(626.) ÁRPÁD ÚTJÁN TÚRASOROZAT 3. / SZENTKIRÁLY - TISZAALPÁR TÚRA 


Időpont: 2019. szeptember 21. szombat
Útvonal: Szentkirályi Ásványvízüzem - Szikra - Lakitelek - Pálinkaház - Tőserdő - Majális-rét - 1919-es emlékmű - Világos-hegyi dűlő - Árpádtelep - Tiszaalpár
Táv: 21 km


Újabb fejezetet írunk Árpád Útján zajló kalandjaink eposzfolyamában. A krónika időrendben haladva sorolja a történéseket, a látnivalókat. Leír benyomásokat, élményeket. De sokszor még azoknak se mindig könnyű beleélniük magukat, akik ott voltak velünk, nemhogy azoknak a többeknek, akik csak olvassák.
Teljeséggel érthetetlen, amikor az ember egy középkori romban áll és nézi a köré emelkedő falmaradványokat vagy egy alföldi erdőben a hatalmas bükkfák ittlétének rejtélyét igyekszik megfejteni, hogy létezhetnek olyan emberek, akik képesek ebből kimaradni? Hogy lehet, hogy nem özönlenek az ország legszebb vidékére túrázni? Hogy nincs meg emberekben a felfedezés bizsergető vágya, a megtalálás öröme?
Persze mindig elmondjuk, az számít, aki ott van egy túrán, nem az, aki nincs, de ha az ember belegondol, hogy öt embernek ugyanannyi energia megszervezni és levezetni túrákat, mint harmincnak, úgy viszont többen is részeülhetnének ebből az isteni csodából, ami a mi Kiskunságunk, akkor sokszor sírni tudna. Akinek van két használható lába, kis akaratereje - lehet, hogy pont ez az, ami hiányzik sokaknál -, az könnyedén meg tudna csinálni 10-20 km-es túrákat; ezek ugyanis nem fizikai képességektől, edzettségtől függenek, hanem fejben létező akarattól, példa erre a folyamatosan, egyre kevesebb nyűglődéssel teljesítő gyerekek csapata, akik már hónapok óta járják velünk az országot és mára felnőtteket - úgy értve, akarattalan felnőtteket - megszégyenítő elszántsággal és koncentrációval csinálják végig a túrákat, örülnek a szépnek és segítik(!) a csapattársaikat egy-egy jó szóval vagy korty vízzel is, akár...
De engedjük el ezt a fonalat, mert a nap történései megint rengeteg pozitív energiát szabadítottak föl bennünk, amik feledtetnek minden búskomorságot, fáradalmat, izomlázat - és érdektelen embert...
A nap megint jó korán, egy háromnegyed ötös ébresztővel kezdődött. Felnőttnek se könnyű ez, végigdolgozott hét után, de gyerekeknek!... Az ember szervezőként saját magát szidja, miért nem marad az ágyban, minek kell ez most megint? Aztán ahogy készülődik, elindul és találkozik a társaság többi, hasonló gondolatokat ugyancsak legyűrő tagjával, a megbeszélt helyen, már minden rossz gondolata elszáll. Éppen az adja az erőt, hogy mások se magukat sajnálják, hanem nekidurálják magukat, és a tovább alvás helyett az aktív pihenést, a rendszeres természetjárást választják, hétről hétre, így ezen a napon is. Nem kis dolog ez a mai, egyre érdektelenebbé savanyodó világban. Lassan már az lesz leprás vagy sz.r ember, aki egyre értékeket keres-kutat, kitartóan űzi azt a bizonyos Csodaszarvast, amelyik mindig új felfedezésekre sarkallja, s amelyik ott van a bordáink és koponyánk alatt, még jó néhányunkban, legbelül.
Ma ez a Szarvas Szentkirályra hívott minket csillogó agancsaival. Negyed nyolckor szálltunk le a kecskeméti buszról, szép napsütésben, de nagyon hidegben, 0 fok körüli időben. A portaszolgálatnál okoztunk némi fennakadást, mert bár három hétig szerveztem az érkezésünket és hogy meg szeretnénk nézni a kápolnát, csak nehezen találták meg a kulcsot, aztán végül mégis sikerült bejutnunk.
A kápolnát a tulajdonos, Balogh Levente építtette az ásványíz egyik kútja fölé. Felszentelt kis épület, benne a település védőszentje,  Szent István képe, kis asztal, feszület. Itt volt nem régen még a Szent Korona szép másolata is, de azt állítólag a pesti központba vitték föl.
