(623.) ÁRPÁD ÚTJÁN TÚRASOROZAT 2. / KOCSÉR - SZENTKIRÁLY TÚRA 


Időpont: 2019. szeptember 7. szombat
Útvonal: Kocséri Határ csárda - Kenyérváró-domb - Felsőszentkirályi iskola - Jász út - Fekete-halom - Szentkirály
Táv: 16 km


Egy elképzelhetetlenül sűrű és sok érzést, élményt adó túrán vagyunk megint túl. A túravezető, amikor túrázik, soha nem tudja elengedni magát, sokszor nem is érti, mi történik, mert ezer dologra kell koncentrálnia egyszerre, hol járnak, mennyi van hátra, kinek mi a nyűgje, ki éhes, szomjas, de beszélgetni is akarna, ám arra már csak ritkán jut energiája, pedig az lenne a legfontosabb, ilyesmi, és soha sem fizikailag fárad el, hanem mindenhogy máshogy.
Csak amikor alszik rá egyet, rendezi a képeket, írja egy egész napon át a beszámolót, jön rá szép lassan, megint mibe tenyereltek bele a Túratársakkal, megint mennyi csodát láthattak/élhettek meg együtt, személyesen, és csak néhányan, mert megint csak kevesen mozdultak meg erre a napra is - és hogy ez így mekkora kiváltság a sorstól, és amiért nem győz elég hálásnak lenni, fent és lent...

A mai borongós, nem nagyon meleg, szellős napon végre folytathattuk vándorlásunkat Árpád Útján, mégpedig a Kocsér és Szentkirály közötti szakasszal.
Aki ott volt az első alkalommal Kőröstetétlenben, az azért várta már nagyon, aki nem, és csak a neten láthatta a képeket, olvashatta a beszámolót, az pedig azért volt már nagyon kíváncsi, milyen is lenne ez az egész élőben. Hát, most, a túra másnapján már biztos mindenki tudja, és talán el is kezdett ülepedni a sok élmény, érzés, amit egy ilyen túra ad és amit a hatások felkavarnak az emberben.
Mert erre a napra is jutott bőven mindenből, annak ellenére, hogy előzetesen nem ez tűnt a sorozat legérdekesebb napjának. És mégis érdekes volt...
Tulajdonképpen, több irányból indulás után, Kecskeméten kezdtük a programot, ahol a buszállomás közelében leparkoltunk, majd megkerestük a Nagykőrösi busz indulási helyét. Itt csatlakoztak hozzánk Homoktaposó barátaink is, Szegedről és környékéról; örömünkre ma már nem hárman, hanem hatan jöttek, Eszterrel és két remek túrázó kislánnyal kiegészítve.
Nagykőrösre nyolc órakor érkeztünk és egy bő negyed órás várakozás után, már indultunk is tovább Kocsérra. Illetve csak a szélére, mert a mai szakasz külterületről indult, a falut elkerülte. A buszról a Határ csárda megállónál szálltunk le. Itt a határ a Kocsér és Nagykőrös közötti senki földjét jelenti. Ennek dűlőútján tettük meg, nagyjából déli irányban, az első kilométereket.
Az út széles, jól járható homokút volt, mint szinte az egész nap folyamán a többi is. Itt ennek van a vidéke, a Kiskunság az Kiskunság.
A határúton háromnegyed óra múlva előbb a régi Kocsér-Kőrös-Szentkirály hármashatárt értük el (a dombja ma egy jellegtelen kis kupac, háromszögelési ponttal, de fénykorában nagyon is jegyzett és fontos hely volt), majd kissé odébb a várva várt Kenyérváró-dombhoz értünk. Majdnem elmentünk mellette, mert alig látható ma már ez a történelmi hely. Az egyik fele illegálisan homokbányának megnyitva, nagy gödröktől sebzett, a másik fele beszántva. Pedig egy 1370-es határjáró oklevélben már ezen a helyen és ezzel a névvel említik. Későbbi korokban pedig rajta állva-szemlélve nézegették az itt dolgozó új telepesek, gulyások, pásztorok, hozzák-e már nekik családtagjaik az ételt, az ebédet, a kenyeret. Méltatlan a hely értékéhez ez az állapot, de tudomásul kell venni, hogy annyira messze van a települések központjától egy iylen dombocska, hogy nincs kapacitás az őrzésére - ez az érem egyik fele. A másik,  hogy így viszont nemsokára nyom nélkül fog eltűnni, pedig sok évszázadig tartotta magát. És ha mesélni tudna, mi mindent látott ezalatt a környéken...
