(670.) DUNAVECSE - APOSTAG TÚRA


Időpont: 2020. május 23. szombat
Útvonal: Dunavecse - Duna-part - Gát - Pentele híd - Gát -  Apostag
Táv: 10 km


Egy rövid, de hosszú nap krónikája következik. Egy rövid, mégis hosszú túráé...
A mai napot a megszokott előkészítés, felkészülés előzte meg, azt lehetne mondani, hogy a szokásos kezdete volt a dolgoknak. A jelentkezők száma is jól alakult.
Eredetileg Dunaegyházán fejeztük volna be a gyaloglást, de valami sugallatra, pénteken átvariáltam: rövidítettem a távot, mivel olyan sok látnivaló ígérkezett, hogy feleslegesnek tartottam volna a rohanást egy harmadik faluba, inkább az első kettőre koncentráljunk.
A döntés következtében még jöttek is újabb jelentkezők, mert a 10 km-es táv már barátibban hatott. És persze utólag minden a helyére került; napközben többször érződött, hogy jó döntés volt a rövidítés, még ha akkor nem is tudtam megmagyarázni, miért, mert történtek váratlan dolgok, amik miatt egyszerűen nem is lehetett volna több kilométert telejsíteni ezen a napon.
A túrára Lajosmizséről öt autóval indultunk, és Dunavecsére jött a hatodik. Nyolc előtt találkoztunk a Duna menti kis faluban. Túra előtt még átvittünk két kocsit Apostagra, hogy délután majd legyen mivel visszajönni a sofőröknek a többi autóért. Mindezen körök letudása után, nyolc órakor indultunk a túrára. Előbb a település központjában néztük meg a Petőfi-emlékeket, ami már nem volt rossz kezdés. Innen a református templom mögötti kis ösvényen a Duna-partra mentünk. Ártéri erdőben vezetett az út, hatalmas nyárak és füzek alkották, csupa zöld volt minden, pedig szárazság van itt is. Jobbról szép kiülő-pihenőt mellőztünk.
Leérve a folyóhoz, egy széles, lapos partszakaszon rögtön reggeliszünetet tartottunk. Ez alaposan elhúzódott, persze nem az evés miatt, hanem befejezve a falatozást, önfeledt nézelődésbe, kavics- és kagylógyűjtésbe kezdtünk. Kortól függetlenül. Egész egyszerűen nem volt kedvünk elhagyni a helyet. Aztán mégis menni kellett, ám az eredeti tervet dobva - mely szerint a faluban  pl. a Nagy Pál-féle házat is megkerestük volna még, ahol Petőfi lakott - úgy döntöttünk, hogy a folyó mentén sétálunk tovább, ha pedig elfogy az út, felmegyünk a gátra. Így is történt.
A Duna elképesztő jó szelet, hűst és vízszagot húz maga mellett, amiben annyira ellazul a vándor, szinte elbágyad, leheverne és aludna egy nagyot. Persze nem lehet. Menni kell továb.
A vízen elhaladt néhány uszály, ami nem csak a gyerekeknek volt érdekes látvány. És ha már látvány: a Pentele híd uralta a túrának és a tájnak ezt a részét. Nem egy szép valami, de csúnyának se mondanám.
A Duna mellől egy szekérúton kanyarodtunk fentebb, éppen még a falu szélső házait érintve. Szépen művelt zöldségeskertek sorakoztak egymás mellett, közülük a legérdekesebb egy snidlingmező volt.
Hamaroson egy vízparti pihenőhelyre értünk. Szépen gondozott, nyírt fűvel. Asztalok, padok csábítottak egy kis szusszanásra, így hát szusszantunk. Megint ettünk persze, és beszélgettünk, a gyerekek játszottak. Helybeliek kávét főztek nekünk, teljesen ismeretlenül, és egy forintot sem fogadtak el érte cserébe.
A mérleghintánál Szellőt érte egy kis baleset, a kezét felkötöttük, és úgy mentünk Tovább. Még csak Dunavecse szélén voltunk, de már elmúlt 10 óra.
A pihenő utána a gáton haladtunk, ahol balra, lent egy kora középkori falurekonstrukció csábított volna az alaposabb megtekintésre, de miután le volt lakatolva a kapuja, így nem engedhettünk ennek a  csábításnak. A hely érdekes lenne, csak kicsit gazos, elhanyagolt...
Nemsokára beértünk a dunaújvárosi híd (Pentele) alá. Felmentünk rá, kicsit sétáltunk a gyalogos sávban, majd visszaereszkedtünk, és a füves árvízvédelmi töltésen, millió szép és illatos virág díszkíséretében Apostagra gyalogoltunk.
