(637.) ÁRPÁD ÚTJÁN TÚRASOROZAT 6. / PUSZTASZER - ÓPUSZTASZER TÚRA


Időpont: 2019. november 9. szombat
Útvonal: Pusztaszer - Munkástelep - Büdös-szék - Hatvani-kereszt - Kisszer - Vesszős-halom - Kártyás-halom - "Magyarok hét nyila"-emlékmű - Ópusztaszeri Nemzeti Emlékpark
Táv: 22 km


Ma, utolsó előtti alkalommal jártunk Árpád Útján.
A Pusztaszer és Ópusztaszer közötti majdnem 22 kilométeren kijutott mindenből, ami egy felejthetetlen naphoz kell, így volt rengeteg látnivaló, szépség és szín a tájban, nehézségek, csatorna- és villanypásztoron átkelés, sok emberi gesztus és jó szó, felnőttek és kisgyerekek hősies küzdelme sárral, esővel, aszfaltúttal és fáradtsággal. Ezek nélkül a mai nap se lett volna az igazi, mert csak ennyi hatás együttese formálhatja a napot gömbölyűre.
A túra előtti napokban esett rendesen, mintha a természet most ébredt volna fel aszályt álmodó rémálmából, és kezdte volna locsolni a még életben maradt növényzetet. Ennek megfelelően, és mivel a túránk ma zömmel agyagban, fekete földön és szikesen zajlott, vagyis nem homokon, aminek jó, ha megázik, volt rendesen sár, mellé kilométereken át még a csahos fű is hozzátett az élményhez. Így gyakorlatilag már az első fél órában átázott nadrágszáarakkal és vízben úszó cipőkben gyalogoltunk, ami először kellemetlen érzés volt, és nem csak a gyerekeknek! - de aztán megszoktuk, és egy idő után senkit se zavart.
Pusztaszerre kicsivel több, mint egy óra altt értünk le, nem autópályán, alig volt forgalom, mondhatnám, mert normális ember ilyenkor még alszik és nem túrázni indul, sötétben és ködben, hajnalok hajnalán. De mi sohasem állítottuk, hogy normálisak lennénk, illetve hogy a lusta és kényelmes többséghez tartozunk, mert szerintünk az a normális, amit mi csinálunk és nem az, amit a pangó zöm.
Szóval, Pusztaszeren már negyed nyolckor kedélyesen társalogtunk a folyamatosan érkezőkkel. Amikor a teljes társaság befutott, két kocsival átmentünk Ópusztaszerre, egyik járgányt otthagytuk, a másikkal a két sofőr visszament a kocsmához. A többiek ezalatt bőven kikávézták magukat, és mire én is bementem volna, ők mind kint álltak a teraszon, indulásra készen.
Nyolc óra körül aztán nekiindultunk a Felszabadulás úton a mára szabott nagy menetelésnek, hon- és önismereti túrának.
A faluból egy darabig aszfalton haladtunk, majd jobbra betértünk egy szélsőutca jellegű részre, ami aztán úttalan útba váltott - nem utoljára a nap folyamán.
Szép, zöld réten keltünk át, olyan volt a fű, mintha tavasz lenne és éppen most zsendülne a határ. Villanypásztor mellett mentünk, annyira közel néha, hogy ha nem vigyáztunk, meg-megcsípte a nadrágunk szélét.
A vezeték alatti laposban szabálytalan, gödrös terület húzódott, amely rétimészkő-nyerő lelőhelyek sorát jelentette; az egyik ilyen gödörben nemcsak víz állt az esők nyomán, hanem - ahogy a mellékelt kép is mutatja -, jól látható volt a vékony talajréteg alatt rejtőző, egykor bányászott kőzetanyag is. Valaha ezekből építették az alföldi teplomokat, egyéb épületeket. Ilyen nyomokat mutat, mások mellett, a lajosmizsei Pusztatemplom, a soltszentimrei Csonkatorony, vagy akár a nyárlőrinci templomrom is.
A gyepről kopaszabb útra értünk. Eddig csak a fű volt vizes, innentől már az út, az agyag is tett hozzá valamit.
