(617.) TÚRA MÉNTELEKRŐL HETÉNYEGYHÁZÁRA


Időpont: 2019. augusztus 3. szombat
Útvonal: Méntelek vá. - Csődőr-halom - Nyíri-erdő - 1848-as múzeum - Potyka-tó - Móricz-fa - Móricz-emlékpad - Hetényegyháza vá.
Táv: 11 km


Egy klasszikus túrakörös megmozdulás volt a mai. A szomszédban túráztunk, ahova nemhogy gyalog, de még kocsival se nagyon menne senki kirándulni, annyira snassz. Ugyan, mi érdekesség lehet Ménteleken vagy Hetényben? Így gondolkozik(?) egy átlagos érdektelen, de nem egy túrakörös.
Éppen ide és éppen ezért kellett megint túrát szervezni, mert sokszor jártunk már ezen a vidéken is, és ismételten meg akartuk mutatni az embereknek, akik nem annyira ismerik a két település határát, milyen szépségek mellett élnek. Megint demonstrálni akartuk, hogy a helyismereti túrázás az igazi csúcsa a természetjárás gyakorlásának, mert szembesíti az embert a népével, őseivel, Szülőföldjével és önmagával, teszi ezt lassan, komótosan, alaposan, ráérősen, beszélgetve, - és nem rohanva, nem időre, nem pénzért, nem vásárolt jutalomért, mint mondjuk egy teljesítménytúrán adódna. De nem kötelező ilyen "végigrohanok-egy-tájon-zöld-volt-az-erdő" túrákon indulni. Igaz, hogy helyismereti túrákon se, viszont azokon érdemes. Ezt pedig legjobban a képek igazolják.
A túrára már régen látott nagy számú, tizenhárom érdeklődő akadt, ami a nyár gyalázatos-érdektelen időszakát figyelembe véve, nem mondható kevésnek. Talán már kifut ez a "senkit-nem-érdekel-semmilyen-túra" időszakunk és újra lesznek jelentkezők, így végre lesz értelme is a túrák szervezésének...
Tehát, négy autóval mentünk nem túl korán, háromnegyed nyolcra Heténybe, ott egy kis kávézás, majd a vasútállomásra gurultunk, itt parkoltuk le a kocsikat. Felszálltunk a 8.19-es vonatra és három megállót mentünk Méntelekig. A terv szerint innen gyalog akartunk visszamenni Heténybe. Ezzel gyakorlatilag egy körtúrát csináltunk, csak a kör egyik fele most vasúton zajlott.
Méntelekre fél kilenckor értünk. A gyerekek rögtön kiszúrták a központban található játszóteret, nehéz volt őket innen tovább vinni. Beérték volna annyival, hogy itt maradunk egész napra, gyaloglás nélkül...
Az iskola-óvoda komplexum, az előtte elterülő parkkal, emlékekkel, kiülővel, igazán varázslatos és vonzó hellyé varázsolják a települést. Ezek mögött egy kicsi, de nagyon szép erdős-dombos terület van, legmagasabb pontja a Csődőr-halom, aminek a település névadásához is - mén=csődőr szóváltozattal - is köze van. A területet már az 1400-as években is Csődőrhomokának nevezték, de nyilván az újkori Méntelek név lágyabb hatású, ezért választották mondjuk a Csődőrtelek helyett.
Méntelekről a két templom érintésével távoztunk, majd vetettük bele magunkat a Nyíri-erdő felé vezető dűlőutak hálózatába. Vezet errefelé egy ZÖLD SÁV jelzés is, de olyan sokszor túráztunk erre régebbi éveinkben, hogy csukott szemmel is oda találtunk volna.
A dűlők mentén kis tanyák, hobbikertek, nyaralóépületek álltak, elszórtan, nem szorosan egymás mellett. Az allék némi enyhet adnak a vándornak, de az esős idő után, a hirtelen égetni kezdő napsütésben ez kis idő múltával nem sokat jelentett. Viszont búvóhelye az ilyen növényzet sok érdekes rovarnak, gombának, és főleg ehető gyümölcsöket is rejt. Ma elég sok potyószilvát találtunk, a sárgától a liláig; egy helyen a sárga szinte arany színűre érett már és sárgabarack íze volt. De találtunk vadalmákat, kékszilvát, szedret és aranyribiszkét is.
Egyik fontos hozadéka a természetjárásnak, hogy elég sok ehető dolog akad az útjába a vándornak, főleg tavasztól késő őszig - bár télen se üres az erdő-mező kamrája.
A dűlőút, amely mentén a Potyka-tó pihenőpark színes táblái is álltak, több szakaszon, a vasúton átkeléstől, le volt aszfaltozva. Ez még néhány éve nem így nézett ki. Furcsa volt erdőben betonon gyalogolni.
Az út kicsit felpezsdíthette az ingatlanforgalmat is, mert volt mellette egy-két puccosabb tanya, meg sajnos néhány olyan is, amiben nem látva már a sors nagy perspektívát, hagyta azokat összedőlni.
A Nyíri-erdő egy elég nagy, értékes és öreg fákkal is bíró, tölgyes-elegyes erdő, melynek 95%-a le van kerítve és mezei halandók elől teljességgel el van zárva.
A hatalmas erdőterület néhány hektárja parkerdőnek van lekerítve, a régi erdészház környékén, és adja a köznép által ismert és látogatott "Nyíri-erdőt". Nem mondhatni, hogy nincs ezen a kis részen is látnivaló, mert van, de aki csak ezt látja, azt hiszi, ekkora az egész erdő.
