(632.) ÁRPÁD ÚTJÁN TÚRASOROZAT 5. / GÁTÉR - PUSZTASZER TÚRA


Időpont: 2019. október 19. szombat
Útvonal: Gátér - Nagy-Téglás-halom - Fehér-tó - Sárgamajor (Orczy-major) - Alsópéteri temetők - Szent Péter fája - Fülöp-tó - Bagi-szélmalom - Hétvezér-emlékmű - Arborétum - Pusztaszer
Táv: 25 km


A hét megint a szokásos ritmusban telt, vagyis mire közeledett a csütörtök, majd a péntek, már jártányi erőnk se maradt a túrázáshoz, a koránkeléshez. Azért valahogy csak összeszedtük magunkat, mert vártak a Társak az Árpád Útján...
Ennek a programnak a megszervezése az átlagosnál is több munkával járt, mert az eredetileg még majdnem harmincas létszám és a sok helyről jelentkezők, a logisztika, hogy kivel hol és mikor találkozunk, kit hol és mikor veszünk fel, ki melyik kocsival jön, hova száll be, folyamatosan, de még indulás előtti este is változott.
A túra útvonalának pontos tervezését Döme vállalta, ezzel nagy terhet vett le a vállamról, és nagyon sokat segítettek Tasi Zsoltiék - a Pusztaszeri Homoktaposók - is, akik a túra végi logisztika - pl. sofőrök szállítása - terén meghálálhatatlan segítséget adtak a program megvalósulásához. A ráadás zsíros- és lekvároskenyér partiról, a túra végén már nem is beszélek...
Öt autóval és áldozatvállaló sofőreikkel indultunk Lajosmizséről, hat órakor, korom sötétben. Kecskemét előtt se világosodott még. Amikor fél hét körül itt is megálltunk, ott is beszállt valaki, még mindig csak alig derengett. Aztán amikor a régi 5-ösön a Szélmalom csárdánál nekiindultunk Félegyházának, már szemmel is érzékelhető lett a körülöttünk lévő világ.
Félegyházán még beszállt hozzánk Eszti és Anzi, aztán már tényleg csak annyi volt hátra, hogy tíz perc alatt kiautózzunk Gátérra.
A kocsmában találkoztunk a többi Pusztaszerivel, és egy majdnem fél órás beszélgetős-kávézós sztorizás vette kezdetét, hangfelelősök persze a gyerekek voltak...
Nyolc óra után pár perccel kijöttünk a Tulipán presszóból és - hol máshol?? - a Petőfi Sándor utcán kifelé haladtunk a kis faluból, amely nagyrészt még aludt, csak itt-ott láttunk néhány embert a házak udvarán.
A község utolsó házait elhagyva, már látótávolságba került a Nagy-Téglás-halom, amely gyakorlatilag egy tanya udvarán van, pontosabban a tanya van a halom oldalában, rajta kis akácerdő. A régi és fontos kiemelkedésen település, épületek lehettek, melyek kora nem tudható biztosan, de nem kizárható a középkori, később újkori ember ittlakása sem, ahogy arra a hely neve is utal. Sajnos, sok más társához hasonlóan, a későbbi korok, így a közelmúlt emberének, ezek a helyek nem annyira szentek, hogy ne nyitnának oldalukban illegális homokbányát, mint ahogy itt is történt. Így bármennyire régi és fontos hely is lenne a Nagy-Téglás, már csak torzója régi önmagának. Felmásztunk rá; igazán megható egy ilyen helyen állni és találgatni a történelem itt lejátszódó eseményeit.
A halom után egy soha el nem fogyó laposnak tűnő szakasz következett, amely kiemelkedésekben ugyan tényleg nem bővelkedett, de a szinte végtelen látómező, ahogy a horizonton, körben az ég és föld szinte akadálytalanul ért össze, kifejezetten széppé tette. Nagyjából nyugati irányban, a felkelő Nap sugarai által fehéren csillogó, szinte világító fehér épületek formájában ide látszott Félegyháza is, ami több mint tíz kilométerre van ide.
