turistaút-csomópontba valamelyik hegységünkbe, ott rábökni az egyik felkínált útvonalra és végigjárni. Aztán büszkének lenni magunkra, mekkora turisták vagyunk. Kevés munka, "sok látszat". Csak így nem lenne értelme csinálni. Az is igaz, hogy ez a nehezített, izzadtságszagú verzió se sok értelmet hordoz, amit mi csinálunk, viszont legalább elmondható: sok munka, kevés látszat...
Mindig vannak érdeklődők, Szülőföldünk lenézettségéhez és a műfaj ismeretlenégéhez képest nem is kevesen, de tulajdonképpen csak a magunk szórakoztatására csináljuk, mert semmilyen közösségnek, városnak, falunak, kulturális vagy bármilyen értékekkel, hagyományokkal foglalkozó szervezetnek még csak fel se tűnik 13 éve az egész. Pedig a sok munkán kívül, sok értéket is felfedeztünk és közkinccsé tettünk már, magunk is létrehoztunk jópárat, ami az országban egyedülállónak számít.
A múlt héten írtam, hogy "maroknyian dolgozunk, sok száz ember helyett, sok ezer emberért" és sokan ezt megmosolyogták, pedig igaz. Nem kizárólag egy, mindenféle támogatást - erköcsit és anyagit - nélkülöző, kis csoportnak a heroikus küzdelme kellene, hogy legyen a kiskunsági természetjárás és az itteni rejtett értékek megmutatásának ügye, már csak az arányok miatt sem, mégis, gyakorlatilag kizárólag egyetlen kis csoport ügye ez mára. És mivel a Duna-Tisza közére szervezett, hagyományos értékeken alapuló, csoportos természetjárást rajtunk kívül gyakorlatilag senki se propagálja,  senki se szervez ide - évi egy-két alkalmat leszámítva - túrákat, ha körbenézek, azt látom, hogy egyedül vagyunk, egyedül maradtunk. És csinláni kell(ene), "mert ha mi sem, akkor senki sem" (Cseh Tamás).
A heti átlagban jellemző kb. 30 óra munka, amibe egy heti hírverés, népszerűsítés, közösségépítés és szervezés, lebonyolítás kerül, bármennyire is egyre ismertebbek és népszerűbbek vagyunk a virtuális térben, csak egy elszigetelt, kicsit furcsállt és szánakozást kiváltó erőlködés marad. És ez elsősorban nem a Túrakörhöz méltatlan, hanem abba is érdemes belegondolni, hogy ezt érdemli sok százezer ember Szülőföldje, a Kiskunság, annak hagyományrendszere, természeti értékei és természetjárásában rejtező lehetőségek végtelen tárháza?
Mert ha ezt bárki így gondolja, hogy ez ennyi, akkor mi hiába hinnénk, hogy egyszer lesz foganatja a munkánknak, hiába kelünk fel 13 éve minden szombaton, hullafáradtan a végigdolgozott hét után és választjuk alvás és pihenés helyett azt, hogy sokszor összeszorított fogakkal, de végigmegyünk az előre eltervezett kis túránkon, visszük magunkkal az érdeklődőket, mert nem lehet beletörődni abba, hogy legalább néhány tucat ember ne ismerje meg a Csodák Földjét. És mindig van néhány tucat ember, aki jön, aki kezdi megismerni és egyre többen, aki nem is tud betelni vele; mert azt a sötét korszakunkat már magunk mögött hagytuk, amikor ugyan jöttek emberek szép számmal, de nem voltak kíáncsiak igazából se ránk, se a Kiskunságra, csak nem volt, akivel elmenjenek bárhova is.
Szóval, nem túlzás, ha minden helyismereti túrát - mert nekünk minden túránk az -, Keresztútnak minősítem. Elképesztően nagy és súlyos keresztet cipelünk, erőnk és lelkesedésünk folyamatosan próbára téve, és csak remélni tudjuk, hogy a vége nem az lesz, hogy a jelenkor közönye és igénytelensége, végül, az út végén felszögel minket erre a keresztre és a fejünkre töviskoronát szorít.
Az erőnk fogytán, a sötétség egyre nagyobb tömegeket mozgósít minden ellen, ami érték, és bár az idő elvileg végtelen, mégis fogy...

Mindenkinek köszönjük a mai napot, fent és lent. És azt is, ami nem megfogalmazható...

Minden rokonom!
 

Sántaőz

Ezen a napon együtt túrázott: Balog Csaba (Lajosmizse), Balog Boróka (Lajosmizse), Balog Szellõ (Lajosmizse), Erdélyi Lászlóné (Balázspuszta), Héjja Béláné (Pálmonostora), Héjja Bella (Pálmonostora), Kocsis László (Lajosmizse), Nagy Irén (Lajosmizse), Pál Ferencné (Kerekegyháza), Palya Szilvia (Lajosmizse), Popovics Zsuzsa (Kecskemét), Selypes Viktor (Lajosmizse), Selypes Zoja (Lajosmizse), Szrapkó Hajnalka (Lajosmizse), Tóth Imre (Kecskemét), Tóth Róbert (Lajosmizse), Tóthné Seszták Mária (Kerekegyháza), Trepákné Klárika (Kerekegyháza) és Vargáné Rátz Veronika (Lajosmizse).