Az erdészház és közvetlen környéke eléggé elhanyagolt állapotban van, kb. 10 éve is így, sőt jobban nézett ki; a korhadó és mohás fabútorokat, táblákat, egyebeket  egzotikusan természetközelinek is mondhatnánk, valójában csak nincs aki felújítsa. A terület elvileg a kiskunsági erdészet tulajdona, de mintha ez mostohagyereke lenne a társaságnak.
Az erdészház egyedülálló 1848-as emlékmúzeumot rejt, tárgyai között több országosan is egyedülálló vagy nagyon értékes darabbal, Kossuth, Petőfi és a szabadságharc témájában.
A gyűjtemény létrehozója, a parkerdő kialakítója egy személy: néhai Szulyovszky László erdész volt, aki nélkül ez az egész nem is létezne. Sírja, kopjafával megjelölve, az ugyancsak általa építtetett Szent Hubertusz-fakápolna szomszédságában, kis dombon, egy termetes tölgy alatt van.
Az erdőből átnéztünk az erdei iskolába is, illetve csak az udvarára sétáltunk be; közölték bent, hogy ide nem lehet csak úgy bejönni, de szerencsénk van, mert most nincs porogram, így szétnézhetünk. Gyalogos természetjárók vagyunk, éppen megtűrt személyek egy ilyen szép helyen. Ahelyett, hogy hírét vinnénk egy barátságos helynek, ezt kell róla írnunk: vigyázzatok, ha csak úgy arra jártok, mert ha csoportot fogadnak éppen, ki fognak küldeni benneteket. Végül is, kivel keménykedjenek egy erdőben, ha nem a természetet szeretőkkel, ugye...
Gyorsan kioldalogtunk innen, mostanában biztos nem megyünk a tájára se ennek a műintézménynek. Jó lesz nekünk a kicsit dohos szagú, de emberi és nem pénzzel kitömött idősebb testvér, az erdészház is...
A szomszédban, néhány száz méterre innen van a Potyka-tó pihenőpark, amely Szulyovszy Ági saját kis birodalma: horgásztóval, vendégházakkal, rendezvényházzal, nagyon igényes kávézóval, zöld gyeppel, kis játszótérrel, stb. Aki még nem volt itt, feltétlenül keresse fel a helyet, a béke egyik utolsó szigetét találja itt.
Kicsit kávézgattunk, beszélgettünk, üldögéltünk, majd nagy nehezen ráfordultunk az utolsó bő órányi, kicsivel több mint négy kilométeres szakaszra, a célig. Nem sok kedvünk volt, de menni kellett. Annyira szép volt a múzeum, a pihenőpark, több mint két órát töltöttünk el ezen a részen és még maradtunk volna estig.
A kicsit monoton homokúton egy fél óra alatt értünk ki a falu szélére, a Nagynyír vasúti megállóhoz. Hajdanán ez volt az ide szervezett kirándulásaink, túráink egyik logisztikai segítője, az itt megálló kisvonattal, de forgalom hiányában a megállót megszüntették. Most azonban örömmel vettük észre, ismét ki van írva a neve, és meg is áll itt a vonat.
Átkelve a síneken, a Móricz-fa maradéka felé folytattuk a vándorlást. Ezt is hamarosan elértük, majd nem maradt más, mint betérni a vasútállomás felé vezető kis aszfaltcsíkra, de még mielőtt a kocsijainkhoz mentünk volna, lekanyarodtunk a Móricz-emlékpad elhanyagolt, szinte erdővel-gazzal benőtt kőkupacához. Nem jutott még se akarat, se pénz arra, hogy ezt a fontos, szimbolikus emléket felújítsák. A szükséges összeg nem lehet egy-kétszázezer forintnál több, persze, ésszerű keretek között, mert a mai világban ilyenre akár 20 milliót is lehet nyerni pályázaton...
A vasútállomásnál már tizenegy kilométer volt a lábainkban, menetidőnk, sok pihenővel, nézelődéssel, kerek hat órára jött ki. Fél háromkor fejeztük be a túrát. Gyors búcsú, nagyon elfáradtunk,  így mindenki elindult hazafelé. Mi még megálltunk a művháznál, hogy a Móricz-emlékművet lefényképezzük, aztán mi is igyekeztünk otthonunkba és pihenőre tértünk.
Ma a szomszédban jártunk. Avatatlan ember azt hinné, ha már messze vidékeken járt, nem érheti meglepetés ilyen közelségben, mert mi érdekes lehet egy ilyen útvonalú túrában?
A kétkedőknek a képek, az arcok szolgáljanak bizonyítékul a túra élvezetességére, és hozzá még annyit: bárhol, bármikor lehet túrázni, mert látnivalók mindenhol vannak, akár egy árokban, egy romos tanyában, akár a lábunk alatt, miközben az eget fürkésszük. Egy túra értékét ugyanis nem a hely egzotikuma (?) adja, hanem az, hogy a túrázó szeme és szíve mit akar/képes meglátni a körülöttünk lévő isteni csodából, a világból.

Mindenkinek köszönjük a mai napot, fent és lent!

Külön köszönjük Szulyovszky Ági vendégszeretetét és segítségét!

Minden rokonom!
 

Sántaőz

Ezen a napon együtt túrázott: Balog Boróka (Lajosmizse), Balog Csaba (Lajosmizse), Balog Szellõ (Lajosmizse), Jakobicz Alexandra (Ladánybene),  Jakobicz József (Ladánybene),  Jakobicz Viktória (Ladánybene),  Jakobiczné Puskás Tímea (Ladánybene), Kocsis László (Lajosmizse), Mátyás Katalin (Ladánybene), Nagy Irén (Lajosmizse), Palya Szilvia (Lajosmizse), Sápi Jánosné (Lajosmizse) és Sikár Józsefné (Lajosmizse).