(619.) INGÓKÖVEK-TÚRA A VELENCEI-HEGYSÉGBEN


Időpont: 2019. augusztus 17. szombat
Útvonal: Pákozd - Pogány-kő - Oroszlán-kő - Kocka-kő - Pandúr-szikla - Pákozd
Táv: 6 km


A mai napra a mostanában megszokottnál megint több ember jelentkezett, ami szólhatott a híres ingókövek iránti kíváncsiságnak, vagy akár a Velencei-tónál tervezett fürdőzésnek is. Akárhogyan, de talán végre lejár a szűk hónapok időszaka. Ideje lenne már...
A túrára, hajnali kelés után, hat órakor indultunk, az eredeti autópályás verziót a rajtban alacsonyabb rendű utakra cseréltük. Az út így ugyan tovább tartott, de legalább nem értünk oda olyan hamar.
Seregélyesen kávéztunk egyet és már a vízügyek rendezése se tűrt volna további halogatást, így gyorsan összeszedtünk egy fél órás pihenőt.
A Velencei-tóhoz Dinnyés felől érkeztünk meg, majd a nádas mellett vezető úton Pákozdig autóztunk. Itt az egykori Piedone, ma Oázis kocsma előtt parkoltunk le, de csak rövid időre. Koszorúzni szándékoztunk a közeli honvéd emlékműnél. 1848. szeptember 29-én itt zajlott a szabadságharc első jelentős, magyar győzelemmel végződő csatája. Ennek tiszteletére, az áldozatok emlékére, előbb elénekeltük a "Kossuth Lajos azt üzente..." kezdetű '48-as katonadalt, majd szokásainkhoz híven, a legkisebbek helyezték el a Túrakör koszorúját az obeliszk talapzatán.
A kis ünnepség után visszaültünk a kocsikba, és kicsit fentebb mentünk a murvás úton, egy erdő széli parkolóig. Az idő kissé elment az eredetileg tervezetthez képest, kicsit muszáj volt rövidíteni, ha tartani akartuk a további programokra szánt időpontokat.
Öt autót hagytunk tehát a kis parkolóban, majd nekiindultunk a nem túl nehéznek ígérkező terepnek. A levegő, az erősödő napsütés ellenére csak 16 fokos volt, pedig már fél kilenc is elmúlt. Persze, nemsokára a Napnak ereje is lett, a levegő kissé langyosodott. Fázni semmiképp se fáztunk.
A felvezető szekérút gyér erdőrészek között haladt. A hegység nagyon alacsony, de éppen a kora miatt az, ugyanis az ország legöregebb, több száz millió éves gránitkőzetből álló hegysége ez, csak már ennyi idő alatt alaposan lekopott, veszített magasságából. A környék átlagmagassága alig emelkedik 200 méter fölé, a mai nap legmagasabb pontja is csak 250 körül volt. A mindenhol kibukkanó kőzetet alig takarja egy kis termőréteg, így az erdő silány, inább csenevész bokrok, cserjék, fűfélék borítják nagy részt a felszínt.
Az út mellett azért a bokrok nem kevés ehető bogyót is tartogatnak a gyalogos túrázónak, úgymint az egyik kedvencünk: a potyószilva, aztán már éreget a borbolya, kökény is lesz bőven, ám jelenidőben a szeder volt az, ami marékszámra szedhető volt.
Az erdősebb rész után a táj nyíltabbá vált, és egy kis kaptató után máris egy sok millió éves "dombtetőn" álltunk, hibátlan körpanorámával. Észak felé Pátka és Lovasberény, mögötte a Vértes vonulatai, nyugatabbra a Keleti-Bakony látszott, kis halmok mögött Székesfehérvár sejlett; dél felé a tó mindent uraló látképe, keletre a Meleg-hegy - 352 méterével a hegység legmagasabb pontja -, a rajta magasodó rádiótoronnyal.
Első megállónk a Pogány-kő előtt volt, egy pad. Itt gyors reggelizésbe fogtunk, mivel már egy ideje azt kérdezgette mindenki, mikor eszünk? Hát most.
A padtól szinte kőhajításnyira magasodott a Pogány-kő, az első jelentősebb sziklaképződmény. A tájból 3-5 méterre magasodik ki, de a tenger szintjétől is csak 241 méterre van. A bátrabbak felmásztak rá, a bizonytalanok alulról szemlélték, de ők már árnyékot is keresve. Egyre melegebb volt.
A Pogány-kőtől pár perc az oroszlánfejre hasonlító Oroszlán-kő, majd ugyanennyi onnan a Kocka-kő, talán a legmeghökkentőbb formájú alakzat; egy élére állított, szinte teljesen szabályos kocka, két kő közötti repedésbe állva. Egy csoda, minden emberi beavatkozás nélkül így, itt, ahogy áll, ki tudja, mióta?...
Ez aratta a gyerekek körében is a legnagyobb sikert, másztak volna fel rá, mellé, alá. Amit lehetett, óvatosan, engedtünk is. De csakhamar, bár maradtunk volna, menni kellett. Hát mentünk.