A Kenyérváró után balra kanyarodtunk, és még elhagyatottabb tájon haladtunk tovább.
Az út mellett j9bbra-balra kisebb tanyamaradékok, némelyik úgy tűnt, mintha lenne valami életnyom, gondozottnak tűnő kert, egy autó az udvaron, de mozgás semmi. Egy kerítés mellett találtunk egy régi fajtájú magyar barackot, kicsit kopott, halványzöld gyümölccsel, melynek íze egyszerre volt édeskés és keserű utóízű. Be is ettünk belőle. Ezután nem sokkal, egy elhagyottnak tűnő terménytárolót vettünk észre.
Lassan, de kitartóan közeledtünk a következő meglátogatandó objektumunk, az egykori Felsőszentkirályi iskola épülete felé. De előtte még, váratlanul kereszteztük a Szentkirály-kocséri kis aszfaltcsíkot, ami a 30 évvel ezelőtti térképen, amivel túráztunk, nincs is rajta, ezért egy arra járó autóstól kértünk megerősítést, jó helyen vagyunk-e. Megnyugtatott, hogy igen, majd jó utat kívánt.
Az iskola felé letérve a szilárd útburkolatról, igazából először túlmentünk a kicsit benőtt régi épületen, mert nem lehet elsőre észrevenni a sűrűben; csak annyit láttunk, hogy egy bejáróból két ugatós, de fenevadnak nem tűnő kutya "ront" ránk. Anzinak ez felkérés volt keringőre, odament hozzájuk barátkozni. Közben mi felfigyeltünk egy kicsit arrébb egy felújított épületre, ez a képen is szereplő Gazdakör épülete, amiben az az érdekes, hogy az 1930-as években építették maguknak, önerőből a felsőszentkirályi gazdák. Az épület lefényképezése után a többiek már kicsit előrébb mentek, ekkor nekem beugrott, hogy mégis a kutyás tanya lesz az iskola, ezért visszafordultunk.
Bementünk az udvarára, a kutyák nem jelentettek veszélyt, és a mai nap legnagyobb meglepetése várt ott ránk. Előbb az iskola mellett, akácok között egy csónakalakú-fejfás sírt találtunk. Böngésztük a feliratot, "ZÁM TIBOR 1929-1984" állt rajta. Rémlett, hogy volt egy ilyen nevű író, de kicsi volt a valószínűsége, hogy az ő nyughelye lenne, mert mit keresett volna itt egy ismert ember, ráadásul miért lenne itt az ő sírja, viszont ez a név nem lehetett túl gyakori sem. Aztán becsöngettünk az épületbe, és jó idő múlva egy idős nő jött elő. Köszöntünk neki, és nyugtattuk rögtön, hogy nem akarunk semmi rosszat, csak túrázók vagyunk. Szerencsére nem ijedt meg, hanem elkezdtünk beszélgetni. Kiderült, hogy a sírban tényleg az 1960-70-es évek ismert író-szociográfusa nyugszik, aki 1984-es haláláig itt élt a régi iskola épületében. Ő pedig az író özvegye. Mesélt Zám Tibor életéről, idekeveredésükről, a régi rendszer általi komoly üldöztetésről, mert ahogy mondta cinkosan, ők a rendszernek, a "3 T"-ből a harmadikak voltak (támogatott/tűrt/tiltott). Vagyis erősen tiltotta az írót, munkáit a kommunista hatalom, mindenáron a disszidálásra akarta rávenni őket, de ők itthon akartak maradni, így kerültek gyakorlatilag belső emigrációba, Felsőszentkirályra.
