(629.) ÁRPÁD ÚTJÁN TÚRASOROZAT 4. / TISZAALPÁR - GÁTÉR TÚRA 


Időpont: 2019. október 5. szombat
Útvonal: Tiszaalpár - Földvár - Nagy-víz - Alpári-Holt-Tisza - Tetves-halom - Megyehatár - Pipis-halom - Sós-tó - Csukás-ér - Gátér
Táv: 23 km


Megint egy végigdolgozott hét után, szombati napra nem a langyos pihenést, hanem az aktív túrázást választottuk napi programnak. Ez nálunk nem csoda, ezt szoktuk meg. De azért a félötös-ötös kelés mindenkit megviselt némileg, különösen a gyerekeket.
Kiskunfélegyházán gyülekeztünk hét óra előtt, több irányból érkezve. A 7.00-kor induló alpári busszal vágtunk neki a mai nagy kalandnak. A buszúton néhányan álmosan nézelődtek és próbálták megúszni az elalvást, mi hárman-négyen pedig a túraszervezetek és egyesületek mai helyzetét tárgyaltuk, ami már 10 éve se volt rózsás, mára kifejezetten borzalmas. De ez egy máskor kifejtett történet lesz...
Alpáron a központban szálltunk le, megvártuk Esztit, közben az éhesebbek lerohanták az ábécét és reggelizni kezdtek.
Ma megint velünk tartottak a Homoktaposók, és rajtuk kívül is voltak bőven olyanok, akik a múltkor lemaradtak a látnivalókról, így - előre nem tervezetten, ezzel pedig plusz időt és kilométereket vállalva az amúgy is feszes menettervhez képest -, elhatároztuk, hogy újra megnézzük Tiszaalpárt. Vagyis: előbb a park szobrait, aztán a  Földvárat kerestük fel. A várról adódó kilátás a vizes rétekre megint lenyűgözte a publikumot. A szomszédos Templom-domb nem kevésbé. Ezután leugrottunk az Árpád-kori faluba, itt alaposabban is megreggeliztünk, ha még egyáltalán lett volna, aki éhezett...
A múltkor időhiány miatt kihagytuk a Nagy-víz felkeresését, ma ezt is pótoltuk. A hatalmas vízfelület partján állva az ember egyszerűen szólni se nagyon tud a látványtól. Hátborzongató volt belegondolni, hogy régen ez a vízmennyiség és vízivilág természetes volt, és nemcsak a Tisza-mentén, de a Kiskunság más részein, sőt: a Homokhátság falvaiban is. Mára pedig, tudjuk, mi maradt az egészből...
A Nagy-víztől aztán visszamentünk egy rövid időre a faluba, kis utcáin stabilan haladtunk az alpári holtág felé. A régi halászfalu girbegurba utcáin magában is élmény sétálgatni, sok a régi ház, és a házak előtt ültetett érdekes növény, nemhogy egy ilyen túrán.
A régi Tisza-meder, mára már állóvízzé vált partjára érve egy másik ámulatba estünk. A magasabb, parti részen sok kis nyaralóépület, a víz mellett pedig horgászok, a víz szélén csónakok, a vízen madarak. A két part fasorai szépen sárgultak, köztük ki-kisütött a Nap is, nagyon szép fény-árnyékfoltok váltották egymást a látómezőben.
A folytatásban még mindig a lapos részen haladtunk, de a nyaralók elmaradtak, igazi ártéri erdőben haladtunk. Sok volt a gomba, nem mindegyikról tudtuk, miféle.
Aztán egy éles jobbra kanyarral elhagytuk a vízpartot és Tiszaújfalu következett. Illetve csak a széle, mert ahogy elhaladtunk néhány háza előtt, máris kiértünk belőle. Homokúton folytattuk, így a reggeli, csahos fűben lekásásodott cipőink némileg száradni kezdtek.
Kis idő múlva egy kereszt tűnt fel a horizonton, megálltunk, amikor odaértünk hozzá. Közelről már az is látszott, hogy egy kis magaslaton van rajta. Ez a halom a Tetves-halom, régebbi térképes névváltozatában Fegyves(?) halom. Ha már álltunk, ettünk, ittunk is, szusszantunk.
Továbbmenve, hátulról/északi irányból, egy hurokvonallal cserkésztük be a Nagy-Kő-halmot, ami egy régi, komoly határjel Csongrád és Félegyháza között, ma gyönyörű, októberben is zöld! gyep és ugyanilyen eleven akácos borítja. A fák ligetében szép őzlábakat láttunk. A halom előtt volt néhány tetszetős, de igencsak elhagyott tanya, mint ahogy az ezutáni szakaszon is. Az egész Duna-Tisza köze legjellemzőbb tájképi elemei ezek; régen családok éltek bennük, megművelt kertekkel, szántókkal, rengeteg gyümölcsfával és nem kevés állattal a környezetükben. Ma semmi...
A Kő-halomtól nagyjából déli irányban mentünk, több órán át, szinte nyílegyenesen, még mindig a megyehatáron. Kisvártatva a Bokros széli aszfaltot - a régi Kecskemét és Csongrád közötti országutat - kereszteztük. Itt fényképeztük a megye-táblákat.
A következő, kissé egyhangú, de mégsem unalmas részeken erdőfoltok, allék, szántók és nagy számban szép gyepek, rétek váltogatták egymást, utóbbiakon annyi virág, akkora foltokban, mintha nyár eleje lenne.