Reggelizni egy négyes alágazásban, a szántóföld melletti kis gyepes-gazos csíkon telepedtünk le. Előkerültek a szendvicsek és a ráadásként hozott szalonna, kolbász, paprika is.
Hogy a táj ne tűnjön sokáig egyhangúnak, arról megint a történelem itthagyott emlékei gondoskodtak: újabb halmok kerültek elénk, amelyek határhalmok, névvel is rendelkező, régi magaslatok voltak. Rajtuk, szinte kivétel nélkül háromszögelési betongúlák, melyeket a néphit tévesen tart magassági pontoknak. Mert ugyan tényleg tartozik hozzájuk, mint csúcsokhoz tengerszint feletti magassági adat, de ezek alapjában véve a földmérés, katonai térképészet több évszázados, mára, a műholdak korában, teljesen funkciójukat vesztett objektumai.
A Nap először csak egy sötétebb felhősáv alól ki-kiszűrődő sugaraival jelezte, hogy itt van és figyel, majd kilenc óra után már teljes erőbedobással éltette a vénasszonyok nyarát, azt, hogy ma is huszonöt fok körüli hőmérséklet és zavartalan fényözön várható. Sorra kerültek le rólunk a felső rétegek, majd szinte mindenki már csak pólóban gyalogolt Pusztaszerig.
Átkeltünk a Pálmonostora-Gátér aszfaltúton, és még mindig határúton haladtunk. Két Hármashatár nevű helyet is találtunk, az egyik jó magas halom, a szokásos módon uralva a tájat.
Egy helyen, az agyagos szekérút mellett héja- vagy ölyvtetemet láttunk, a hátán tenyérnyi fekete folttal. Megégethette a fölöttünk húzódó erős villanyvezeték. Kerestünk volna rajta valamilyen jelgyűrűt vagy hasonlót, de nem találtunk.
Nem voltunk nagyon messze a Tiszától, így régen ez a terület is a folyó árterülete volt, a szabályozások előtt. Az itteni 90 méter körüli tengerszint feletti magasság ötven méterrel van lentebb, mint mondjuk Lajosmizse, amely a homokhátság legmagasabb részén helyezkedik el. A laposból következik, hogy sok a tómeder, a régi vízállások nyoma, persze teljesen szárazan már, mert hónapok óta - pontosabbn hosszú évek óta - nem volt komolyabb mennyiségű csapadék errefelé sem, hogy esetleg valami kis víz felcsillanjon itt-ott a horizonton. Porzott az agyag, repedt és messziról fehéren vakított a szik.
Már a sokadik száraz tómedren, szép gyepes részen haladtunk át. Aki még nem járt ilyeneken, nem is sejti, milyen szépek elesettségükben, egyszerűségükben. A régen itt is virágzó tanyasi életnek, természetesen mára semmi nyoma. Ugyanúgy, ahogy szinte az egész Alföldön sem.
A környék és Gátér település legnagyobb és legnevezetesebb tava a Fehér-tó, amelyen tulajdonképpen három település - még Pálmonostora és Tömörkény - is osztozik. Szabadon látogatható, de persze védett terület. Sajnos, a tóhoz lemenni, a szinte ingoványos-mocsaras szélénél bentebb jutni nem tudtunk, és szikes partnak sem találtuk semmi nyomát - pedig a nevét ez a tó is a fehér szikről kapta -, cserébe viszont nagyon szép gyepen gyalogolhattunk ezen a szakaszon, kilométereken át.
Kiértünk a Pálmonostora-Tömörkény aszfaltútra, s amellett haladva egy negyed órát, végre rákanyarodhattunk a Sárgamajorhoz vivő kis útra. Átkelve a némi vízzel még a legnagyobb aszályban is bíró Dong-ér hídján, meg is érkeztünk a mai nap leginkább várt látványosságához, az egykori Orczy-kastélyhoz és uradalmi épületeihez.
