(647.) ÉVNYITÓ TÚRA A MIZSÉBEN


Időpont: 2020. január 1. szerda
Útvonal: Mizsei Óriás - Kónya dűlő - Ricsováry major - Öreg fűz - Ricsováry kastély - Nádor-halom - Régi Mizsei csárda - Szent Imre-fa - Besenyi major - Mizsei Óriás (Jézus-fa)
Táv: 10 km


Tizennegyedik évünket kezdtük meg a mai napon. Kimondani is sok, belegondolva pedig egészen hihetetlennek és szürreálisnak tűnik. Mert az is.
Semmi ésszerűség, logika nem magyarázza ugyanis, hogy ezt a munkát ennyi ideje végezzük, álhatatosan, alázattal, elhivatottsággal, már-már küldetéstudattal, nem felfogható, hogy ennyit dolgozunk egy régióért, annak településeiért, köztük kiemelten a kezdetektől fogva Lajosmizséért is, - mindezt ennyire hiába, mindenféle támogatás, elismerés és segítség nékül.
Tevékenységünk zömmel egy, ritkábban még néhány másik, időszakosan mellé sodródó, csupaszív ember összteljesítménye, ami sokszor került hullámvölgybe, merültek ki tartalékaink, és nagyon sokszor - voltaképpen majdnem minden második-harmadik túra után -, fogyott el a motiváció, mert az az érzés hatol az ember agyán keresztül a gerincvégződéséig, hogy minek ez a cirkusz...
Aztán persze az ember megint felkel és belevág. Évek jönnek, évek mennek. Elment egy tavalyi, jött helyette egy új. Ebben a végtelen körforgásban, folyamatban, ha úgy tetszik: mókuskerékben, nagyon úgy látszik, nincs megállás. Muszájok vannak. Ha pedig muszáj csinálni, akkor csináljuk teljes gőzzel.
Annak ellenére, hogy néhány tucat komoly túrázón és lelkes követőn kívül - akik a világháló nyilvánosságát jelentik - nincs más pozitív visszajelzés, megint elkezdtünk egy évet, hátha idén megtörténik a régen várt áttörés. Vagy nem. De a kerék forog, az idő fogy, a mókus mozgáskényszerben van...
A táj pedig, ez a csodálatos ország, a Szülőföldünk, a Kiskunság és annak bármelyik települése vár, hívogat és meg akarja mutatni magát, hogy büszkék legyenek rá az emberek, akik ott laknak vagy akik oda utaznának. Előbb-utóbb ennek is fel kellene tűnnie valakinek, mármint, hogy ez a csodavilág vesz minket körbe, az ország kellős közepén.
Ilyen gondolatoktól zsongó fejjel keltem újév napján, majd indultunk a többiekkel újabb küldetésünk teljesítésére. Lajosmizsét választottuk erre az évkezdő alkalomra, mert itt is van mit megnézni; mi, akik már tizenhárom éve túrázunk itt is, majdnem százszor hasítottuk dűlőit és határát, mi is találunk még új dolgokat, amiket még nem tudtunk vagy nem volt alkalmunk kikutatni. És persze ma is láthattuk, immár sokadszor azokat a pusztulásra szánt értékeket, amelyekért néhány éve még volt értelme aggódni, vészharangokat kongatni a megmentésükért - ma már, időtúllépés miatt, fölösleges. Na meg a süket fülekben is vastagabb lett azóta a zsírdugó, úgyse hallanák.
Kilenc óra után kicsivel értünk, több helyről indulva, a Mizsei Óriáshoz. Örültünk az újabb találkozásnak, a szép napos időnek, mégha csípte is kicsit a fagy a fülünk hegyét. Ittunk is a melegség-érzésért egy felest, majd elindultunk a túrára.
Természetesen, rajtunk kívül sehol senki. A kicsit deres határban csak autóink és lábaink nyoma látszott. A Turupuli tanya mellett, mely udvarán több védett tölgyfa is van, amiket most se sikerült megnéznünk, de majd egyszer csak meglesz az is, szóval a Turupuliék nagy birgelegelője mellett értünk ki, egy palatetős kis tanya sarkánál a Kónya dűlőre, majd azon balra fordultunk. A Palotai-sarokhoz kis idő alatt értünk el; a birtok kerítése több mint 1 km hosszú, szép formájú akáclécekből áll. Nem kis munka lehetett az elkészítése és nem is olcsó mulatság. De áll még vagy húsz évig, ahogy elnéztük hibátlan állapotát. 2009-ben, amikor erre festettük a ZÖLD KERESZT jelzésünket, építették éppen, és nem sok kopás látszik azóta az állapotán.