Mivel határvonalon gyalogoltunk, volt néhány tekintélyes méretű határhalom is az útvonalon, amelyek közül ma már nehéz eldönteni, melyik volt esetleg több is, mint egy sima határjel - esetleg kunhalom, régi település magaslata, temetője. Közülük, a korábban említett Tetves-halmon kívül, itt még egyen, a Pipisen is volt kereszt. Természetesen nem nagyon régi, de szép. Valahogy az erre lakó emberek szemében ezek a kimagaslások a laposabb tájból, tiszteletet parancsolóan hatottak - és hatnának ma is, ha lakna még egyáltalán errefelé valaki. Ezek a halmok már nem a lapos föld, de még nem a magas ég, vagyis olyan kettő közötti kapcsolat szimbólumaiként dacolnak az idővel és időjárással. Aki még nem látott ilyeneket, furcsának tekintheti a felvetést, de akinek már volt szerencséje hozzájuk, esetleg állt ilyenek közelségében, nézett már szét a tetejükről, annak ez nem meredek gondolatmenet. Némelyik halom meredekebb...
Az egymást követő rétek egyikénél, ha figyelmesen nézelődtünk, bal kézre feltűnt  a láthatáron egy kis vízfelület. A semmi közepén, az alföldi homokban-agyagban, főleg aszályos években, ez mindenképpen öröm, bár kissé szürreálisnak hat. Olyan délibábszerű, mint amikor a Böddi-székhez közeledtünk, és messziről víztükröt véltünk látni, melyen a Nap fénye csillog, aztán ahogy közeledtünk, a csillogó felület úgy került megint ugyanolyan messze, aztán megint és megint. Mikor odaértünk, annál kiderült, hogy csak a fehér szik vakított. Itt, a Sós-tónál, szerencsénkre volt némi kis víz a mederben, bár a széle erősen szikkadt volt ennek is. A gyerekek és felnőttek egyforma önfeledtséggel araszoltak a laposba és nézegették a különös repedéseket, furcsa zöld, bordó-barna növényeket. Az aprónépek korcsolyáztak is volna egy kicsit rajta, mint a múltkor Dunatetétlenen. A durva nem ez volt persze, hanem a mederben nálunk jóval agresszívabb nyomokat hagyó krosszmotorok keréknyomai, melyek szinte felszántották a terepet. A tó körül kisebb nádas, és az ősz ellenére rikítóan zöld, szinte gyepes területek, rengeteg színes virággal, köztük a látképet uraló sziki őszirózsák lilás foltjaival.
Erősen benne voltunk már a koradélutánban, több mint 6 órája gyalogoltunk egyfolytában. Nagyon nyújtogattuk a nyakunkat, de sehogy se akarta magát még megmutatni napi úticélunk, Gátér. Egy kis dombhát, majd a lapos tómeder, aztán még háromszor ugyanez. Langyos kis hullámvasutazás volt ez fáradt tagjainknak. Nem fárasztó, inkább majdnem pihentető. Átkeltünk a nádassorával már messziről kirajzolódó, hídján állva kifejezetten bővízűnek látszó Csukás-éren, aztán lassacskán csak feltűnt a horizonton a falu templomának tornya, majd kicsit később, megerősítésképpen, hogy nem csak hallucinálunk, a víztorony is.
A falut végül a temető felé kanyarodva értük el, majd a főút mellett egy kis járdacsíkon tettük meg az utolsó pár száz métert, de nem a látnivalók elérése hajtotta a teljesen kizsigerelt tagjainkban itt-ott, még nyomokban előforduló csekély erőnket, hanem a kocsma; aki ezt furcsállja, az még nem gyalogolt a pusztában 23 kilométert...
A kocsma a Tulipán nevet viselte, sosem örültünk még ennyire ennek egy szép virágszálnak. A buszig ugyan alig maradt fél óránk, de ezt nagyon is intenzíven hasznosítottuk, és kávéval, üdítőkkel, csokival próbáltuk pótolni mindenféle energia-veszteségeinket.
Aztán fél öt lett, begurult a megállóba a félegyházi busz. Alig negyed óra alatt visszaértünk a buszállomására,ott elköszöntünk egymástól. A csapat egyik fele azonnal hazaindult, amin nem csodálkoztam, mindenki maximálisan kihajtotta magát és vágyta a pihenést. Persze, mi is, akik még egy lapáttal rátéve, a Homoktaposókkal a város szélére autóztunk, hogy megnézzük a Templom-dombot, ahol a középkori Félegyháza templomának csekély romját néhány éve kiásták. Nem is a rom volt igazából az érdekes, sokkal inkább a gyönyörűen kiépített környezet, kis fahíddal, kőfallal-kapuval, pihenőkkel, szalonnasütő hellyel. Ajánljuk felkeresésére ezt a szép helyet is!
Összefoglalva a mai napot: előzetesen nem ígért ez a szakasz ennyi látnivalót és élményt, mint amit mégis adott, bár azt a korábbi túrák után már megtanulhattuk, Árpád Útján egész egyszerűen nem lehet látnivalók és élmények nélkül maradni. Sőt: csak győzze az ember befogadni őket...
Mindenkinek köszönjük a mai napot, fent és lent.

Minden rokonom!
 

Sántaőz

Ezen a napon együtt túrázott: Bakró Emese (Tiszakécske), Balog Csaba (Lajosmizse), Balog Szellõ (Lajosmizse), Dömötör Zsolt (Kecskemét), Herendi Maja (Lajosmizse), Kisjuhász Balázs (Lajosmizse), Kocsis László (Lajosmizse), Majoros Judit (Szeged), Palya Szilvia (Lajosmizse), Selypes Viktor (Lajosmizse), Selypes Zoja (Lajosmizse), Seres Szonja (Lajosmizse), Soós Eszter (Szeged), Szász Anzelm (Kistelek), Szrapkó Hajnalka (Lajosmizse), Tasi Zsolt (Szeged).