Az 1800-as évek első felében épült, 1,6 hektáros és teljes egészében fallal körbevett kis birtok a maga nemében nemcsak az Alföldön, de országosan is egyedülálló. Ha az udvarán áll az ember, el sem hiszi, hogy a semmi közepén, a laposban van, sokkal inkább az az érzés sejlik fel benne, valamelyik nagy nemesi család észak-dunántúli uradalmát látja maga előtt. Egyik túratásunk szerint a hely egyenesen a komáromi erődrendszer udvarára és épületeire hasonlít, hangulatában.
Az épületegyüttes történetiségéről a tulajdonos Héjja Béla és  kedves felesége, Magdika mesélt, valóságos idegenvezetést kaptunk tőlük. Bő húsz éve vásárolták meg az akkorra a téesz-használatnak köszönhetően alaposan lepusztult, széthordott épületeket, majd hatalmas áldozatvállalással, pici lépésekben, valódi támogatások nélkül, saját erőből sikerült megmenteniük a műemléket a jelenkornak, és talán az utód-generációinknak is, akik remélhetőleg majd nem hagyják annyira magára, mint tette azt a kommunistának nevezett rendszer (ebben az időben Rákosi, majd Keleti Fény Tsz-nek is nevezték a helyet).
A Héjja család, ismeretlenül is, meleg szívvel fogadott minket, és nemcsak történeteket, de frissítő innivalókat, sőt: frissen sütött palacsintát is kínált nekünk. Egy galogos turista, aki hozzá van szokva a ridegtartáshoz, a palackos vízhez és a szendvicskehez, csaknem könnyekig hatódik egy ilyen gesztustól.
Amikor ideköltöztek, a kis kastélyépület szinte az összedőlés határán állt. Egyik fala teljesen kidőlve, teteje beszakadva, beázva. Méterről-méterre haladva cserélték ki a falakat, hozták rendbe az egész, egységes  színéről a Sárgamajor nevet kapó csodát.
A kapun belépve azonnal szemet szúr egy későbarokk-klasszicista hatású kis kápolna. Az ember rögtön elhiszi, hogy olyan régi ez is, mint a többi épület. Valójában azonban csak néhány éves. Béla saját tervezése és kétkezi munkájának eredménye, a bontott téglákból és részben bontott anyagokból épített kis szentegyház. Hangulata kívül-belül, itt és most szavakkal leírhatatlan.
A sok épületen és a Magdika által kiépített kis kerten, tavacskán kívül, vagy ezek mellett, ahogy éreztük, a családnak nem ez a legfőbb büszkesége, hanem lányuk, Héjja Bella, aki Primissima-díjas énekes, tárogatóművész, zenetanár és még sok minden más. Még a telefonuk csengőhangja is egy, a lányuk által játszott tárogatómuzsika.
A hely ugyan magántulajdon, de bárki betérhet, ha erre jár. Felkeresését pedig nemcsak hogy ajánljuk mindenkinek, de egyenesen kötelezővé is tennénk; messze földekre utazunk, kínlódunk "ikonikus" helyeket kipipálni, mert az a divat, mert a szomszéd is volt ott, nehogymár pont mi ne legyünk, sok száz kilométereket megyünk olyan helyekért, ahol agyontapossák egymást a "turisták", és itt vannak karnyújtásnyira tőlünk ilyen csodák, mint ez a major, a benne élő család, és nem is tudunk róluk, hogy léteznek.
Akit érdekel a hely, Pálmonostora és Tömörkény között, az aszfaltúttől pár száz méterre megtalálja. A Héjja család szeretettel várja az érdeklődőket.