Zám Tibor a vidéki emberek, a tanyák, a téeszek világát írta meg, persze kritikusan, bemutatva az árnyoldalakat, rengeteg emberi sorson keresztül, és faluról falura, tanyáról tanyára utazás után. Az első komolyabb könyve a Hortobágyról szólt, amivel, az özvegy szerint, elkezdődött a "fekete listára" kerülésük. A rendszer az 1970-es évekbeli ideköltözésük után, melyet teljes titokban szerveztek, már két nappal rájuk küldte az elhárítást, és rendszeresen zaklatták őket ezen az Isten háta mögötti tanyán. Zám Tibor egyébként, elég kalandos és hányatott élete során, a kecskeméti Forrás irodalmi folyóírat szerkesztője és szociográfiai rovatvezetője is lett és maradt élete végéig. Fiatalon, 55 évesen halt meg szívbetegségben, Budapesten. Ott is volt a nyilvános búcsúztatása, de hamvait végül itt, az iskola udvarán helyezték, remélhetőleg örök, nyugalomba...
A házban megnéztük az I. világháborús felsőszentkirályi hősi halottak emléktábláját, a régi tantermet, helyiségeket. Kenyár Éva (az özvegy) előhozta férje néhány könyvét, azokat is megnéztük, majd albumokat mutogatott az életükről, illetve férje "utóéletéről", ami mindössze annyi, hogy Ártándon, szülőfalujában azt az épületet, ahova az író gyerekkorában iskolába járt és ma művelődési ház, róla nevezték el. Az is kiderült, hogy az özvegynek Ártánddal van kapcsolata, Szentkirállyal kevésbé. Egyébként mint írót, teljesen elfelejtették hivatalos oldalról, neve ma már szinte teljesen ismeretlen...
Talán nem lehet már egyszerű egy idős, magányos asszony életének segítése az itteni falu részéről, de 35 évnyi magány, gyász, kiszolgáltatottság kívülállók számára elképzelhetetlen lelki kín. Mindeneke felett, legfőképpen, nagyon nagy szüksége lenne lelki segítségre, illetve érdemes lenne az író hagyatékát, műveit és szellemiségét is intenzívebben Szentkirály életébe, köztudatába bevinni, mert minden értékért kár, de egy ilyen írói életműért különösen. Akkor is, ha ma már nem minden írása "kompatibilis" a korral, a régi dolgok közül, az akkori időkről kordokumentumok a könyvei, életének küzdelme, megaláztatásai, menekülései és vegzáláltatásai pedig példát mutathatnának a mai kor, ilyesmit egyáltalán nem tűrő, inkább elmenekülő fiataljainak. Például...
Összeszorult szívvel - én személy szerint a sírás határán - vettünk búcsút Zám Tibor özvegyétől, valószínűleg utoljára találkoztunk vele ebben az életben...
Az iskola utáni szakaszon erdők, tanyák váltogatták egymást, míg előbb a füves aljú, alig járt Kis Jász utat kereszteztük - ezen jártak a Kiskunfélegyháza környéki, újkori jász telepesek vissza, rokoni kapcsolatokat ápolni, anyatelepüléseikre -, majd nem sokkal később ráfordultunk a jóval jártabb, széles homokútra, a (Nagy) Jász útra. Mindkét régi nyomvonal Szentkirály mai területének érdekessége, értéke, de valójában Félegyházára vezetnek, illetve onnan indulnak a Jászság felé, ha úgy tetszik.
Következő hely, ahol megálltunk, egy elhagyott tanya volt a Jász út mentén, ahol a térkép egy keresztet jelöl a bejáróban. A tanya teljesen fűvel-akáccal benőve, nyoma sincs semmi ilyesminek a környékén, pedig Esztivel keresgettük egy darabig. Azt feltételezzük, amire a faluben se tudtak megerősítést adni - igaz cáfolni se -, hogy a ma a közeli Fekete-halmon álló, hatalmas korpuszal bíró feszület, amelyet az 1990-es évek elején emeltek oda, eredetileg itt állhatott, és azt jelöli a néhány évvel korábbi térkép a tanya kapujában.
