(640.) ÁRPÁD ÚTJÁN TÚRASOROZAT 7. - HANTHÁZA (ÓPUSZTASZER) - DÓC TÚRA


Időpont: 2019. november 23. szombat
Útvonal: Hantháza (Ópusztaszer) - Sasülés-halom - Darázs híd - Hantházi út - Ányási major - Folyó Tisza - Ányási gátőrház - Ányási pusztai temető - Kereszt/Artézi kút - Percsorai gátőrház - Hétnővér nyárfa - Repülős-emlékmű - Dóc
Táv: 26 km
 

Annyi minden kavarog az emberben, persze főleg nem is a látnivalók sokasága, hanem a befejezés miatt érzett szomorúság, és a nyomában újólag támadó hiányérzet okán.
Pedig nagyon elfáradtunk tegnap. Aki még nem gyalogolt 25-26 km-t sárban, fekete és csúszós agyagban, helyenként térdig érő friss szántás-göröngyök között, az nem tudja, mitől döglik a légy. De holtfáradtan is már azon rugózik a tudatalatti, hogy ha ma még holnap nem is kívánnám ugyanezt, de holnapután már nagyon is, kívánnám, hogy két hétmúlva újra szervezzünk, egyeztessünk, jöjjünk össze és csapjunk együtt egy újabb fergeteges napot, az Árpád Útján nevű tér-idő függvényen, folytatva Dóctól, nem is tudom, hova, eddig felrajzolt grafikonunk kacskaringós vonalát, vagy akár járjuk végig újra a már megtett szakaszokat. Tulajdonképpen mindegy is volna, mert ájulásos zsongás-érzés bizsereg bennünk sorozatunk nevének emlegetésétől is, és jóllehet kicsit sok volt a végére, fizikailag és pszichésen, mégsem tudjuk elképzelni, hogy leszünk meg nélküle. De ezt csak az értheti, aki legalább egy-két szakaszon velünk tartott...
Dóci túránk, előzetesen,  erősen a vakrandi tipikus esetének tűnt, mert egy szinte teljesen ismeretlen vidéken, soha nem járt faluban készültünk huszonvalahány kilométert gyalogolni - nemcsak a helyet nem tudtuk előzetesen elképzelni, hanem még a pontos táv is rejtély volt. Egyszerűen megtippelhetetlen lett az is, sikerül-e egyáltalán valami értékelhetőt kihozni a mai napból. Sokat segítettek a többiek, Döme, a Homoktaposók is, felvettük a kapcsolatot Baranyi Ildikóval a faluból, mégis kiszámíthatatlan volt, mi fog történni. Vagyis: minden olyan volt, mint az eddigi Árpád Útján-túráinkon.
Nagyon korán, negyed ötkor keltünk, mert 7 körül már Dócra kellett érnünk, hogy elérjük az egyetlen reggeli buszt, amin egy átszállással, a település szélén, de ópusztaszeri oldalon található Hantházi majornál elkezdhessük napi vándorlásunkat. És így tulajdonképpen, bár nem az emlékparktól folytattuk az utolsó napon, mégis Ópusztaszerről indultunk.
Mivel a sorozat a múlt alkalommal tulajdonképpen véget ért az emlékparban álló Árpád-emlékműnél, a dóci részt egy ráadástúrának szántuk; Anonymus leírása szerint Árpádék egészen a Gyümölcsény-erdőig és a Körtvélyes-tóig hatoltak a győztes csata után, amit Alpárnál vívtak Zalánék ellen, és a mai Dóc területén hosszabb ideig táborozva, az akkor még a mainál is vadabb és elhagyatottabb vidéken "szerét ejtették" az ország dolgainak. Két, nevezett földrajzi helyet a hagyomány a mai Dóc határába helyezi, így lett a dóci túra a sorozat vége.