Pusztaszer külterületi lakott részéhez, a Munkástelephez közelítettünk. Átkeltünk egy kis csatorna hídján, ameddig a szem ellátott, arany nádmező húzódott, amit a ki-kikandikáló Nap fénye még élénkebbé és hihetetlenebbé varázsolt. Viccesen kérdezgetten a pusztaszerieket, mivel locsolják itt a nádast, hogy ilyen szép színe van?
A telep szélső házsorán haladtunk, balra egyszerű hajlékok, jobbra ugyancsak virítóan zöld allé, kevés kis fával. Az egyik sarkon a Kisfüstös nevű kocsma és bolt épületét érintettük, és nekünk egy ilyen hely, a kemény menetelés közben, kortól függetlenül, felhívás keringőre. A csapat eleje, mire a vége odaért, már javában bent frissített, illetve az épület előtt eszegetett. Annak ellenére, hogy még csak kevés idő telt el az indulás óta, már másodszor. Az egész napra jellemző volt, hogy ha csak egy szusszanásra is megálltunk, azonnal mindenki a táskáiban az ennivalót kereste - és nem csak a gyerekek...
A telepet elhagyva, betértünk a Büdös-székhez, és a partján magasodó toronyból gyönyörködtünk a tájban, a látnivalókban. A tóban bentebb madarak raja, a láthatáron előbb a Nagycsászárné-halma, majd Baks temploma tűnt föl, szinte elérhető közelségben, persze nem voltak annyira közel.
A toronyból lejövet megtekintettük az egykori Szász tanyát, amelyben nem is olyan régen még egy idős házaspár élt, és itt legeltették a birkáikat, mára ennek semmi nyoma.
A területről nem az előre eltervezett nyomvonalon tudtuk folytatni, került némi akadály, de ezen átugorva, kis útvonal-korrekció után, nem utolsó sorban néhány plusz kilométert összeszedve, folytattuk a túrát.
Az eredeti távunk, amit mára terveztünk, 15-16 km lett volna, de mivel nem volt köztünk senki, aki miatt igyekeznünk kellett, ez a tudat adott némi lazaságot a menetelésünknek. Arról nem beszélve, hogy nemsokkal ezután, megint olyan részre keveredtünk, ahol szép gyepes szekérúton autónyom kanyargott, mi pedig követtük. A vége egy csatorna kanyarjának nádasa lett, kis tisztással, mely egykor egy tanya udvara volt, ma természetesen már csak a falak kupacait lehetett belőle felismerni. És nem természetesen, de sajnos törvényszerűen, a kieső, nem-szemelőtti területen azonnal nyújtogatta magát egy vadles. A keréknyom tehát egy vadászterepjáróé volt, ahogy sejtettük is. Mindez fokozottan védett területen, ugye...
Ha vadászatról, illegális szemétlerakásról, kvadozásról-krosszozásról vagy bármiféle környezetkárosításról van szó az országban, egyből kiderül, hogy egy-egy területre miért nem volna érdemes vagy "szabályos" természetjáróként betérnünk. Erdőkbe, mezőkbe, vizekhez.
Ha ezt komolyan vennénk, csak aszfaltutakon  túrázhatnánk, forgalommal szemben, egy méteres vékony sávban, messzire hatóan szép sárga kukásmellényben, esetleg két búzatábla vagy kukoricaföld között, vagy ha ez még nem volna elég csábító: városok utcáin, és örülnünk kellene, hogy azt még nem akarja nekünk megtiltani senki. Meghagynánk ezeket az alternatívákat azoknak, akik ehhez elég szolgalelkűek. Mi ott járunk-kelünk, ahol azt az isteni törvények lehetővé teszik számunkra, vagyis Isten teljes, teremtett nagy világában, kertjében - azaz mindenhol.
