(590.) VIII. JÉGTÖRŐ MARATON


Időpont: 2019. február 23. szombat
Útvonal: Tatárszentgyörgy - Máriácska - Zádogegyházi kereszt - Sarlósári-buckák - Kunbaracsi templomrom - Öreg tölgy - Bocskoros-erdõ - Búhegy - Görögök-homokja - Kunbaracsi ifjúsági tábor - Barcsay-kúria - Ladánybenei templomrom - Ladánybene
Táv: 42 km


Hetedik alkalom, és mind teljesen más. Ma különösen más volt. Ennyire szép se volt még és ennyire nehéz se. A túra útvonalát úgy választottam, hogy három szomszédos település, Tatárszentgyörgy, Kunbaracs, Ladánybene külterületén az összes fontosabb látnivalót megmutassuk a résztvevõknek.
Eredetileg a túra azért lett Ladánybene környékére tervezve, hogy a faluból legyen rá érdeklõdés, legyenek vállalkozók a bejárásra, de végül mindössze három iskolás gyerek szánta rá magát a nagy kalandra. Õk viszont nagyon nagyot küzdöttek.
Különbözõ úton, módszerrel, de 5.30-ra mindenki ott volt a ladánybenei kocsma elõtt, majd felszálltunk a Kerekegyháza felõl érkezõ buszra, még korom sötétben, és átmentünk Tatárszentgyörgyre. Az ottani templom elõl indultunk a maratoni távra, éppen 6 órára harangoztak.
A faluban rajtunk kívül semmi mozgás. Az aszfaltúton erõs hidegben - Benén -10 fok volt - haladtunk kifelé a tóparti pihenõhöz és a régi temetõ dombján álló emlékkereszthez. Ezek megtekintése után, még mindig elég dermedt tagokkal, izomzattal, a Máriácska-kegyhely felé kanyarodtunk. Hamarosan elhagytuk a falu utolsó betonozott utcáját, és pár perc múlva a szent helyen voltunk. Itt álmos fényképezkedés, elolvastuk az ismertetõ táblát, aztán nekivágtunk a Zádogegyházi-emlékkereszt felé vezetõ dûlõnek. A csapat olyan benyomást tett, mintha nem hitte volna el, hogy itt ma egész nap gyaloglni kell...
Aztán lassan ébredeztünk, amihez a hirtelen kibukkanó Nap is hozzájárult, erõs sugaraival. Hideg is volt nagyon, de a kabátokon érzõdött, hogy van ereje a Napnak. Lassan belemelegedtünk a dologba.
A Zádogi kereszt egyelég ismeretlen és eldugott helyen van, végre mi is érintettük túrán,. Egyszer már kerestük, de nem találtuk meg.
A kereszttõl egy huszárvágással átmentünk a Szeleczky-major dûlõjére, majd hamarosan megérkeztünk a Sarlósári-buckák szélére, nevezetesen a Rákóczi-hegyre. Itt már szinte napfürdõben reggeliztünk, nézelõdtünk.
Egyébként is jellemzõje volt a napnak, ha 5 percnél tovább álltunk egy helyben, a csapattagok azonnal enni kezdtek. Hiába, kellett az energia.
A hegyrõl lejõve, buckavándorlásba kezdtünk, és érintve a Fenyves-hegyet - ami a legszebb része a környéknek -, a Csarada irányába fordultunk. A megyehatárt átlépve, egy elég kutyásnak bizonyult tanya mellett hamarosan el is értük a régi iskolát és a mellette álló keresztet. Fél kilenc volt, ideje megreggelizni - így is tettünk.
Az iskolától a kunbaracsi templomromhoz mentünk. Közben még elég fagyos, hatalmas gödrökkel tarkított feketeföldön jártunk, villanypásztoron mentünk keresztül, de végül megérkeztünk a kereszthez.
Talán feltûnt már az olvasónak, a táj ismerõjének, hogy az emlékhelyeket, az õsök emlékét a legtöbb helyen kereszttel jelölik meg, ezekkel a szimbólumokkal õrzik. Ma ilyenekbõl több is volt.
A baracsi rom tulajdonképpen csak néhány kupac kõ, egy szépen gondozott, majdnem parkosítottnak mondható tisztáson, egy fenyõerdõvel karéjozott domboldalon. Ez a hely is megérdemli a felkeresést, csakúgy, mint a mai nap összes helyszíne.