A kápolna környéke szépen parkosított, kis patakkal és tóval. Aki arra jár, nézze meg, érdemes!
Az üzemet háromnegyed nyolckor hagytuk el, és egy bő negyed óráig a lakitelki aszfalt szélén gyalogoltunk, ami nem volt a legideálisabb, de itt nem volt más alternatíva, ki kellett bírni. Aztán egy enyhe balkanyarnál, az úttörésben, jobbra kanyarodtunk és végre homokúton folytattuk; itt már nem kellett a gyerekeket védenünk a tőlünk sokszor csak fél méterre elhasító autók elől, mindenki mehetett szabadon.
A földút dinnyeföldek és tanyák között vezetett. Hol is vezethetett volna máshol, a dinnye egyik nevezetes vidékén. Ősz lévén, a ki nem fejlett, kézilabda-futballabda nagyságú gyümölcsöket már le sem szedték, sorsukra hagyták. Ez nekünk azt jelentette, keresgéljünk bennük ehetőt. Találtunk is, bár a talajmenti fagy miatt olyan volt a hideg dinnyét enni, mintha jégkásába haraptunk volna.
Egy kanyar erre, egy arra, így haladtunk tovább.
Az utak mentén más növénykultúrák is szedésre-evésre csábítottak volna, de az ember nem eszik csak úgy, éhgyomorra nyers krumplit, fűszerpaprikát  vagy még nem teljesen érett sütőtököt. Pedig, egy hónapra valót is gyűjthettünk volna ezekből...
A tanyás-szántós szakaszt letudva, egyszercsak az utunk egy gyönyörű erdős részbe tért, ami váratlanul ért minket, annyira szép volt. Pedig zömében csak akác és nyár keveredett benne, de hogy! Elvadulva, cserjékkel benőve, rengeteg és szebbnél szebb pókháló-csodával; a beszűrődő napfény mesebelien széppé varázsolta a helyet, amiben sokáig haladtunk, és nem is szívesen keveredtünk ki belőle. Ennél szebbet hegyek között se láttunk volna.
Az erdő aljában itt is és még néhány másik részen is a túra során, rengeteg őzlábgombát láttunk. Legnagyobb sajnálatunkra nem tudtuk összeszedni őket, pedig sok ember jóllakott volna belőle, mert a szállítást egyáltalán nem bírja ez a fajta, péppé törni egy szatyor alján nem sok értelme volt. Így, maradt a puszta gyönyörködés, ami azért nem utolsó dolog...
Az erdő után egy kicsit kopaszabb, már sorban tanyákkal beépített rész következett, Szikra néven, majd nemsokára kiértünk a 44-es úthoz. Ezen átkelve a nem is kicsi forgalomban, az autós csárdát mellőztük, aztán egy húsz perces sétával, az előre tervezett időben, fél tizenegy előtt kicsivel, megérkeztünk a Pálinkaház Kultúrművekhez.
Ez a hely is csak kevesek által ismert, pedig egy csoda! Van itt pálinka is, múzeum és pince is, jó étteremmel, de a lényeg nem ez, hanem a Kultúr! Ízlésesen megépített épületek, az udvaron szekér, faragott állatok, játszóeszközök gyerekeknek, családoknak, nagyon klassz mászóhellyel, kicsit kalandparkos hangulatban. Öreg tölgy és egyéb szép fák adnak melegben enyhet a vándornak az udvar közepén. Számunkra legfőbb vonzerő a néhány éve itt kiásott, középkori Felsőalpár falu templomának maradványa volt. Ezt is élőben kellene látni...
A rom körül élénk nyüzsgés volt, egy születésnapra készülődtek, zenekar, szervezők, vendégek. Mi tulajdonképpen inkognitóban maradtunk és önkiszolgáló módon találtuk fel magunkat. A romok megtekintése után játszottunk a mászókon, majd megnéztük a kiállítást, ami a feltárásról és a magyar középkor régészetéről szól, gyönyörűen megcsinálva. Az épület zegzugaiban találtunk régi Izs és MZ motorokat is. Mivel senkivel nem találkoztunk a tulajdonosok közül, így ezúton köszönjük meg a lehetőséget és kívánunk sok sikert további működésükhöz, ami mindenképpen hiánypótló.