A szép nem elzárható, nem kirekeszthető és nem lehet magántulajdon. A természet, az erdő, a mező, a vizek mindenkié. Minden teremtményé. Azoktól féltsék és zárják el, akik azokat károsítják, pusztítják, és ne azoktól, akik csak gyönyörködnek benne, akik gyerekeket és felnőtt embereket arra nevelnek, hogy kötelességük ismerniük a körülöttük lévő világot, Szülőföldjüket, Hazájukat, akik egy szemetet nem dobnak el, egy faágat vagy virágot nem tépnek le. És teszik ezt teljesen ingyen, jó szándékból, hivatástudatból. És azért is kilóg a lóláb sok esetben, amiről nem beszélek most részletesen, hogy ha fizetnénk bárkinek is azért, mert be akarunk valahova kanyarodni, akkor nem károsítanánk semmit, hanem csak úgy, ha ingyen megyünk végig valahol? Aztán még az is lehet, hogy bizonyos esetekben nem is nekünk kellene szégyelnünk magunkat, nem nekünk van/lenne takargatnivalónk, hanem annak, aki fenyegetőzik, hőbörög - mint ahogy ez ma is történt...
A csatorna kanyarjánál hagytam el az elbeszélés fonalát, amit újra felvéve: itt látszólag bezárultunk. Szerencsére akadt egy rozoga kis gyaloghíd, amin átkelhettünk a túlsó partra, de csak egyesével, mert két felnőttet együtt már nem bírtak volna el a korhadt fagerendák.
A túloldalon megint egy villanypásztor fogadott - a távolban vizibivalyok legelésztek -, de ezen most nem kellett átkelnünk, csak nagyon szorosan a szélén araszolnunk. A túra leggyötrelmesebb, korosztálytól függetlenül testet és pszichét legmegviselőbb szakasza lett ez. A kicsik állandóan orrabuktak, nyöszörögtek, a felnőttek acán egyszerre látszódott fáradtság, szemek alatt karikák, és az arcokon a láthatatlan felirat: "miért nem maradtam inkább otthon?"
Aztán még egy kis szenvedés, majd kiértünk egy kis tanya udvarára, onnan a bejáró már átvezetett minket egy rendes méretű hídon, és pár perc alatt kint találtuk magunkat a két Pusztaszer közötti aszfalton. Megálltunk, muszáj volt szusszanni. Előttünk a Hatvani-kereszt, túloldalon a volt Szárnyékhalmi iskola. Megint előkerült enni- és innivaló, de legfőképpen zaklatott lelkünknek, fáradt tegjainknak kellett összeszedniük magukat, hogy velünk tudjanak tartani a hátralévő távon...
Aztán elindultunk, forgalommal szemben, egy vékony sávon - csak a sárga kukásmellény hiányzott. Szerencsére minden rendben volt, és ez a rész csak egy fél óráig tartott. Az út szélén hatalmas nyárfák álltak díszőrséget menetünknek.
Elértük a két település határát jelentő képzeletbeli vonalat; itt egyszercsak, a semmiből, lovascsapat vágott közénk, majd néhány pillanat múlva el is tűnt a horizonton. Árpád és seregei járhattak így erre, annak idején, egyöntetűen mindenkinek ez az érzése támadt és a hátunk borsódzott...
Nem sokkal ezután a Kisszer - helyi névváltozatban Kiszer - nevű, régi lakott tanyasor széléhez értünk. Az elágazás jobb sarkán a régi nevén Kutyanyaki iskolaépület árválkodik. Már az 1800-as évek második felében állt itt egy iskola, ezen a néven. Ekkor még a tanyasort is Szernek, másik nevén Kutyanyaknak hívták. Később ez a furcsa elnevezés az iskola és a házsor mint településrész mellől elkopott, és a Szerből, ami nyilvánvalóan az ősi határnév nyoma, Kisszerré, majd mára Kiszerré alakult.
Az iskolával átellenes sarkon állt egy régi kereszt, több térkép is mutatja, még a kb. 30 évvel ezelőtti is, de mára semmi nyoma, valószínűleg az aszfaltút építésénél, az útszélesítésnek eshetett áldozatul. További sorsa ismeretlen.
A Kisszerre kanyarodva, már homokon haladtunk, ami a sok sár és kemény beton után, végre az igazi közege lett fáradt lábainknak. A sok eső miatt nem süllyedt, így kényelmes volt rajta a gyaloglás.