Ildikó reggel rövidített falutörténeti előadásában említette, hogy a Gyümölcsény-erdőt a helyi öregek szerint a falut egykor körülölelő Tisza folyó, később Dóci-tó - ma zömmel szántóföld - helyén kereshetnénk, míg Körtvélyes a mai napig is ilyen néven fut, egy Tisza-kanyar által közrefogott erdős-bokros ártéri rész, amely viszont a XIX. századi folyószabályozások következtében ma már hódmezővásárhelyi, vagyis a túloldalon van. Oda meg nem tudtunk átugrani, nem lévén se komp, se híd a közelben. Arról már végképp nem beszélve, hogy a két földrajzi név mai napig megőrzött hagyománya akár mese is lehetne, mivel jó ideig nem volt lakosság ezen a területen a török korban, utána, a telepesek új területekről érkeztek, így a neveket se biztos, hogy át tudta örökíteni a régi kor az újabbra...
Ha valaki még tudja követni fékezhetetlen gondolatmenetünket, annak gratulálunk szellemi frissességéhez. Szóval, a kocsmai előadás után felszálltunk a 7.25-ös buszra, elmentünk vele kb. 2 km-t a Szili-sarok nevű elágazásig, ott pedig még egy perc sem telt el, máris jött csatlakozásunk, ami elvitte csapatunkat a szintén 1 megállóra lévő Hantházáig. Az egész nem tartott 10 percnél tovább.
Hantházánál szálltunk le a buszról, és a kicsit elhagyatottnak tűnő, szinte még alvó házcsoport ritkásan elszórt épületei között, egy régi KÉK NÉGYZET jelzésen tettük meg az első pár száz métert.
A major tipikus példája az országban régen meglévő és virágzó több ezer/tízezer gazdasági uradalomnak, ami 1945 után elkezdett leépülni, végül a rendszerváltásnak nevezett majomparádé óta végleg a megsemmisülés felé sodródik - bár itt még van néhány olyan lelkes vagy kényszerűségből itt élő család, amelyik próbálja lassítani a megállíthatatlant.
Erős napsütéssel fogadott minket a Teremtő és világa, mintegy jutalmául talán eddigi erőfeszítéseinknek, hogy a befejező rész, fény hiányában ne legyen elviselhettelen, csak embertelenül nehéz.
A majort elhagyva, egy lőtérhez hasonlító lőtéren vezetett az utunk, pontosabban annak szélén. A terület egy szép zöldmezős beruházás, szó szerint: rikítóan üde és zöld volt minden, mint tavasszal, csak épp a virágok hiányoztak a láthatárról, bár néhány gomba azért próbált keménynek tűnni a közelítő tél szemében...
A mezőt elhagyva, ahol egyébként a lelket melengető napsütés mellett kemény széllökésekkel támadt a november vége, egy allés, erdős szakaszra váltottunk, ami nem volt nagyon szép, de legalább adott némi védelmet a metsző hideg ellen.
Hamarosan kitérőt tettünk, egy fenyvesen átvágva, az elég egzotikusan csengő Sasülés nevű halomhoz. Maga a halom nem túl szép látvány, járhatatlan akácos borítja, de a tetején mégis jóleső érzés volt megállni; valahogy egyik védjegye lett a sorozatnak a kunhalmok, határjelek, őrhalmok sokasága, amikről nem is sejtik az emberek, mennyi van belőlük a két folyó közötti részen. Nem tudjuk, a Sasülés ezek közül melyik lehetett eredetileg, talán őrhely, megfigyelőpont a legvalószínűbb lehetőség.
Idáig se volt egyszerű a terep, de a java még csak ezután következett.
Nagyjából északkeleti irányban haladtunk, az egykori töltésút maradékán, ami egykor Hantházát és Ányást kötötte össze, ma már a madár is elkerüli. Nem is tehet mást, ha nem akar azokon a csipkebokrokon fennakadni, amiken mi is majdnem fennakadtunk, és váltottunk inkább a szántóföld szélére, ami viszont a megázott fekete föld tipikus esetének bizonyult. Süllyedt rendesen.
Azt már nem is kellene hozzátennem, hogy vadlesek azért itt is vannak telepítve, nehogy a tíz évente erre tévedő idegen azt mondhassa, nyoma sincs az emberi kultúrának...
Árokmászások és némi bozótharc után elértük a Darázs híd nevű földrajzi helyet. Tulajdonképpen ez tényleg egy híd, az egykori Kis-Tisza mára csatornává korcsosult maradéka fölött, nekünk pedig egy végre járható szakasz kezdetét is jelentette. De azt azért sejtettük, hogy régen esetleg itt valami fahíd lehetett, a mai újabb kori képződmény, de nem biztos persze, hogy így van.