A túrát a Holt-Tisza felé folytattuk, ahova fél tizenkettő után értünk le. Az ártéri sétaúton előbb a kilátóhoz mentünk, aztán a kocsma következett. Kávéra, üdítőre, egyebekre volt már szükségünk.
Dél múlt kicsivel, amikor tovább indultunk a Tőserdő gyönyörű zöldövezetében, hatalmas ártéri füzek, kőrisek, tölgyek és nyarak között, mindenhol vadszőlőfelfutások, liánok lógtak az ágakról. Többször beszéltem már túrázóknak az itt élő hatalmas bükkökről, de nem nagyon akarta hinni senki. Így most alkalmat kerítettünk a megmutatásukra. Csodálkozik az ember, amikor alattuk áll, látván, milyen jól érzik magukat a félig fekete, félig homokos földben. Olyannyira, hogy már szaporulatuk is van, évetizedes példányok vagy akár csak egynyaras kis csemeték formájában.
A Majális-rét következett, a ma vendégházként működő, egykori Horthy-vadászkastéllyal.
A réten átkelve megint a sűrűben folytattuk. Kitérőt tettünk, a benőtt ösvényt megtalálva, az 1919-es kivégzések emlékművéhez, ami rendszerektől függetlenül, történelmünk része, így látnivaló. Elhanyagolt állapotban van, már nem rendszer-kompatibilis.
Az emlékmű mögött van a romos Dömötör-tanya, aminél néhány éve még embert láttunk az udvaron ülni, autó állt a ház mellett...
Az alpári vasútvonalhoz értünk, ami az azonos nevű aszfalttal párhuzamosan halad. Mindkettőn átkeltünk, miközben kikereicsket fotóztunk, és a Világos-hegy dűlőiben folytattuk.
A terület egykor gazdag szőlőkultúrával rendelkezett, ma egyrészt akácos, de főleg gaz borítja.  Eddigi, majdnem 13 éves működésünk legrondább túraszakasza volt, amihez hasonló csúnyaságút és unalmasat eddig csak hegyek között láttunk. Itt az ok persze más, mint magasabb tengerszint feletti magasságban; a régi szőlők helyén, amiket nyilván jó pénzért, támogatásért kivágattak a néppel, ma mellig-nyakig érő, végtelen vaddohánymezők borítanak, nagy kiterjedésű bálványfaerdőkkel. Okádék, gusztustalan az egész. Ha csak legeltetnének rajta, illetve inkább már csak: ha legeltettek VOLNA rajta, nem így nézne ki. A régi öregek forognak a sírjukban, ha fentről látják ezt a borzalmat. Ezért küzdöttek a homokkal, aszállyal, ásták a szőlősoroknak a mély árkokat-gödröket, kapáltak, metszettek, szüreteltek? Lovas hasonlattal élve, leengedtük a szemellenzőt, hogy minél kevesebbet lássunk és fogjunk fel ebből a részből, szabadulni akartunk a látványtól.
A Világos-hegy - régebbi térképeken egyenesen: Strázsa-hegy! - névadó halmát most kihagytuk, de a régi, két Alpárt, Alsót- és Felsőt- elválasztó határhalmot érintettük, és rajta egy 1800-as évek második felében leásott határkövet csodáltunk meg.
A területen itt-ott találtunk még egy-két lakott "tanyát", ahol kényszerűségből emberek élnek. Az egyikben egy 87 éves bácsi, aki család nélkül, egy rozoga hobbilak emeletén húzza meg magát. Egykor népi tárgyak gyűjtője volt, gyűjteményét Lakitelek községre hagyta, állítólag látogatható is. Majd egyszer megnézzük. Sajnos nem jutott elég időnk a vele való beszélgetésre, de büszkén mutogatta maga építette kis traktorát, amiben Citroen "Kacsa" motor van. Aztán könnyfakasztó volt rozoga kis háromkerekű olasz autóját nézni, amivel a boltba bejár a faluba, és amit két órával korábban mi is láttunk az ABC előtt, amikor arra jártunk... A végén pedig azt magyarázta, hogy az ilyeneket, mint ő, vagy az ebédhordó vagy a postás találja majd meg...