A szekérút két oldalán, több kilométer hosszan egykori dohánykertészek lakóházainak, azok melléképületeinek maradékai, kis udvarok, egyikben élet, a másikban az enyészet nyomaival; sok ház felújítás alatt áll, de persze vannak köztük menthetetlenek. Annak ellenére, hogy mind kb. egy időszakban épülhetett, mind másmilyen volt, bár voltak hasonló stílusjegyeik. Ilyen volt például, a nap folyamán többször is látott, több-lukas oromfal, ami előfordult lakóházon és melléképületen is (ld. a képet).
Az eső itt előbb szemerkélni kezdett, majd kicsit záporosabbra fordult, végül elállt, mindezt szinte észrevétlenül. Én legalább is, se a kezdetét, se a végét nem érzékeltem, annyira bele voltam merülve a tájba, a  nézelődésbe, a fényképezésbe - gondolataimba.
Egy ponton, az egyik ház mellett, letértünk a Vesszős-halomhoz. Van Pusztaszeren hét halom, amelyeken a hagyomány szerint a honviszafoglaló hét vezér hét sátra állt, s amelyekre egy országos hírű teljesítménytúra is alakult, természetesen "Hét halom" néven. A mai túrának többféle nyomvonalváltozata szóba került, egy kicsit szerencsésebb esetben akár többet is felkereshettünk volna ma, és nem kizárólag a nevüket mormoljuk gyaloglás közben, de a mai nap így alakult. Ma csak a Vesszős-halom és a Kártyás-halom esett utunkba, illetve messziről láttuk a  Nagycsászárné-halmát.
A Vesszős-halom, amellett, hogy mesterséges építésű kunhalom, és még akár vezér-táborhely is lehetett, a nagy Szer puszta nem is olyan régi szétdarabolás után, Pusztaszer és Ópusztaszer - korábbi nevén Sövényháza - között mára határhalom is lett. Elég gazos kis domb, egyik része elszántva, mint ahogy azt sok ilyen, régi történelmi emléknél látjuk. Ki a fene nyer ezzel akármilyen hasznos földdarabot is, hogy ilyen szakrális emlékekből leszánt magának, elbányássza, elbont, akár szándékosan, akár figyelmetlenségből? Így pusztítjuk múltunk emlékeit, feledjük történelmünket.
Mert akárhány ilyen halmot láttunk mostanában a sorozat túráin, szinte mindből hiányzott egy darab, némelyik pedig már felismerhetetlenre laposult, holott évszázadokig vigyáztak rá eleink. Ahogy az ezután felkeresett, műút mellett laposodó-árválkodó Kártyás-halomból is kimartak a kapzsiság karmai.
Az ember forrong magában, ha ilyeneket lát. De leghátul, az agya alatti sötét mélyben tudja, hogy pusztuló és pusztító korszakát éljük a világnak, országunknak, az érték nem érték, a kultúra nem pálya, de akiknek ennek ellenére mégis van igénye ezekre, szándéka a megmutatásukra, az értékmentésre, annak a maga módján tenni kell ez ellen a gyilkos tendencia ellen.
Mi, a magunk szerény eszközeivel, nagy részben ezért IS túrázunk rendszeresen a Duna-Tisza közén, hogy ezt a töménytelen mennyiségű természeti és történelmi, kulturális értéket megmutassuk az embereknek. Mert ahogy az indián bölcsesség tanít: kötelességünk megismerni az embereket, az állatokat, bámilyen más élőlényt. Mert ha nem ismerjük őket, félünk tőlük. Ha pedig félünk, meg akarjuk őket ölni. Így van ez az értékekkel is: hogy akarhatnánk őket megmenteni, ha nem is tudjuk, hogy vannak?
A Kártyás-halomnál kezdődött Ópusztaszer falu. Szélső kis utcájába térve, pár perc alatt a körforgalomnál voltunk. Mentünkben, a házakat és a forgalmas baksi műutat elválasztó zajvédő fa-cserje sáv ezernyi szép, őszi színe már szinte a szférák szintjére emelte amúgy se élménytelen és szürke túránkat.