Itt természetesen megint ettünk, ezúttal a tízórai címet adtuk a mûsornak, lévén éppen elmúlt 10 óra.
A romtól tanyák mellett, "egy kanyar jobbra-egy kanyar balra"-utakon haladtunk tovább, most már a baracsi erdõkben járva.
Ez egy nagyobb terület, ami különbözõ talajformákkal és fafajtákkal rendelkezik, és esetleges, hol és mi az erdõalkotó állomány; fenyõ, fehérnyár, tölgy, vagy esetleg elegyes erdõ, borókával, cserjékkel.
Ezek az erdõk nagyon szépek, változatosak, gazdag élõvilággal, erdei szintezettséggel. Csak gombákból is sok tucat van errefelé, szezonban.
Az erdõben mindig még nagyobb a csend, még frissebb a levegõ, mint egyéb helyeken. Itt még a szél is fújt, ami egyszere töltött így fel együtt erõvel és vette el az erõnket a gyaloglástól. Mindegy, továbbra is álltuk a sarat. Pontosabban, a homokot.
Kunbaracs a tölgyesérõl is híres. De nem egy területen van ilyen, hanem több táblában. Közülük a falutól dényugatra esõ gyöngyvirágos az ismertebb, de van attól kissé nyugatabbra is egy, ahova mi is betértünk, mégpedig azért, hogy az Öreg tölgyet meglátogassuk. Egy kocsányos óriásról van szó, a törzskerülete kb. 6 méter lehet, pontosan nem tudtuk megmérni, csak karolásos technikával saccoltuk; négy felnõtt ember teljes kitárt végtagokkal érte éppenhogy át...
Csak ismételni tudom: ide is mindenkinek el kellene jönni legalább egyszer az életben.
A tölgyesbõl kikeveredve, a Harckocsi útra tértünk, amely katonai berkekben ismeretes, és lényegileg a táborfalvi gyakorlóterületeket köti össsze a szabadszállási laktanyákkal. Ma már utóbbiak nem muzsikálnak, de az út, nagyon szép erdõs részeken is haladva, megmaradt.
A Harckocsi útról letértünk a Bocskoros-erdõ, a sokadik újabb helyszín felé. A túra során végig, 2-3 km-enként úgy cserélgették egymást a különbözõ élõhelyek, felszíni formák, erdõk, mezõk, hogy nem gyõztük kapkodni a fejünket.
Dél elõtt néhány perccel, egy szélvédett, napos helyen, fél óra ebédszünetet tartottunk, persze pihenéssel együtt. Mert bármennyire is evõs kedvünkben voltunk ma, ennyi ideig lehetetlen lett volna csak enni...
A Bocskoros-erdõ megint egy buckásabb rész volt, szuszogtunk egy kissé a halmokra felfelé, ráadásul ekkorra már a homok is alaposan visszafogta a lábnyomunkat.
Bõven 20 km fölött jártunk már, de az erõnk fogyott, és a tempónk i9s lassult. A Csonka-kereszthez mint következõ objektumhoz már kicsit úgy tûnt az út, hoyg sose érünk oda. A keresztnél értük el az indulástól számított 26. km-t.
Innen még négy óra tömény gyaloglás várt ránk, úgy, hogy már 8 órája úton voiltunk.
Ekkora túrákban nemcsak a km-ek nagy száma a nehéz, talán ennél is alaposabban próbára teszi az emebrt, hogy monoton bírni kell az azonos tempót, az óránként 50 perc menet + 10 perc pihenõ beosztást, mindezt 10-12 órán kereszül, folyamatosan. Ezért van az, hogy az iylen túrák teljesítése nem fizikai állapottól vagy életkortól függ, hanem mentális állapottól, koncentrációtól.
A Csonka-kereszttõl nem nagy meggyõzõdéssel, inkább becsületbõl haladtunk tovább a Görögök-homokján át, és máskor talán alaposabban is megcsodáltuk volna, de most csak átvágtunk rajta. Nemsokára, pontosabban 15.00 körül kiértünk a  kunbaracsi aszfaltra. Már 30 km volt a lábunkban, amibõl 28,5 km homokút.
