(624.) A CSODA: A BÖDDI-SZÉK


Időpont: 2019. szeptemebr 14. szombat
Útvonal: Dunatetétlen - Böddi-szék - Akasztó széle
Táv: 8 km


Miután ma kiváló szakemberekkel, biológusokkal és geológusokkal túráztunk, akik csak úgy ontották a szakszerű magyarázatokat, nehéz lesz úgy megírni a beszámolót, hogy ne legyen benne tárgyi tévedés, miután én meg se geológus, se madarász vagy botanikus nem vagyok. Ennek ellenére azért egy részt megpróbálom kihozni belőle, amit lehet, tudományosan is, másrészt viszont a Túrakör túrázási metódusa, értékek megmutatásán túl, inkább az emberi-érzelmi oldal vizsgálata, a tájnak, a természetnek az emberre kifejtett hatásának ábrázolása, a túra közben adódó élmények, vidám vagy megható helyzetek, találkozások bemutatása. Így együtt a kettő talán mégis kiad majd valamit...
A túrára három autóval indultunk Lajosmizséről, aztán Kecskeméten csatlakoztak Annamáriáék, majd a túra kezdőpontján, a Dundatetélenen található Csárda-halomnál még három autónyi ember érkezett, így - bár a pontos létszámot nem tudom -, kb. 25-26 fővel kezdtük a mai programot.
Először Balázs Réka geológus, a nemzeti park különböző halmokért, régészeti felmérésekért is felelős egyik szakembere tartott előadást Dunatetélen környékéről, tágabban a Duna és a Tisza közének földtani, vízrajzi és régészeti összefüggéseiről; a lábaink előtt magasodó, de mára sajnos eléggé széthordott Csárda-halom, amelyen a XIX. században a nevét adó csárda állt, jól érzékelteti, milyen mostoha sors jutott az elmúlt évszázadokban, egészen napjainkig is! - emberi rombolások, beavatkozások okán - az egykor nagyon is jelentős régi halmainknak: kunhalmoknak, határhalmoknak, stb., melyekből a Kárpát-medencében sok tízezer volt, mára már csak kevés maradt. Láttuk ennek a pusztításnak nyomait a múltkori Árpád Útján is, amikor a XIV. században már név szerint említett határdombot, a Kenyérvárót, mára egyrészt elhordták, másrészt beszántották...
Az előadás után elköszöntünk Rékától, neki más dolga volt, nem tudott velünk tartani, majd összetrombitáltuk a csapatot, és elindultunk a túrára. Az idő tíz órához közeledett.
Mezőgazdasági területek mellett haladtunk, agyagos-poros szekérutakon. Egy út-törésnél, ahol balra kellett kanyarodnunk, megálltunk egy szép régi tanya mellett, melyet épp mostanában újít fel a tulajdonosa. Érdekes volt kicsit kívülről is szemügyre venni, de az igazi értékét nemcsak az jelenti, hogy vagy másfél évszázaddal ezelőtti építészeti stílust őriz, hanem hogy egyáltalán megmaradt, nem bontották el - mint sok ezer másik társát a Duna-Tisza közén. Dunatetélen környéke egykor a Teleki grófok uradalmaiként működött, körben szikesekkel, amelyek viszont nem tették lehetővé, hogy tanyás térség alakuljon ki rajta, mert a talaj egész egyszerűen a sziken nem alkalmas semmi másra, csak legeltetésre; a magas és speciális sótartalomhoz nem szokott növények csak vegetálnának vagy meg sem élnének rajta.
A tanyát elhagyva, átkeltünk az elég forgalmas 53-as úton, majd egyre távolodva annak zajától, a már itt is gyönyörű táj távolabbi belseje felé haladtunk tovább.
A Böddi-szék védettebb területének szélét elérve, Andris és Orsi felváltva meséltek a növény és állatvilágról. Megtudtuk, hogy a sziket fontos legeltetni, ezért a nemzeti park 150 db magyar tarka marhát állított be, minden oldalról villanypásztorok közé szorítva, de így is elég területet biztosítva számukra a legelésre. Az állatokat huszonnégy órás váltásban őrzik-gondozzák, felügyelik hozzáértő gulyások, akiknek kissé odébb, a nagy akácerdő túloldalán új gulyásházat építettek, szállással és kúttal. Az állatok itatásáról a horizonton több helyen is feltűnő, szintén új vagy felújított gémeskutak és itatóvályúk gondoskodnak. Nem kevés vízre van itt szükség, mert a 150 marha napi hatezer liter, vagyis hat köbméter vizet iszik meg. Ez 365-tel szorozva, nem kis mennyiség.
Ez még azonban nem lenne rendkívüli, marhák máshol is vannak az országban, és nem csak réteken...
A Böddi-szék és környéke igazi értékét, világviszonylatban is jelentős élőhelyének különlegességét maga a szik adja, a hozzá kapcsolódó teljesen egyedülálló és sérülékeny ökológiai szisztémával, tápláléklánccal, sótartalommal és az ezeket jól tűrő, esetleg kifejezetten szerető növényvilággal, állatokkal.
A növények között több olyan is van, amelyek csak a Kárpát-medence "pannon szikesein" fordulnak elő; legközelebbi rokonaik, hasonló élőhelyek vagy Dél-Franciaországban, a tenger mellett vagy pl. Belső-Ázsiában találhatók. Olyan kincsünk ez, amire elképesztően büszkének kellene lennünk, szerte az országban, de amiről kétségbeejtően nem tudunk semmit. Az emberek 99,9%-a azt sem tudja, hogy vannak ilyen területeink.