Ezen a birtokon találtak nem régen, szántás közben épületekre utaló törmeléket, míg végül egy mélyebb szántás egyenesen szobordarabokat hozott elő. Régészek villámkutatása megállapította, itt is állt egy középkori templom, vélhetően faluval, de hogy mi lehetett a neve, arról fogalma sincs senkinek.
A Kónya dűlő egészen a csemői határig, vagyis az Orlik-sorig tart, de mi most nem mentünk rajta addig, hanem a Ricsováry major hátuljánál, a friss telepítésű gyümölcsösök között, a kastély felé tértünk. Szép lakó- és nyaralóépületek körben, majd a pusztuló-haldoklófélben lévő Öreg fűz. Legutóbbi ittjártunk óta egyik vastag ága leszakadt, magával rántva a fa törzsének felét, így az amúgy is korhadó, gombák által maradék életenergiáitól is szép lassan, mondhatni módszeresen megfosztott régi idők hírmondója, gyakorlatilag utolsó éveit-hónapjait éli. Ha lehet ezt még életnek nevezni. A természet hospice-házában, más tekintélyes méretű fák szemlesütve, szánakozással nézik a Nagy Öreg haláltusáját. Látogatni se látogatja már senki, magára hagyva rogyadozik, mi is talán utoljára láttuk ebben a földi életben. Elbúcsúztunk hát tőle, a magunk szerencsétlen-suta módján, majd vissza se nézve rá, a kastély kerítéséhez somfordáltunk. Itt a kastély legalább jól tartja még magát, jó lenne egyszer ezt is megnézni. Udvarán két hatalmas nyírfa, akkorák, hogy termetes nyárként is megállnák a helyüket. Amíg azon dohogtunk, hogy lehet valakinek annyi pénze, hogy saját kastélya legyen, legalább nem kellett a fűz miatt szomorkodnunk...
Szerencsére, azért ilyen dolgokat csak kevesen éreznek és gondolnak át, mert nincs nagy sáskajárás a Ricsováry környékén se. Ahhoz ugyanis,  hogy ilyeneket láthassanak, meg kéne mozdulni. Nemcsak térben, hanem főleg mentálisan. Aki meg mégis ilyen helyekere téved, kutatja a tájat, ha pusztulást lát, bírnia kell. Ez a műfaj ezzel jár, mint már ezt nem is olyan régen kifejtettem egy másik írásban. Csak ennyi pusztulást látva, mégse nagyon könnyű ez érzelmileg néha...
A Túrakörös túrák nem a "lányregény" kategóriába tartoznak, aki olyasmit akar, annak ott vannak más  társaságok pénzért megvehető "örömlány-regényei".
A Ricsováry udvarán szép kis tanyák, szállóépületek sorakoznak, láttak már szebb időket is. Egyikük mellett megint egy öreg fa, egy szép körte áll, bő kétméteres törzskerülettel. Permetezve, metszve sose volt, mégis máig terem. És még él is, persze. Lehet kb. 80-100 éves. Hol lesznek már ilyen korukra a mai agyonnemesített, -vegyszerezett és -szabdalt gyümölcsfák, a csúcsmezőgazdaGság csúcstermékei!...
A majort elhagyva egy szép erdő rémlett, de hiába kerestük, mert egy hatalmas területen mindent eltüntettek a föld színéről, ami erre emlékeztethetett volna. Még a gyökereket is kikapták a munkagépek. Az irtás közepén, alig észrevehetően emelkedett ki egy kis domb, a Nádor-halom (Döme elnevezése Mizse nádor után), ami az egykori vizesebb környezetben emberi épületeknek adott lehetőséget a száraz, ezáltal biztonságosabb életre, ahogy ezt az ott előkerült cserép- és kőtöredékek sejtetik.