Ezen a ponton két társunk kiszállt, õk is nagyot küzdöttek. A teljesítményeket ilyen helyzetekben nem egy abszolút szinthez, a legerõsebb résztvevõhöz kell viszonyítani, hanem mindenkinek a saját korlátaihoz és küzdelméhez. Így nézve pedig voltaképpen mindegy, hogy valaki 30 vagy 42 km-t tesz meg. Mindenki másra képes. És mindenki a maximumot hozta ki magából a mai nap során. Ez volt a legnagyobb értéke a küzdelmünknek.
Tizenöten folytattuk tovább. Az idõ egyre hûvösödött, megint mínuszba fordulhattak a fokok, a szél kezdett feltámadni, a Nap hanyatlani. A baracsi ifjúsági tábort kikerülve, a Barcsay kúria, vagyis Ladánybene felé igyekeztünk. Tudtuk, ha azt elérjük, onnan már csak másfél óra a cél.
A kúria nagyon szép helyen fekszik, legalább is eddig feküdt. A környezõ fenyõerdõt éppen a közelmúltban vágták ki mellõle, a maradékot éppen ott jártunkkor aprította bele egy gép, egy teherautó platójába.
A Szent Mihály-képet csak udvariasságból néztük meg, mert már jártányi erõnk se volt.
Betértünk az egykori Barcsay birtokra, és az utolsó 10 perces pihenõnket tartottuk meg a napsütésben, a bokrok tövében.
És innen csoda történt. A nehézes elindulás néhány recsegõsebb perce után, egyre jobban belejöttünk. A szél egyre hûvösebb és frissebb levegõt fújt az arcunkba, új erõre kaptunk és 25 perc elteltéve már a Nagy-Szék-tó medrében hasítottunk, majd a szemmel is jól látható ladánybeni rom kopjafája elérése sem jelentett gondot. A kopjafától pedig 35 perc alatt, már erõsen szürkületben értünk be Ladánybenére. Ahogy beértünk, rá két percre totálisan besötéteetdett. Hat óra elõtt kevéssel búcsúztunk el egymástól, miután mindenkinek gratuláltam és kiosztottam a megérdemelt emléklapját.
Negyed óra híján 12 órát gyalogoltunk egyhúzomban. A 42 km-bõl 39-et homokon, többször buckák között. Ateljesítõk nagyrészt laikusok, vagyis nem profi túrázók voltak, közülük csak néhányan mentünk már életünkben ekkora távot. A fáradtság és az öröm egyszerre volt jelen az arcokon. Teljesen elkészültünk az erõnkkel, de büszkék voltunk magunkra, egymásra. Új embereket ismertünk meg, jókat beszélgettünk, sok szép dolgot láttunk. Nem utolsó sorban, jókat ettünk, ittunk.
És egy örökre emlékezetes napot kerekítettünk a VII. Jégtörõ Maratonból. Így együtt, mert én eltervezhetek hasonlóan élvezetes túrákat, ha az emberek 99 %-a nem hajlandó felemelni az ülõgumóját és nem indul neki velünk a határnak, ami persze túrákon mindig maga a végtelen és határtalanság.
Az volt ma is.
Nemcsak ezeknek a községeknek nem volt véges a határa, hanem a küzdõinknek se. És ez így volt tökéletes.
Mindenkinek köszönjük, hogy megtisztelte Szülõföldünket, a Felsõ-Kiskunságot, megtisztelt minket részévtelével, hogy nyitott volt új élményekre, látnivalókra, emberekre.
Ennél, ha lehetett volna, se akarhattam volna többet erre a fantasztikus napra.
Jövõre visszavárunk Titeket!

Minden rokonom!
 

Sántaőz

Ezen a napon együtt túrázott: Balog Csaba (Lajosmizse), Becca Früh (Budapest), Császárné Erdélyi Katalin (Kismaros), Dömötör Zsolt (Kecskemét), Erdélyi Boglárka (Balázspuszta), Fekete Norbert (Budapest), Hardi Laura (Ladánybene), Károlyi Anett (Örkény), Kovács Gábor (Dabas), Lányi László (Ladánybene), Nagyné Horváth Anita (Dabas), Palakovics Zsanett (Ladánybene), Pócs Áron (Szabadszállás), Pócs Balázs (Szabadszállás), Sikárné Jolika (Lajosmizse), Vargáné Rátz Veronika (Lajosmizse) és Vízhányó Noémi (Örkény).