További adalék, hogy a Kárpát-medence legszikesebb három tava is itt, a Felső-Kiskunságban található, ráadásul 10 km-es körön belül: Böddi-szék, Kelemen-szék, Zab-szék. Egy-két kilométerre elmegyünk mellettük az 52-es, 53-as főutakon autóval, és fogalmunk sincs, mit rejt a táj. Mi már mindháromnál jártunk. És te?...
De a legmegdöbbentőbb a tápláléklánc. Már azon is meglepődik az ember, hogy itt egyáltalán van mit ennie egy madárnak, ha víz van a tóban, ami tavasszal és ősszel szokott megesni. Természetes állapot, hogy nyáron kiszárad, ehhez alkalmazkodott az élővilága is; az apró élőlények kis burokban vészelik át a száraz időszakot, amikor pedig újra megtelik a meder, egy hét alatt beindul az élet és már jönnek is enni a madarak, mert ennyi idő alatt lesz mit. Mi ez, ha nem világcsoda? Az algákat megeszik a mikorszkópikus rákok, azokat a kicsit nagyobbak, őket pedig a madarak. Meglepő módon, csak viszonylag kevés madár eszik is a szikes tóból, amiben egyébként fentieken kívül semmilyen állat nem él meg, így itt nem kell se halat, se egyéb hasonlót keresni. Egy másik jelentős részük csak megpihenni száll le a vízhez, tavasszal-ősszel a vándorlás fárasztó útja során. Nagy ritkán egzotikusabb tájakról is érkeznek kóbor példányok, flamingó vagy pelikán is előfordulhat itt.
Mostanában a meder száraz, lévén nyár van/volt, de őszre Orsiék szerint megint lesz víz, és ha az lesz, ennivaló és madarak is lesznek. Jól is jött ma ez a szárazság, mert így legalább be tudtunk sétálni a teljesen, kívülálló számára elképzelhetetlenül sík mederbe, járkáltunk a repedezett sziken, és a sivatagihoz hasonlatos táj hangulatát tökéletesre fokozta a délre már erősen égető Nap.
Érzékletesen ezt az élményt leírni lehetetlen, nekem legalább is nincsenek rá megfelelő fordulataim. Amikor ott áll valaki a meder közepén és látja egy vékony csíkban összeérni a földet az éggel, Isteni csodának szemtanúja, a tökéletest látja a szeme előtt. A két fél eggyé lesz, egymásba olvad az, ami összetartozik. Olyan, mint egy nász, egy házasság. Hideg futkos az ember hátán, amikor ez tudatosul benne, és most is, amikor ezt a mondatot leírja.
A mederben folytattuk az utat, míg el nem értük a széket erőszakosan kettévágó, a víz megfelelő körforgásában akadályt jelentő, így pedig a medret igazivá varázsolni akaró szakemebreket munkájukban gátló Sós-éri-csatornát. Később már ennek töltésén-partján vonszoltuk magunkat. És tényleg vonszoltuk, mert Nappal szemben, égető, forró levegőben, lábunk-akadozva tettük meg az utolsó két kilométert (a csatorna egyébként szép, értékes élőhely is, kristálytiszta ÉDES vízzel, ami nem való ide, mert a medret hiába árasztanák el mondjuk Duna-vízzel, megölné az itteni élővilágot. Az itteni víznek, annak a kevésnek, ami van, szikesnek kell lenni és a talajnak is annak kell maradni, különben oda az ide specializálódott élővilág...).
A túra végén az akasztói halastavak egyik szép példányához értünk ki, a civilizáció szélére, ahol horgászok nyüzsögtek, de legnagyobb örömünkre egy kis büfé is működött. Miután András visszavitt minket, sofőröket a reggel Tetétlenen hagyott járgányainkért, még egy órát lazítottunk az árnyas kiülőben, iszogattunk, sztoriztunk, pótoltuk az elhasznált folyadékmennyiségünket. Hazaindulás előtt pedig még egy kis halat is sikerült venni, így meglett a vacsora témája is.
Aztán már tényleg nem maradt más, mint a záró elköszönés. Minden túra kihagyhatatlan aktusa, amely egyrészt jó, mert nem kell már gyalogolni, mindenki mehet haza pihenni, amiért alaposan meg is dolgozott, másrészt viszont sírni tudnánk ilyenkor, itt hagyni ezt a varászlatos tájat - máskor más szép helyeket -, egymást, és régi-új barátainkat, akikkel vagy nagyon régen vagy még sosem találkoztunk. De nagyon reméljük, hogy még sokszor fogunk...
A mai túrát is köszönjük mindenkinek fent és lent, de most elsősorban Három Drága Embernek: Rékának, Orsinak és Andrisnak. Isten áldja meg őket, amiért ilyen szeretettel viselik gondját a Böddi-széknek, mindannyiunk közös kincsének, és fogadtak minket is ilyen szeretettel, ismeretlenül...
A hely felkeresését mindenkinek ajánljuk, akinek még a képeken túl is szüksége van(?) ilyen ajánlásra. Élőben sokkal szebb a táj és nagyobb az élmény...

Minden rokonom!
 

Sántaőz

Ezen a napon együtt túrázott: Bakró Emese (Tiszakécske), Balázs Réka (Kecskemét), Balog Boróka (Lajosmizse), Balog Csaba (Lajosmizse), Balog Jánosné (Kecskemét), Balog Szellõ (Lajosmizse), Bankovics András (Kunszentmiklós), Csóka Annamária (Kecskemét), Kocsis László (Lajosmizse), Mile Orsolya (Kunszentmiklós), Nagy Irén (Lajosmizse), Palya Szilvia (Lajosmizse), Selypes Viktor (Lajosmizse), Selypes Zoja (Lajosmizse), Sikár Józsefné (Lajosmizse), Szrapkó Bíborka (Lajosmizse), Szrapkó Hajnalka (Lajosmizse), Szrapkó Tibor (Lajosmizse).