Következő megállónk az ugyancsak sírásra ingerlő régi Mizsei csárda maradéka, pontosabban, szinte nyom nélküli eltűnése. A majdnem kétszázötvenéves épületnek mára csak a pincéje maradt meg, az viszont még dacol az idővel, annak járásával, a beázással, de reménytelen meccse van az emberi nemtörődömséggel. Ezt se akarta senki megmenteni az utókornak, ami nemcsak unokáink arculköpése, hanem az itt egykor új életet kezdő, a semmiből virágzó települést teremtő őseink szellemiségének semmibevétele is. És ezt jó volna, ha mindenki a fejébe vésné, mert nem csak erre a kis csárdára vonatkozik. Ezzel egyszer valahol, fent, lent, valaki vagy valami előtt, nem tudom, de el kell számolnia azoknak, akik a kisujjukat se mozdították ennyi érték pusztulására. Az embereknek ugyanis nemcsak azzal kell elszámolniuk, amit megtettek, hanem azzal is, amit nem, amit elmulasztottak megtenni, holott ez kötelességük lett volna, pozíciójukból, hatalmukból fakadóan.
Itt se nagyon akartunk sokáig maradni, mert tört elő belőlünk, egyre csak szakadt ki a "mondanivaló"...
A régi csárda mellett két nagyobb akácfa, közülük a Szent Imre-fa 310 cm-es kerületű, szintén nem mai gyerek. Sokan azt se tudják, hogy van ilyen...
Arrébb megint a pusztulás: a régi Besenyi major hodályai kezdik megadni magukat a körülményeknek. Nekik is erős hátrányuk, hogy messze vannak a falutól, pontosabban, az van tőlük nagyon messze...
Sajnos, nem lehet a fejünket a homokba dugni, bármennyire is kényelmes lenne az a hozzáállás, hogy nem vesszük észre ezeket a jelenségeket. A mi dolgunk nem a lila ködön át való világlátás, hanem az értékek megmutatása, a veszélyeztetettségükre való figyelemfelhívás. Úgyse teszi ezt meg helyettünk más. És úgyse menti meg őket senki, de másokkal ellentétben, mi megtesszük, ami tőlünk telik, a mi lelkiismeretünk tiszta, viszont mégse lesz ettől sose boldog...
A csárdától már csak egy bő kilométer volt visszatérni a kiindulási helyünkre. A réten még nem győztünk csodálni egy szerencsétlenül magányos, egyáltalán oda nem illő fenyőt, aKi , ahogy néztük, tiszteletet parancsolt, vézna kis fa létére.
A Mizsei Óriásnál kicsit többet időztünk, mint reggel. Az alatta lévő pihenő, múltkorra már kidőlt padját-asztalát valaki visszaásta és ezzel megmentette az enyészettől. Akárki volt is, köszönjük!
Odébb megint, sokadszor kerestük meg a másik öreg tölgyben rejtező Jézust, majd már búcsúzkodáskor, az égre tekintve egy angyal-arc nézett le ránk, jelezve, hogy fentről mindig mindent látnak, és ott is tetsző dolgot tettünk ma azzal, hogy így kezdtünk el egy újévet, hogy nem hevertünk egész nap, hanem elindultunk, hogy megmutassuk országnak-világnak, immár sokadszor, Lajosmizse ezen részének értékeit, és ha sokminden pusztul is, még van mit megnéznie annak, aki erre jár, és még talán lehetne tenni azokért az építményekért is valamit, amik megmentésére most semmi remény se látszik. De hátha holnap igen...
Lehet, hogy hiú ábránd, de bárki megvilágosodhat egyszer, bárkinek bekattanhat, hogy máshogy akar értékekhez hozzáálni, hogy hatalmával nem uralkodni kell, hanem szolgálni. Nem mondom, hogy nagy összegben fogadnék arra, hogy ez megtörténik, de egy forintot minden körülmények között hajlandó lennék rá feltenni...
Mindenkinek köszönjük, aki a mai túrán fizikai és szellemi társunk volt, akiben volt elég alázat és nyitottság lakóhelye iránt, aki valamiért fontosnak tartotta, hogy az év első napját a Túrakörrel töltse.
Folytatása következik...
 

Minden rokonom!
 

Sántaőz

Ezen a napon együtt túrázott: Balázs Laura (Lajosmizse), Balog Csaba (Lajosmizse), Balog Boróka (Lajosmizse), Balog Szellõ (Lajosmizse), Besenyi János (Lajosmizse), Debreczeni Nikolett (Kecskemét), Dézi kutya (Lajosmizse), Herendi Hanna (Lajosmizse), Herendi Maja (Lajosmizse), Kocsis László (Lajosmizse), Nagy Irén (Lajosmizse), Palya Szilvia (Lajosmizse), Selypes Viktor (Lajosmizse), Selypes Zoja (Lajosmizse), Szrapkó Hajnalka (Lajosmizse), Valter Lili (Lajosmizse) és Viczián Tímea (Lajosmizse).