A tanyától már csak pár perc  volt a nagyon várt Fekete-halom. A maga monumentalitásával, a teljesen lapos tájból hegyként való kiemelkedése is már tiszteletet parancsol és megállásra készteti  a vándort. De ha még összeszedem, mit tartanak róla hivatalosan, hagyományban, akkor szinte libabőrös lesz lesz az ember háta; a régiek hite szerint Mátyás király Fekete seregének katonái nyugszanak alatta, más változat szerint egy nagyobb pestisjárvány áldozatainak tömegsírja. A faluban azt a változatot hallottuk, hogy avar földvár maradéka. A tudomány "álláspontja" nem tisztázza a kérdést, minden esetre egy országosan ismert és védett kunhalom, ami valószínűsíti, hogy tényleg egy mesterséges sírhalom.
A tetőn alaposabb pihenőt tartottunk, mert már tikkadtunk rendesen. Ettünk, ittunk, és bőszen fényképeztünk. A hely egyszerre borzongató és káprázatosan szép. A kilátás se csúnya róla. A feszületen a Krisztus pedig szinte már ódonnak minősíthető, és a színe fekete! Mi más is lehetne...
A halom után igazán marasztaló homokúton támolyogtunk, alig bírtuk belőle kiemelni a lábunkat. Szerencsére nem sokáig tartott ez a rész, mert egy hirtelen balra-kanyarral, egy gyönyörű rétre, egy régi gyepes élőhelyre kanyarodtunk. A faluban azt mondták róla, ilyen volt eredetileg Szentkirály határának nagyobb része, de mára csak néhány kis folt maradt ebből a szépségből. A réten átvezető, kanyargós kis szekérút, a két oldalt térdmagasságig emelkedő "fűcsomókkal" festményre illett volna, de nekünk csak fényképezőink voltak, és a fényképek nem is adják vissza a látványt...
A rét túlsó végén egy "valami" ház mellett vitt el az utunk, amit két kutya és kamera is őrzött. Tőlünk szerencsére nem kellett félteni. Ki volt írva egy 70 méteres szakaszra, hogy MAGÁN(Y)TERÜLET, de minek ezzel dicsekedni?...
A kis épülettől, amiről nem derült ki, hogy mi, bár volt egy családnévvel ellátott tanya-felirata is, de nem volt olyan, mint egy tanya, sokkal inkább hasonlított egy gátőrházra - ami persze itt a homok végtelen vidékén nyilván nem is lehetett volna, szóval a háztól már széles, jól járt földúton folytattuk. A település szélső házai és főleg a templomok tornyai már látótávolságban voltak, már az utolsó 2 km-en belül voltunk.
Az út mellett napraforgótáblák, kukoricaföldek váltogatták egymást. Nagyon lelassultunk a  végére, össze is szedtünk egy óra késést, de senkit sem érdekelt, mert ezt a mai túrát egyszerűen nem lehetett gyorsabban teljesíteni. Minden túrának megvan ugyanis az ideje, a maga ritmusa, ami nemcsak a fizikai sebesség, hanem a belső lüktetés is, így rohanni nem is lehet és értelme sincs.
Kettő óra előtt néhány perccel értünk be Szentkirályra, északi irányból, a Kossuth Lajos utcán. Hívtam rögtön Kutasi Ferencet, az önkormányzat munkatársát, akit Szabó Gellért polgármester úr küldött az idegenvezetésünkre. A faluban, legnagyobb csalódásunkra nem volt kocsma nyitva (vagy egyáltalán nem volt?), így Ferenc nyitotta ki nekünk az önkormányzat épületét, hogy végre mosdót is lássunk a mai napon, és a dohánybolt-kisábécé volt csak, ahol kávét, üdítőt tudtunk venni.