A hídtól a "Hantházi út" nyárfasorral szegélyezett, szélesebb nyomvonalán meneteltünk, az ide még csak nem is nagyon látszó Tisza-gátig. Sok csipkebokor és némi kökény adott vigasztalást, sártól nehézzé váló cipőink cipelése közben érzett könyörtelen mélabúnk elviselésére...
Balra, távolabb az ópusztaszeri Levelényi major látszott, közvetlen mellettünk a nyárból ittfelejtett hatalmas locsolóberendezés mosolyogtatott meg minket.
És egyszercsak elérkeztünk a nagyon várt Ányásig. Neve legendásan cseng, falvaktól való nagy távolsága és az idevezető utak járhatatlansága miatt már-mármisztikus hely. Ez is egy virágzó gazdaság és épületegyüttes volt, méghozzá a környéken több tízezer holdakkal rendelkező Pallavicini család tulajdonaként. Annyira, hogy nemcsak a szokásos uradalmi kúria, cselédlakások, istállók, hodályok összeállítással rendelkezett, hanem az őrgróf család itt is temetkezett.
Az 1880-as években építtettek ide egy sírkápolnát, aljában kriptával, amit persze a II.világháború alatt kiraboltak, majd utána az új éra el is bontott. A kis templom helyén ma egy nagy gödör tátong csupán, néhány összetört tégla hever a földön-földben.
A kápolnát néhány éve az ópusztaszeri emlékparkban építették fel, de az nem az eredeti épület és főleg nincs sok köze Ányáshoz. A Pallavicini család tagjainak csontait pedig a sándorfalvi temetőben helyezték egy második örök nyugalomra...
Ányásba, ezeken kívül még vasút is vezetett, az egykori Levelény-Algyő vonal leágazásaként, a majortól nem messze pedig, aTisza partján még rakodója is volt. A Tisza-partot mai napig Ányási-Tiszaként emlegetik, Döme terminusa szerint ez a folyószakasz egynesen "a Tisza Dunakanyarja".
Ányás ma egy gazos, marhák járta, bokros terület, villanypásztorral kerítve. Egy szépséget azért mégis találtunk: egy öreg kőrisfát, kb.3,5 méteres kerületmérettel. Nem egy tipikus kőris-küllemű fa, először tölgynek néztük. Neve mától: "'Ányási kőris"
(A mellékelt fekete-fehér képek a régi Ányási majorból mutatnak valamit).
A kicsit nyomasztó helyről a gátra, majd a régi kisvasút "Rakodóig" vezető töltésének maradékán, egy csodálatosan szép ártérbe jutottunk le. A Tisza kissé zavaros volt, szél is fújta, habzott is a kanyarban, uszadéka is akadt, de ez se gyereket, se felnőttet nem zavart abban, hogy gyönyörködjön a késő őszi "Dunakanyar" látványában. Túloldalon egy homokos részen a nudista strand terül el, érthető módon, ma kicsit kihaltnak tűnt...
A partról megint a gátra kapaszkodtunk, majd a két keskeny betoncsíkon, ami a tetején vezetett, kétnyomtávú járműveknek kialakítva, a mi két nyomtávú lábainkkal jó tempóban folytattuk következő megállónkig, az Ányási gátőrházig.
A ház rendezett környezete szívderítő látvány volt, végre, a sok pusztulás után, ami mára eddig jutott.
A szép időt kihasználva, a déli gyomorkorgás jelzésének engedve, negyed órás ebédidőt tartottunk. Alattunk, a töltés oldalában, a házzal ellentétes részen bámész tehenek és védelmükre közelebb döcögő bikáik bámulták egyenletes szájmozgásunkat, és sehogy se tudtak napirendre térni afölött, mit keresünk mi az ő territóriumukon belül.
Fél egy után jártunk már, az idő haladt erősen, de a táv csak alig fogyott. Helyenként már-már úgy tűnt, mintha kifejezetten  nőne...
A gátról letértünk és folytattuk a sárral való küzdelmünket.
Következő megállónk a régi Ányási temető, mármint ami megmaradt belőle. A mellékelt képen az látszik, hogy mekkora volt kb. 100 éve (bal oldali térkép) és mekkora ma (műhold, rajta zöld vonallal a körülbelüli régi terület).