A majorban másfél órát töltöttünk, ami azért nem kizárólag nézelődés, hanem kiadós pihenés is volt. Ránk is fért, mert tikkadtunk, fáradtunk. Sosem a táv önmagában az, ami  egy ilyen túrát nehézzé tesz, sokkal inkább a nyolc-tíz órás folyamatos menetelés, a rengeteg inger, a váratlan helyzetek, amiket le kell reagálni, az elkezdett és félbeszakadt, menet közbeni beszélgetések órával későbbi folytatása, önmagunk legyőzése, nyűglődésünk elviselése, stb...
Szóval, kiadósat pihentünk és nem hittük el, hogy még a táv fele hátra van. Pedig hátra volt. Menni kellett, hát mentünk tovább.
Ernő személyes emlékei az egész túrát áthatották. A túra pálmonostorai szakasza az ő őseinek és saját fiatalságának emlékeivel és érzéseivel voltak tele. Számára és számunkra is lehangoló volt, hogy mennyit változott, hogy kihalt a vidék, mennyi régi tanya, család tűnt el nyomtalanul innen. Hiába meglett férfiemberek vagyunk, és bármennyire is nem akartuk mutatni, de érzelmielg megérintett minket a dolog. Különösen nem tudtunk mit kezdeni magunkkal, a lelkünkkel, amikor az Alsópéteri új iskola mára már romosnak mondható épületét láttuk. Ernő elmondása szerint itt az 1980-as évek elején még tanítás zajlott (tanya a környékén már látótávolságban sem áll). Aztán kicsit odébb az ugyancsak alsópéteri területen látható, de ugyancsak utolsó időszakában lévő régi temetők, keresztekkel, még sok helyen olvasható, de gondozás nélküli sírok-sírkövek.
A temető mellett áll, mit áll? - hatalmasodik! a Homoktaposók által Szent Péter fájának elnevezett, kb. 200 évesre becsült feketenyár. A képek legfeljebb méreteit tudják érzékeltetni, visszaadni lenyűgöző jelenlétét a világban, nem...
A fától mezőkön vágtunk át, szinte csaknem toronyiránt a Bagi-féle szélmalomhoz. Az épület előtt még át kellett kelnünk a Fülöp-tó medrén. Tanya itt se volt sehol, csupán egy rom; Ernő emlékezett, hogy itt az egyik tanyában, gyerekkorában, zserbót evett...
A malom nagyon békés-szép helyen áll. Felújításának történetéről film is szól már, a neten elérhető ITT.
Ekkor már húsz kilométernél jártunk - itt léptük át az Árpád Útján megtett 100. kilométerünket Kőröstetétlen óta -, és még hátra volt öt. A francnak se volt kedve gyalogolni. És ahogy éreztük fizikai-lelki állapotunkat, nagyon messzinek tűnt még a falu...
Aztán csak nekiduráltuk magunkat, és kicsit monoton módon, nem sokat beszélgetve, csak elértük a Kisországutat, aztán már látótávolságban volt a régi Árpád-halmi iskola emléktáblája, onnan meg a Hétvezér-emlékmű. Ide egy gazos, kicsit bogáncsos földön vágtunk át, mert már szó se lehetett semmi felesleges kerülőről. A társaság egy része nem is jött volna a halomra, csak amikor a Pusztaszeriek által titokban megszervezett zsíroskenyér-lekvároskenyér partira invitáltuk őket, akkor jöttek mégis utánunk. Jártányi erőnk se volt már. Az eszegetéssel és az utána beütő emésztéssel bevittük az utolsó előtti gyomrost magunknak. De még mindig nem volt vége a látnivalóknak, és a már erősen lebukó Nap által kísérve, szinte félhomályban léptünk be a szomszédos arborétum területére. Gyönyörű színű cserjék, fák, a szárazság ellenére rengeteg gomba volt bent. Mivel még nem sikerült ma, végre itt elkészítettük a nap csoportképét, majd még egy negyedórás, szép séta várt ránk a kis erdőben, ez volt az utolsó gyomros: a végére szinte teljesen sötétben. Kiértünk a faragott, másik kapun, tulajdonképpen a falu házai között találtuk magunkat. Tíz perc múlva aztán véget értek a fizikai kínok: végre lazíthattunk a kocsmában.
