(622.) TÚRA KUNADACSON


Időpont: 2019. augusztus 31. szombat
Útvonal: Felsőadacs - Kunpeszéri út - Látos-ház - Hetvenholdas-erdő - Középadacs - Pusztai temető - Tehénjárás - Felsőadacs
Táv: 11 km


A nyár utolsó napjára a hőség semmit sem csökkent. Már-már a kocséri túra körülményei ismétlődtek, amit az Aprónépek különösen nehezen viseltek, de persze a felnőtteknek se volt sétagalopp…
Ma Kunadacs egy kevéssé ismert részén jártunk: Felső- és Középadacson. Évek óta készültünk már erre a részre, mert mi sem jártunk még itt, de mindig tolódott.
A túrára két autóval mentünk Lajosmizséről, és az adacsi horgásztónál csatlakozott hozzánk Tonó. Kunadacson kocsmáztunk egyet. Lángost is lehetett kapni, de sokára lett volna kész, ezért kifizettük, és az átvételét átkértük délre, ha majd a túrával végzünk.
Kiautóztunk, kevés homokúttal egybekötve, Felsőadacsra. Kihalt vidékre, elhagyatott épületekre számítottunk, ehelyett élő kis közösséget találtunk, valóságos kis falut. A házak ugyan eléggé le voltak kopva, hiszen zöme az egykori uradalom cselédlakásainak maradéka, de élnek itt emberek, idősebbek, fiatalabbak is, és gyerekeket is láttunk.
A major központja egy régi kúria, amit a Szenes földbirtokos család építtetett, azt ma nem találtuk meg elsőre, a nagy meleg miatt nem is nagyon forszíroztuk a keresését. Majd máskor.
A puszta kis, homokos utcákból áll, virágok, nyírt gyepek is vannak. Némelyik ház le van kerítve, a többség csak szabadon. A házak között használt vagy elhagyott, kicsit rozsdás mezőgazdasági gépek, traktor, ekevasak, egyebek állnak-hevernek.
Van egy kétszintes, kisablakos, valószínűleg magtárépület itt. A terület közepén egy kis legelőn, két sovány focikapu árvállik, nem túl gyakran használhatják őket...
Legmeghatóbb látvány a régi, háború előttről itt felejtett fa harangtartó oszlop/harangláb volt, rajta a kis bronz harangocska; valamikor ez jelezhette a vészt, vihart, halálesetet a puszta lakóinak.
A térkép jelöl itt egy keresztet is, ezt nem láttuk a kívánt helyen - de ide úgyis vissza kell még jönni, mert nagyon megfogott minket a hely...
Felsőadacsról, mivel voltam olyan fantasztikus és elnéztem egy elágazást, ami kelet felé vitt volna át minket a túra első kilométerén, a pusztai temető irányába, szóval, előre nem tervezetten, a visszaútra kigondolt északi földútra tértünk és azon indultunk el. Vagyis, éppen ellenkező irányban jártuk be a körtúrát. Persze, ennek nem volt semmi jelentősége, sőt: inkább jól jött, hogy legalább az első 3 kilométeren, az allék takarásában, az alacsonyan járó Nap elől védve, árnyékban haladhattunk. Mit nem adtunk volna ezért 10 és 13 óra között...
A széles szekérúton ma is volt egy kis autóforgalom. A helyiek, átmenők lelkesen integettek nekünk, vidéki szokás szerint. Mi meg vissza, turista szokás szerint.
Az út amúgy a Kunpeszérre vivő, régi út, a térképeken szabadszállási útnak jelölték, százötven éve.
Szántóföldek, legelők, kisebb erdőfoltok váltották egymást mellettünk, aztán egyszerre egy hatalmas, szép dohányföldhöz értünk. Ritkán látunk ilyesmit az országban, de itt a Kiskunságban, éppen errefelé, divatos. Alaposan megszagolgattuk, megtapogattuk a növényeket, gyerekek is hadd tudják, mi ez.
A dohányföld után nem sokkal az egykori Látos-ház helyén kifejlődött, mai szemmel is élő és nagy állatállománnyal rendelkező gazdaságot kerültük el délről, majd kelet felé fordulva, sokáig egy villanypásztor "kerítése" mellett, időszakosan víz alatt álló, most száraz hatalmas kaszáló réteken folytattuk a túrát.
Robira rászállt egy imádkozó sáska, szürkés-zöld volt, ezt csodáltuk; a múltkor, egy mási k túrán fehéret láttunk, az amúgy nagyrészt zöld színben előforduló rovarból.
A rét túlsó felén nemigen akart út adódni, ami kivitt volna a szélesebb, jártabb középadacsi szekérútra, de Tonó vezetésével átrágtuk magunkat egy gazos, nádasos, lapos területen. Amikor kiértünk a biztosabb részre, azonnal újbóli pihenőt tartottunk. Ekkor kezdett igazán melegedni az idő. Ittunk bőven, eszegettünk. Az árnyékban üldögéltünk bő negyed órát. A gyerekek bálára másztak.