A bokrokkal benőtt kiemelkedés környékét szántják, és ennek esett áldozatul a hiányzó rész is. Nyilván, a régi sírhantok ellaposodtak, fakeresztjeik elkorhadtak, köveit elhordhatták. Ma már csak kb. fél tucat sírkő maradt meg, nevek nehezen olvashatók rajtuk. Meglepő módon, egyiken-másikon még nem is túl réginek tűnő művirág csokrok-koszorúk lógnak. És ha ez még nem lett volna elég szívfacsaró, pedig már bőven az volt, a sírok némelyike kürtőként megnyílva, akár erre járók is beleléphetnének, a csontok pedig a felszínen, folyamatosan vadállatok által elhordva...
Aki nem volt ilyen vagy hasonló túrán, az még igazán nem is túrázott.
Mert kívülről úgy tűnhet, hogy a sár, a táv, a 9 óra tömény gyaloglás már olyan nehézség, ami kibírhatatlan, holott mindezek semmik ahhoz képest, amit sokszor lelkileg el kell tudnunk viselni.
Mert hogy lehet mosolyogva, emelt fővel folytatni, és nem csak könnyes szemmel elkullogva, egy túrát egy Ányás vagy egy ilyen temető megtekintése után? Amikor szinte a bőrünkön érezhető az egykor itt élők jelenléte, amikor kegyetlenül szorít a toroktáj, meg-megbicsaklik a szívverés ritmusa.
Mindegy, az ember, ha ezt vállalja, tudnia kell továbbmenni. Ilyen túrákon résztvenni nem kívánságműsor, hanem kötelesség. És főleg: nem jóléti túrázás, hanem felfedező, és ha találunk valamit, fel kell tudni dolgozni...
Sáros út, napsütés és szaggató szél volt továbbra is három kísérőnk. Benne voltunk már a délutánban, de sehogy se akart még feltűnni a falu a láthatáron. Nem is tűnhetett, majdnem 10 km-re volt még...
Egy kanyar erre, egy amarra, aztán egy keresztnél végre megint alkalmunk és okunk volt megállni. Fáradtunk, kellett minden perc pihenő, holott tudtuk, minél többet állunk, annál később érünk be a célba.
Tehát, egy elágazásnál kis fakereszthez értünk. Ez nem lett volna rendkívüli, de a kereszt előtt-mellett egy artézi kútból folyt, szinte ömlött az ivóvíz, elzárhatatlanul, mert csap se volt rajta. Ösztönösen el akartuk zárni, hogy ne menjen pocsékba, de nem tudtuk.
A kúttól hamarosan megint felmásztunk a gátra. Azon haladgattunk, amikor a gátőr jött elénk terepjáróján, "megnézni, mi ez a sokaság errefelé" - ami a mai kor narratívájában azt jelenti, "nem-e vagyunk-e migránsok-e", akik észak felől hasítanak éppen déli irányba (vagyis Szerbia felé!), éppen ellenkezően, mintha azok lennénk. Megnyugodtam, hogy nem csak az országunk éstelepüléseink nagyban, de kicsiben a legkisebb részegységek is a megfelelő, gondolkodni képes emberek irányítása alatt állnak. Kicsit azért bántam, hogy nem azt válaszoltuk neki, hogy migránsok vagyunk, ezáltal kis porszemet pöckölve a fogaskerekek közé...
A Percsorai gátőrház egy fontos csomópont a végtelen pusztában; utak, gátak-nyúlgátak futnak itt össze, itt van egy szivattyúrendszer is, kis kanyar a gátban, és a fő nevezetessége az elágazásnak: a "Hétnővér" nevű, soha nem látott méretű nyárfa, hét ágával és 880 centiméteres, más mérések szerint majdnem 10 méteres kerületével.