A másik talákozásunk egy még ennél is nyomorúságosabb, szinte lakásnak alkalmatlan kis kunyhó hazatérő tulajdonosával volt, akinek már kézfogása és egy szempillantása is mindent elárult. Látta, hogy fényképezzük a lakát, azt mondta, nyugodtan, ha valaki érdekesnek találja. Az arcáról minden magánya és nyomora leolvasható volt...
A gazban egy, még Tiszaalpár értéktárában sem szereplő régi 1848-as kőkeresztet próbáltunk lekapni, de annyira benőtte a dudva, hogy nem sikerült igazán...
Szerencsére, ez a háromnegyed óra, amit itt kellett töltenünk, a Világos-hegy dűlőiben, Árpádtelepre kiérve, a szorongó érzéssel  együtt, elmúlt. A kis telep házsorai már több életet és kevesebb nélkülözést sugároztak, bár itt se a környék gazdagjai élnek. Az aszfaltot elérve a régi iskola épületét vettük észre, majd ma már másodszor, egy darabon megint forgalomban voltunk kénytelenek gyalogolni. Ez még veszélyesebb volt, mint a reggeli Szentkirály szélén, mert 80-100-zal száguldoztak, nemcsak személy-, de teherautók is.
Aztán egyszer mégis csoda történt, beértünk Tiszaalpárra. Régen örültünk ennyire egy szimpla település-névtáblának. Az első adandó alkalommal, balra a temető felé tértünk, hogy megint forgalommentesen haladhassunk, csak a magunk zajában, ritmusában.
Alpár nem nagy település, hamar az Árpád-kori falunál  voltunk. Itt ettünk-ittunk, mivel volt rá időnk; a csapat, de főleg a kis gyerekek küzdőképességének köszönhetően, kivételesen nem voltunk késésben. Nyugodtan szétnézhettünk a kis skanzenban, majd a Templom-dombra mentünk, ami tulajdonképpen az ősi Földvár egyik fele. Itt áll Árpád fejedelem szobra, és itt készítettük el a nap csoportképét.
Aztán átmentünk a ma inkább Földvárnak ismert magaslatra, ahonnan gyönyörű kilátás nyílott az Alpári-rétekre, ami fontos történelmi helyszín: itt szalasztotta meg Árpád Zalán vezért ("Zalán futása"). Nem mellesleg pedig egy szép madárparadicsom. Szabad szemmel, távcső nélkül csak korlátozott élményben volt részünk, de még a gyerekek is csodálatosan szép helynek minősítették. Szellő egyenesen odáig ment, hogy: "imádom Tiszaalpárt"!
A várból lejőve, még elkanyarodtunk az aljába vájt néhány pincéhez, onnan a nemzeti park háza érintésével, a park felé folytattuk. Itt világháborús emlékművet, Petőfi-szobrot és az aradi vértanúk kopjafáit fényképeztük, majd néhány perc alatt kisétáltunk a buszmegállóba, mai túránk céljába.
Maradt még bő negyed óránk a kecskeméti járatig; holtfáradtan ücsörögtünk, beszélget(get)tünk. Majd háromnegyed négykor felszálltunk a buszra és egy óra zötykölődés után megérkeztünk a megyeszékelyre. Gyors elköszönés, mindenki ment volna már haza tusolni, pihenni.
Nagyon szép, tartalmas nap lett ez is, Árpád Útján, Szentkirály és Tiszaalpár között, ahogy az volt az eddigi két szakasz és várhatóan az lesz a többi is. Azokra is várunk minden elszánt érdeklődőt, mert még mindig nem késő csatlakozni hozzánk, mert soha nem késő elkezdeni a természetjárás, az ország felfedezésének gyakorlását, elindulni egy másik, egy más minőségű úton...
Mindenkinek köszönjük a mai napot, fent és lent.

Minden rokonom!
 

Sántaőz

Ezen a napon együtt túrázott: Bakró Emese (Tiszakécske), Balog Csaba (Lajosmizse), Balog Szellõ (Lajosmizse), Dézi kutya (Lajosmizse), Dömötör Zsolt (Kecskemét), Herendi Hanna (Lajosmizse), Herendi Maja (Lajosmizse), Jakobicz Alexandra (Ladánybene),  Jakobicz Viktória (Ladánybene),  Jakobiczné Puskás Tímea (Ladánybene), Kocsis László (Lajosmizse), Palya Szilvia (Lajosmizse), Szrapkó Hajnalka (Lajosmizse), Varga János (Lajosmizse) és Vargáné Rátz Veronika (Lajosmizse).