A faluba, a gátról, egy agyagos szekérútra kanyarodtunk, és a sportpálya mellett, kis, girbe-gurba utcákon haladtunk egyre beljebb, az egyre inkább rabulejtő kis községbe. A házak érdekesen vidékiek voltak, általában nem volt kerítés vagy nem volt komoly, sok helyen a kapukat se csukták. Itt nem járnak olyan szándékkal idegenek, hogy félteni kellene tőlük valamit. Ami a csoda első felvonása volt: a rengeteg virág a kertekben. Nem egy megszervezetten "virágos település" verseny felfújt látványterve volt ez, hanem a lakosok szokása. Az emberek itt jóérzésből, megszokásból ültetik tele udvaraikat virágokkal, cserjékkel, amik most olyan gazdagságban virágoztak, hogy az elmesélhetetlen. Feltűnő volt a rengeteg írisz (nőszirom) mellet a még több fajta rózsa. Ennyit ebből a virágból még nem láttunk sehol.
A faluban hamarosan elértük a Petőfi Sándor utcát, amelyen végigmenve az Apostolok parkjába jutotunk. És ezzel folytatódott a csodák sorozata...
A hely egy kis tisztásféle, házak között, melyen a 12 apostol szobrát állították fel. Az apostolok a kora középkorban a  település nevét adták (Apostoloknak hívták akkoriban a falut. Ez az alak rövidült Apostok alakra, hasonlóan, mint a -falva végződés a Dunántúlon -fa végződésre, majd az Apostokból Apostog, végül Apostag lett). 1318-ban még zsinatot is tartottak a községben, amely oklevéllel igazoltan is csaknem 800 éves már, valójában azonban azt valószínűsítik, hogy kb. 1000 éve is létezhetett.
A középkori falu rotundájából, amin a 12 apostol képe volt, a föld felszínén semmi sem maradt. A romok, mélyen a mai református templom alatt vannak, de feltárásukra, a helyiek közlése szerint a ref. egyház nem adott engedélyt. Ezért egy stilizált, jelképes0 körfal-alapot építettek a templom kertjében, hogy legalább érzékeltessék, mekkora lehetett a kis körtemplom.
Az Apostolok parkjától, ahol csoportképünket készítettük, hátsó kis utcákon folytattuk, immár falunézésbe átváltó túránkat. Előbb egy fakereszt, majd sok régi ház, udvar következett, több helyen érett már a cseresznye is. Itt is millió bokor, virág.
Egyszercsak, váratlanul, a katolikus templom kis terén találtuk magunkat. Nyitva találtuk az ajtaját, bekukkantottunk, majd a szomszédos plébánia udvarán tartózkodó kedves hölgy invitálására annak udvarába is betértünk. Megtudtuk, hogy nincs állandó papja a községnek, ezért a plébánia lakatlan. Régi szép épület, eredeti, míves tornácoszlop-kiképzéssel. Udvarán pedig egy akkora tujára felfutott borostyánbokor, amekkorát még sosem láttunk. Lehetett vagy kilenc-tíz méter magas.
A templomtól pár perc volt az iskola, ahol a névadó, a falu híres szülötte, Nagy Lajos író szobra áll. Mellette az evangélikus templom. Szerencsénkre ott is éppen nyüzsgés volt az udvaron. Behívtak minket, megmutatták a nagyon szép és különös hangulatú kis szentegyházat, majd feloldódva már a hangulatban, kiderült, hogy vannak közös ismerőseink Lajosmizsén, és még egy váratlan találkozás kapcsán találkoztunk Petrával is. Őt is ismerték a csapatból ketten. Ha akartuk volna, se tudtuk volna fantasztikusabban összehozni ezt a helyzetet. A templom udvarán leültünk, és újabb előadást hallgattunk. Petra szíves kalauzolásával, átmentünk a zsinagógához is, amit éppen felújítanak. Országos hírű műemlékről van szó, ami gyülekezet hiányában évtizedek óta már "csak" kulturális intézmény. De legalább sikerült megmenteni, még áll.
Mellete a régi zsidó temető. Bemenni nem volt szívünk, annyira érintetlen, és végtelen az itt fekvők nyugalma. Csak a sírokon át, taposva tudtunk volna nézelődni, nem tettük, mert az örök álmukat alvók tiszteletet érdemelnek.
A temető után megköszöntük az elmúlt bő egy óra minden szeretetét, amit kaptunk, és a jövőbeni találkozás reményében elköszöntünk Petrától és Apostagtól.
Pár száz méter volt már a célig, ami a református templom kertjét jelentette. Itt, a rotunda alapfal-másolatánál  és a mellette emelt zarándokkapunál mai túránk befejeződött. A sofőröket visszavittük Vecsére a kocsikért, majd felvéve az itthagyott túratársainkat, elköszönés után mindenki elindult haza. Többen több irányba, persze.
Mi még a balesetire mentünk, ahol két órát várattak minket, aztán kaptunk egy gipszet Szellő kezére, kiderült, hogy zúzódott és repedt. Este 6 órakor értünk haza. De ez egy ilyen nap volt. Mindennel együtt fantasztikus!
Ez volt egy rövid, de hosszú nap krónikája. Egy rövid, mégis hosszú túráé...