A sofőröket átvitték a helyiek Gátérra, a reggel otthagyott kocsikért, majd már korom sötétben, majdnem hét órakor indultunk el haza. Sehogy se akartak fogyni a kilométerek a kerekek alatt, végül kecskeméti kitérőkkel, bőven nyolc óra után értünk haza, ami a reggel öt előtti kelést számítva, felnőtteknek se kis teljesítmény, de a gyerekek egyszerűen megint csoda, hogy mit kibírtak, és nem csak a huszonöt km-t, mert közülük Viktor és Zoja, betegen, lázasan gyalogoltak tíz órát, egyetlen zokszó nélkül.
És akkor jöjjön a felsorolás.
Mindenkinek hálásan köszönjük a mai napot, először is fent persze, de most idelent is nagyon. Minden Túratársunknak, Túrakrösönek vagy Homoktaposónak, köztük külön a sofőreinknek is, akik holtfáradtan vezettek haza, vittek mindekit otthonáig. Örökké hálásak leszünk Ernőnek, amiért megtisztelt minket részvételével, emlékeivel és történeteivel, ezek nélkül a mai nap sokkal kevesebb lett volna.
És végül, de tulajdonképpen első helyen kellett volna: hatalmas köszönettel tartozunk a Puszatszerieknek,  a soha meg nem hálálható segítségért, a teljes napi logisztikáért, bátorításért, történetekért, élményekért, fuvarokért, etetésért - egy szóval mindenért.
Ha még ennél is érzelmesebb marha lennék, végigbőgtem volna a tegnapi napot, annyi volt a csoda, a lelki lökés, annyi megható vagy felemelő pillanat volt. De most, hogy úgyse látja senki, most, itt a beszámoló írásának végén, már nem is kell visszatartanom magam...
Egyszerűen elmondhatatlan nap volt, minden fizikai gyötrelme és fájdalma ellenére, lelkünket a teremtett világgal olvasztotta egybe, megszűnt ember és ember között, generációk és világnézetek között a legkisebb különbség is, a napközbeni ingakilengések ellenére, a végére minden egyensúlyba került, és lett egy KEREK NAP, amely sötétben kezdődött, sötétben ért véget, de ami a kettő között történt valünk, az maga volt a CSODA, vagyis maga az ÉLET. Bárcsak mindenki átélhetne ilyesmit, legalább egyszer, a Szülőföldjén! Mert ilyet csak ott lehet...
A sorozat folytatása november 9-én, Pusztaszer és Ópusztaszer között.
Tartsatok velünk akkor is!

Minden rokonom!
 

Sántaőz

Ezen a napon együtt túrázott: Balog Csaba (Lajosmizse), Balog Szellõ (Lajosmizse), Bori Ernő (Kecskemét), Cseh Katinka (LAjosmizse), Dömötör Zsolt (Kecskemét), Gina kutya (Lajosmizse), Jakobicz Alexandra (Ladánybene), Jakobicz József (Ladánybene), Jakobicz Viktória (Ladánybene),  Jakobiczné Puskás Tímea (Ladánybene),  Kocsis László (Lajosmizse), Majoros Judit (Szeged), Nagy Irén (Lajosmizse), Palya Szilvia (Lajosmizse), Selypes Viktor (Lajosmizse), Selypes Zoja (Lajosmizse), Soós Eszter (Szeged), Szász Anzelm (Kistelek), Szrapkó Hajnalka (Lajosmizse), Tasi Katalin (Szeged), Tasi Zsófia (Szeged), Tasi Zsolt (Szeged), Tóth Imre (Kecskemét), Varga Lehel (Lajosmizse), Vargáné Rátz Veronika (Lajosmizse) és Viczián Tímea (Lajosmizse).