Egy hosszabb, bozótoson átvezető kis ösvényen nem sokára elértük a nap leghatalmasabb kövét, a Pandúr-sziklát. Nem is egy kő, hanem sok. Egymáson, legömbölyödött formák, mindenféle kötés, kötőanyag nélkül. Inoghatnának is - innen a nevük -, persze nem fognak, mert olyan tömegük van, ami ezt lehetetlenné teszi. Csak valami észveszejtő földrengés vagy hasonló lenne képes elmozdítani őket egymás hegyéről-hátáról.
Itt is elvoltunk egy jó darabig, aztán a meredek ereszkedőnek kezdtünk, ami a sziklák alatti völgybe vezet. Csúszós, kavicsos, helyenként szinte "murvás", szűk kis gyalogút vezetett több mint tíz emeletnyit lefelé. Kisebb sérülések, nyűgök, kínok adódtak ugyan, de lényegében épségben sikerült lejutnunk, mindenki önzetlen, ösztönös segítségével társai iránt, tulajdonképpen mindenki felelősséget érzett a másikért, igazi csaptmunka volt az egész, bő negyed órás procedúra.
Kissé elgyötörten, de a végre elért, árnyas erdőben némileg mégis új erőre kapva hagytuk magunk mögött a kilométereket, ami persze nem volt olyan sok, de nem is terveztünk többet hatnál. Kellett (volna) az idő a többi programra, melyek közül a martonvásári kastélypark meglátogatását már ekkor lefújtuk, egyrészt mert elszaladt a teljes délelőtt, másrészt nagyon meleg kezdett lenni, így inkább a tópartot és a fürdést várta a nép, elsősorban persze a gyerekek. Vissza Pákozdig csak az erdő volt látványosság, illetve még egy érdekes csorda- vagy gulyakút, a hegyoldalban, kőből kirakott vízgyűjtővel és két itatóvályúval (a kép sajnos nem sikerült róla valami jól, ezért nincs fent). De érdekes volt elképzelni, hogy itt valamikor marhák legeletek, illetve, hogy a marhák legeltek, és nem túráztak...
Dél volt csaknem, amikor visszaértünk a kocsikhoz, beültünk, és egy lendülettel átmentünk a déli part közepére, Gárdonyba. A Velencei-tó persze nem akkora, mint a Balaton, így itt ez a manőver bő negyedórát vett csak igénybe.
Gárdonyban előzetesen kinéztünk egy gyerekbarát szabadstrandot, a Holdfény sétányon,  sekély vízzel, belépőjegy nélkül (igaz, a parkolóért fizetni kellett), és még büfé is volt; de  wc csak 200 ft-ért, öltözőkabin, tus egyáltalán semmi, ám ez senkit sem zavart abban, hogy jól érezze magát. Mindenkinek csak ajánlani tudjuk a helyet. Az ételárak olyanok voltak, mintha itthon lettünk volna: 250 ft körül volt egy kávé, 400 egy sima lángos, 650 a sajtos-tejfölös. Ember csak kevés, nem volt agyonzsúfolva. Látszik, hogy ez egy kicsit alulértékeltebb hely a Magyar Tengerhez képest - a horvátról nem beszélve. Pedig itt is minden megvan, ami kell, de kétségtelenül, társaságban vagy fb-on nem üt akkorát az irigy ismerősök között egy itt eldurrantott szelfi. Kicsit sok a sznob a világban. Mi szerencsére nem vagyunk azok, és nem is nagyon vernek köztünk gyökeret, akik közénk keverednek néha ilyenek. Ez mindenkinek jobb is így...
A fürdés, evés, lazulás után aztán már csaknem négy óra volt, mire összepakoltunk, a gyerekeket kiimádkoztuk a vízből és a reggeli útvonalon elindultunk haza. Dunaújvárosi híd után annyit mégis módosítottunk a nyomvonalon, hogy nem Solt, hanem Tass-Kunszentmiklós felé autóztunk tovább.
Hat órakor értünk haza, holtfáradtan, leégve, kiégve, leeresztve. Nemcsak gyerek, hanem felnőtt is elfáradt a mai napon. De ez nem csoda, és nem is érne semmit, ha nem fáradtunk volna el. Mert ha nincs fáradtság, teljes leeresztés a végére, akkor valami még benne maradt a túrában. A maiból azonban minden kijött, ami emberileg, hangulatilag, látnivalókban és élményekben kijöhetett. Teljes értékű túranap volt.

Mindenkinek köszönjük a sok türelmet, segítséget, fent és lent.

Minden rokonom!
 

Sántaőz

Ezen a napon együtt túrázott: Balog Boróka (Lajosmizse), Balog Csaba (Lajosmizse), Balog Szellõ (Lajosmizse), Debreczeni Nikolett (Kecskemét), Drabant Márk (Ladánybene), Drabant Máté (Ladánybene), Jakobicz Alexandra (Ladánybene),  Jakobicz Viktória (Ladánybene),  Jakobiczné Puskás Tímea (Ladánybene), Kocsis László (Lajosmizse), Mátyás Ferenc (Ladánybene), Mátyás Katalin (Ladánybene), Nagy Irén (Lajosmizse), Palya Fanni (Lajosmizse), Palya Szilvia (Lajosmizse), Sápi Jánosné (Lajosmizse), Seres Szonja (Lajosmizse), Tóth Róbert (Lajosmizse) és Viczián Tímea (Lajosmizse).