Folytattuk a gyaloglást. Már jól látszódtak Középadacs hodályai, épületei. Ám addig még találtunk egy villanypásztorok közé szorított, régi, rozoga feszületet, amit viszont egy térkép sem jelöl, pedig az ilyesmit szokták. Mivel a kereszt tényleg két villanypásztor között tartja még magát, született a kép alá írt szöveg...
A középadacsi majorban már egy tenyérnyi árnyék sem fogadott, csakúgy mint az előző egy kilométeren sem. A hely központi épülete egy régi, jó hosszú ház, talán cselédlakások lehettek benne. Ma lakott, szép virágos kerttel és "Jáger tanya" felirattal. Az udvar uralkodó képi eleme a rikító sárga virágzásban lévő, vastag csicsókasor volt.
A major után, bár tudtuk, hogy nincs már messze a felkeresni kívánt pusztai temető, mégis nagyon nehezen akartunk csak odaérni. Itt már délhez közeledve, olyan meleg volt, hogy csak tántorogtunk. Vizünk, hiába hoztunk 6-8-10 litereket, családonként, elfogyóban volt, ami maradt, az is ihatatlanul meleg. Azért kisegítettük egymást, ahogy tudtuk.
A régi temető nem szerepel sehol a világhálón, csupán egy kunadacsi anyagban találtunk róla egy 5 cm-es kis képet. Helyi értéknek tartják a faluban, ami helyes is. De kicsit lehetne jobban dokumentálni, mert néhány év, egy évtized talán, és hozzátartozók híján a ma még gondozott hantjait/köveit is végleg felfalja az enyészet.
A temető sírjai zömmel háború utáni műkő-emlékek, nem túl szépek. Akad köztük néhány egyedibb sírjel, vaskereszt, ilyesmi. A kert közepén egy szintén nagyon rossz állapotú, régi fakereszt áll. A temető északabbi fele, mely ma már fákkal, bokrokkal van benőve, lehet a régebbi rész, ahol a korábbi, és így már elenyészett sírok, sírjelek vannak.
A temetőnél vezető kis csatorna hídján átkelve, nyugati irányba fordultunk. Két kis dombon, erdőcsíkokon és két villanypásztoron átmászva, végre a túra utolsó szakaszára, az utolsó egy kilométerre fordultunk rá.
A hely egy végtelen nagy tehénlegelő - régi nevén is Tehénjárás -, amin semmi árnyék nem volt, egyetlen sovány kis nyárfát leszámítva. Ennek értéke elmondhatatlanul felértékelődött, szinte csak az motivált minket, hogy a puszta közepén, a kis árnyékfoltban szusszanhatunk még egy utolsót, a befejező ötszáz méter előtt. Így is lett. A fa tövében megittuk maradék meleg vizeinket, de volt aki lenyelni se tudta már, egyszerűen kiköpte. Aztán a major épületeit "toronynak" tekintve, toronyiránt nekivágtunk a befejező résznek.
Romos hodály mellett értünk vissza Felsőadacsra, miután még egy záró átmászást is letudtunk egy legeslegutolsó villanypásztor alatt. A majorság házai között hamar visszaértünk volna az autókhoz - ám még mielőtt ez megtörténhetett volna, ott állt előttünk egy Family Frost-os autó. Nem hittünk a szemünknek, ennyire még ilyennek nem örültünk. Azonnal vettünk egy 15 db-os jégkrémcsomagot. Feltéptük, a pálcás darabokat pedig nem is nyalogattuk, hanem egész egyszerűen harapva, rágva, néhány falattal, lenyeltük. Olyan melegünk volt és olyan életmentő volt ez a kis hűtés, aki nem volt ott, elképzelni se tudja...
Hazaúton még megálltunk Kunadacson a kocsmánál, a gyerekekkel megetettük a lángosokat, ittunk bőven folyadékot, majd hazaindultunk. Két óra volt, amikor Lajosmizsére értünk, gyors elbúcsúzás, aztán mindenki ment a dolgára.
A mai nap is küzdősre sikerült, mert mindenki cipelte a keresztjét, hordozta magában szorongásait, félelmeit, bánatát, így ma különösen nem a látnivalók voltak a fontosak, hanem a szusszanásnyi nyugalom...
Minden betegnek, nélkülözőnek, egyedül lévőnek vagy valamilyen veszteséget szenvedőnek sok erőt kívánunk.

Minden rokonom!
 

Sántaőz

Ezen a napon együtt túrázott: Balog Boróka (Lajosmizse), Balog Csaba (Lajosmizse), Balog Szellõ (Lajosmizse), Kocsis László (Lajosmizse), Molnár Tonó (Kerekegyháza), Nagy Irén (Lajosmizse), Palya Szilvia (Lajosmizse), Selypes Viktor (Lajosmizse), Selypes Zoja (Lajosmizse), Tóth Róbert (Lajosmizse) és Viczián Tímea (Lajosmizse).