Itt a csapat ketté vált, egyik a fát csodálta, mászta a gyerekkel, a bevállalósabbak pedig megkeresték a közelben, a két háború között lezuhant pilóta emlékművét. Utóbbiak annyira belemelegedtek a keresésbe, hogy háromnegyed óra múlva egyesülhetett csak újra a társaság. Ami gondot jelentett, hogy egy órán belül voltunk a teljes sötétedéstől, és még négy kilométerünk volt a dóci kocsmáig. Ezt nehezítette az, hogy a táv egy részét útnélkül, tölgyerdő gödreiben botorkálva kellett megtennünk. Kis szépségtapasz volt, hogy utunkat, nagyságrendileg több mint ezer őzlábgomba szegélyezte,valóságos boszorkánykörben nőttek. Több száz kilót lehetett volna szedni belőlük...
Aztán majdnem fél öt és erős szürkület volt már, amikor - hol máshol? - a Petőfi utcán beértünk a település központjába, ahonnan fél nyolc előtt, kilenc órával korábban elindultunk.
Bevetettük magunkat a kocsmába, jól esett a kávé, az üdítő, a rendes mosdós lehetőségek, de főleg az, hogy ülhetünk végre nyugodtan, hogy nem kell öt perc múlva továbbmenni.
Dömötör Zsolti jóvoltából még előkerült egy üveg kölyökpezsgő, ezzel koccintottunk, a jelenlévők és a hiányzók egészségére is, megköszönve egymásnak a sorozatot, a kitartást, az alázatot és a hozzáadott emberi értékeket.
Hazafelé már tényleg koromsötétben indultunk. Még megálltunk a templomnál, annak keresztjeinél, persze nem sokat láttunk belőlük.
A végén egy kis búcsúzkodás, ölelkezés, aztán egy utolsó kattintás Dóc település-névtáblájánál. Anzit még elvittük Kistelekre, majd nagy forgalomban vezetve, de hat órakor már itthon is voltunk.
Mindenkinek, én személyszerint, mint a sorozat kitalálója, köszönöm bármelyik túrán való részvételét, mindennemű segítségét, tanácsait, intézkedését, történetét, fuvarját, fáradtan is sofőrködését, minden emberi gesztusát, vagy bármit, amit kihagytam.
Amikor tervezgettem az Árpád Útjánt, kicsi esélyét láttam annak, hogy lesz is belőle valami. Sorozatoknál elfogynak az emberek, általában. Itt ez máshogy történt, a végére is voltunk majdnem húszan, mert most nemcsak túrázók jöttek, hanem valódi érdeklődők, kalandvágyó gyerekek és gyereklelkű felnőttek. Komoly apák és anyák gyermeki énjüket élhették, apró gyerekeink felnőtteket megszégyenítő módon álltak helyt.
Szeretettel gratulálunk minden teljesítőnek, eseti résztvevőknek!
Köszönjük netes követőinknek, a külsős érdeklődőknek, a megosztásaikkal munkánkat támogatóknak is minden segítségét!
Köszönöm Dömötör Zsolti önzetlen és pótolhatatlan szakmai támogatását!
Nagy örömünkre szolgált megismerkedni a pusztaszeri "Homoktaposók a Kéken" csapatával, velük gyalogolni és együtt sírni-nevetni a világ csodáin és saját esetlenségünkön.
Igazi csapatmunka volt a teljes sorozat, terepen és a világhálón is. És nagyon jó volt ennek a Csapatnak a tagja, a része lenni.
A jövőbeli szép folytatás reményében, szeretettel üdvözlök mindenkit! Legközelebb gyalogoljatok velünk még többen!
Találkozzunk Veletek és az Újakkal 2020-ban, a Kiskunsági Piros honismereti túrasorozat 10 túrájának 200  kilométerén!

Minden rokonom!
 

Sántaőz

Ezen a napon együtt túrázott: Balog Csaba (Lajosmizse), Balog Szellõ (Lajosmizse), Dézi kutya (Lajosmizse), Dömötör Zsolt (Kecskemét), Héjja Béláné (Pálmonostora), Héjja Bella (Pálmonostora), Herendi Hanna (Lajosmizse), Kocsis László (Lajosmizse), Majoros Judit (Szeged), Palya Szilvia (Lajosmizse), Selypes Viktor (Lajosmizse), Selypes Zoja (Lajosmizse), Soós Eszter (Szeged), Szász Anzelm (Kistelek), Szrapkó Hajnalka (Lajosmizse), Tasi Katalin (Szeged), Tasi Zsófia (Szeged), Tasi Zsolt (Szeged) és Vígh Lajos (Pusztaszer).