Mindenkinek köszönjük a mai napot, fent és lent.

Minden rokonom!
 

Sántaőz

Ui: Milyen igazságtalan dolog, hogy annyi szeretetet, amit ma éppen Dunavecsén és Apostagon tapasztaltunk - máskor máshol -, néhány óra alatt, igaz nagyon nagy dózisban, mennyire igazságtalan, hogy ennyi idő alatt nem lehetséges viszonozni. Hogy ennyi szeretetet adnak ismeretlenül nekünk, ismeretleneknek, mi meg csak úgy ott hagyjuk őket és hazamegyünk. Milyen különös, hogy a sok emberben még meglévő és osztogatható szeretetre csak milyen rövid ideink vannak, mert állandóan rohanunk, és viszonozni nincs  időnk vagy szándékunk.
Akit egy ilyen túra nem érintene meg érzelmileg, csupán a távot, önmaga ellazításának lehetőségét látja egy-egy alkalomban, aki nem érzi egy Apostag-szintű fantasztikus hely rezgéseit és kisugárzását, annak kár elindulni velünk akár egy kilométerre is. Annak a  rövid túra túl hosszú lesz, a  hosszú túl rövid, a tél túl hideg, a nyár túl meleg.
Hogy lehet ezt a műfajt, ezt az érdekes és mámorító országjárást-felfedezést anélkül művelni, hogy valakinek ott ne maradjon egy kis csücsök a szívéből, ilyen helyeken is? Sehogy.
Másképp fogalmazva: ezt csak úgy érdemes csinálni, hogy az ember belehal egy kicsit az ilyen túrákba. Nem a  fizikai gyötrelem miatt, mert az sosem érdekes, hanem mert tudatilag nem feldolgozható az a rengeteg emberi érzés, hagyomány, történet, vendégszeretet, ami kisebb falvainkban még sok helyen kézzelfoghatóan tapasztalható, szerte az országban és természetesen itt a Kiskunságban is, annak peremvidékein is.
Sokszor lejáratták már azt a szót, hogy vidék, hogy ember. De az ilyen települések-régiók vidéki emberei az ország erkölcsi tartalékainak őrzői. Nem mindegyikük az, de az őrzők, az átörökítők ott vannak közöttük, és ha nem is mindig ők vannak egy faluban, városban többségben, a  sors mindig az ő áldozatvállalásaik emlékét, eredményeit őrzi meg. Azokból lesz egy vidéknek értékkészlete, tovább örökíthető hagyománya.
Hogy lehet, hogy nem érint meg embereket az, ahogy más emberek mindenüket, feltétel nélkül és szeretettel elébük tárják, és ha valódi érdeklődést tapasztalnak, még és még húznak elő újabb rejtett fiókokat. Ez maga az országjárás csodája, a túrázás lényege, csúcsa, alfája és omegája. Továbbmegyek: az emberi létezés csodája. Maga az élet.
De ahogy nem minden ember húz elő titkos fiókokból történeteket és szeretetet, és nem is tár mások elé nagyon semmit, úgy nem is mindenki képes ezeket befogadni. Aki viszont igen, az csak jó ember lehet. És ilyen jó embereket mindig szívesen látunk a csapatunkba. Érzéketleneket, maguknak való, mások értékeit észre venni nem képes alkalmi kalandorokat viszont nem. Mert adni csak annak lehet, aki arra is képes, hogy kapjon, aki képes elfogadni, örülni. Ha pedig még viszonozni is tudja, akkor már nem egyirányú az energiaáramlás, hanem körkörös: mindig megújuló, önmagába visszatérő és abból újra induló. Vagyis sose fogy el.
A Túrakör egyik legfontosabb elve és értéke ez a fajta megközelítés túráinkon, kalandozásainkon. Ezt sokan nem értik, nem tudnak vele azonosulni. Velük meg mi nem tudunk azonosulni.
Mi nagy részt ezért járjuk az országot, ezért vagyunk mindenre kíváncsiak, ezért látogatunk el sorra olyan falvakba, ahova senki sem látogat, mert ezt keressük, ezt tapasztaljuk folyamatosan, ebben hiszünk, és ezeket a helyeket hirdetjük. És aki képes ezt így kezelni, annak rengeteg szépséget és csodát ígérhetünk, ami természetesen nem a mi érdemünk, hanem a körülöttünk lévő világé. Mi csak annyit teszünk, hogy elvisszük oda az embereket, megmutatjuk nekik. A többi nem rajtunk múlik...

Ezen a napon együtt túrázott: Balog Csaba (Lajosmizse), Balog Boróka (Lajosmizse), Balog Szellõ (Lajosmizse), Erdélyi Lászlóné (Balázspuszta),  Hargitai Péter (Budapest), Héjja Béláné (Pálmonostora), Héjja Bella (Pálmonostora), Kaszab Lászlóné (Kerekegyháza), Kovács Edit (Lajosmizse), Kovács Natália (Lajosmizse), Kovács Rebeka (Lajosmizse), Nagy Irén (Lajosmizse), Ozsváthné Hosszú Edit (Kecskemét), Pál Ferencné (Kerekegyháza), Palya Szilvia (Lajosmizse), Szrapkó Hajnalka (Lajosmizse), Tóthné Seszták Mária (Kerekegyháza), Vámos Ilona (Kecskemét) és Viczián Tímea (Lajosmizse).