A körforgalomnál a "Magyarok hét nyila" emlékműhöz mentünk és elkészítettük a nap első, teljes csoporképét. Ezután ketté váltunk, a nagyobb rész a kocsmában lazított tovább, míg a sofőrök a Pusztaszeren hagyott autókért mentek vissza. A kocsmától fél négykor indultunk ki az emlékparkba, ahová VIP-módon jutottunk be, a titkos jelszó mi más is lehetett volna, mint: Petőfi Túrakör (köszi az intézkedést, TéZsé!).
A parkban nem akartunk nézelődni, mert egyrészt megint szemerkélni kezdett, másrészt erősen szürkült, talán negyed órára voltunk a sötétedéstől. Gyorsan az Árpád-emlékműhöz mentünk, és itt is készítettünk néhány képet a csapat itt mardat részéről, mert közben többen már elindultak a dolgukra.
Visszamenve a parkolóba, elköszönés, a gyerekek eszeveszetten ölelgették egymást, mint a százéves ismerősök. A nap végére, minden nehézség, méreg és kín ellenére, szóval a nap végére megint nagyon összeállt a túra gömbje, egyszerűen tökéletesre formálódott a mai nap is.
Lehetne fanyalogni, hogy mi lett volna, ha nem így, hanem amúgy, de tudomásul kell venni, hogy ezeket az utakat nem mi találjuk ki és alakítjuk, hanem a sors sugalmazza a helyeket, az irányokat. Így pedig már egyrészt nincs mit firtatni, másrészt, mivel küldetésünk van Szülőföldünk ügyében, nagyon nehéz, de elképesztően felemelő küldetésünk, velünk született  életfeladatként, ne álljon elénk senki ócska emberi érdekekre formált szabályokkal, gátakkal, kerítésekkel, mert minket nem lehet visszatartani attól, hogy végigjárjuk ezt az utat. A Szülőföld és annak megismerése, megismertetése ugyanis nem alkutéma és nem engedélyköteles, hanem kötelesség. És nem csak nekünk kellene, hogy az legyen.
Ezen belül Árpád Útján járni: hitvallás egy ország, a nemzet, egy hagyományrendszer, a történelmünk, a közösségi és egyéni sorsunk és azok vállalása mellett, kiállás a kiskunsági természetjárás, túrázás ügyéért, az emberek jósága és a világ egyszeri és megismételhetetlen volta mellett, büszkeség, boldogság és öröm; nem utolsó sorban Szülőföldünk szeretetének hirdetése - vagyis az Árpád Útján: minden.
És te, aki ezt most ovasod, hogy állsz a Duna-Tisza közéhez, a Kiskunsághoz? Mennyire ismered őseid lakhelyét, hagyományait, emlékeit? Mennyit teszel az értékek fennmaradásáért?...
Ha úgy érzed, hogy lenne javítanivalód a dolgon, tarts velünk, akár még idén, akár jövőre, mert programunk lesz még bőven.
És bárcsak az emberek kifogásai fogynának el hamarabb, nem a világunk értékei!...
Gratulálunk a teljesítőknek, köztük Magdikának mint elsőtúrázónak, és a hat, nagyon nagyot küzdő aprónépnek is! Nagyon büszkék vagyunk Mindannyiótokra!
Két hét múlva, a befejező túrára várunk szeretettel minden eddigi résztvevőt és új érdeklődőt.
Köszönjük a mai napot, fent és lent.

Minden rokonom!
 

Sántaőz

Ezen a napon együtt túrázott: Balog Csaba (Lajosmizse), Balog Boróka (Lajosmizse), Balog Szellõ (Lajosmizse), Dömötör Zsolt (Kecskemét), Ferenczy Ákos (Lajosmizse), Ferenczy József (Lajosmizse), Ferenczy Réka (Lajosmizse), Héjja Béláné (Pálmonostora), Majoros Judit (Szeged), Nagy Irén (Lajosmizse), Popovics Zsuzsa (Kecskemét), Soós Eszter (Szeged), Szász Anzelm (Kistelek), Szrapkó Hajnalka (Lajosmizse), Tasi Katalin (Szeged), Tasi Zsófia (Szeged), Tasi Zsolt (Szeged), Tóth Imre (Kecskemét), Vargáné Rátz Veronika (Lajosmizse) és Vígh Lajos (Pusztaszer).