A túra záró, de nagyon fontos része várt ránk. Előzetes egyeztetéssel, megérkezésünket 13 órára várták, ez reálisnak tűnt, ehhez képest csúsztunk egy órát, ami meg benne van a műfajban. Ennek az lett a következménye, hogy a nagyon várt református templom megtekintés, mármint belülről, nem volt már lehetséges, az ott ránk váró embernek más dolga akadt addigra, mire odaértünk volna, ez érthető. Szerencsére a katolikus templomot Ferenc jóvoltából, aki itt másodállásban kántorkodik, meg tudtuk nézni, 3 óra előtt kicsivel, mert 3-kor már esküvő volt a templomban. Amikor a szentélyben, záróaktusként a Szent István-csontereklyét nézegettük, az ünneplő tömeg javában elkezdte feltölteni a padsorokat - az utolsó pillanatban tudtunk kisurrani, úgy hogy ne legyen kellemetlen csapzott jelenlétünk.
A templomból kiérve már szakadt az eső. A felhőket majdnem két órája láttuk feketedni Kecskemét irányában, fújt is a szél, ahogy közeledtünk a  faluhoz, de eddig megúsztuk  eső nélkül a gyaloglást. Hihetetlen szerencsénk volt, hogy csak ekkor kezdett esni.
Ugye, a református templom belső megtekintését lekéstük, ilyen esőben csak kívülről csodálgatni ésszerűtlen lett volna, így a már számunkra kinyittatott Községi Gyűjtemény felé folytattuk a falunéző sétát. A kis ház az 1950-es években épült ONCSA-ház, melyet nem a szokásos századfordulós hangulatban, hanem a sokkal ritkább 1950-60-as évek szokásának megfelelően rendeztek be, nagyrészt azért, mert régebbi anyagai nem nagyon voltak a közösségnek, így úgy döntöttek, hogy akkor legyen ONCSA-kori a belső.
És ez nagyon jó döntés volt a falu részéről, mert mindannyiunknak gyermekkori emlékei törtek elő, sorozatban, erős érzelmeket magukkal hozva. Volt, aki a szülei, volt aki a nagyszülei vagy dédszülei lakására ismert odabent, attól függően, melyik korosztályhoz tattozik, de egyben egyet értettünk: nagyon megérte még esőben is elgyalogolni ide, ebbe a nagy szeretettel készített és fenntartott kis múzeumba, helyi nevén a Tájházba.
Az ottani vendéglátónk Ilona volt, aki nagyon kedvesen mesélt a régi időkről, tárgyakról, de nem a szokványos frontális vezetés volt ez, mert belőlünk is törtek fel az emlékek, és szinte záporoztak a kérdéseink. Annyira beszippantott a ház, hogy alig akartunk kijönni belőle.
Aztán csak elindultunk, megköszöntük a kedves fogadtatást, a jó szót és érdekes történeteket, és elbúcsúztunk. Az eső még mindig esett, így a közeli parkban álló kis esővédő-kiülőben foglaltunk helyet. Kis ücsörgés után szerencsére az eső elállt, még egy keveset vártunk a kecskeméti buszra, majd fél ötkor elindultunk vissza, reggeli kiindulási helyünkre, az autókhoz, pusztaszeriek a vonathoz. Az eső már a felszállás előtt újra rákezdett, de ahogy haladtunk a megyeszékhely felé, elállt, sőt: mivel ott hamarabb esett, sok helyen az út is féléig száraz volt.
Zárásképpen, mindenkinek, akit illet: hát ilyen volt ma élőben Árpád Útján, a Petőfi Túrakörrel gyalogolni, Kocsér és Szentkirály között. Valakiknek semmitmondó és unalmas lehet, kívülről nézve, de belülről egy csoda volt ez a nap is. Mint ahogy minden nap az, amit az ember az alföldi táj felfedezésére, bejárására szán.
Hálásan köszönjük Szentkirály községnek, vezetőjének és lakosainak a szíves fogadtatást, Ferencnek és Ilonénak külön mindent köszönünk, nélkülük a mai napunk egy csonka nap lett volna.
Köszönjük Túratársainknak is a végtelen türelmet, kitartást, a folyamatos érdeklődést, rácsodálkozást, érzelmeket, beszélgetéseket, segítséget. Nélkülük pedig a napot nem is lett volna értelme megszervezni...
Két hét múlva Lakitelek és Tiszaalpár irányában folytatjuk a sorozatot. Tartsatok velünk akkor is!

Minden rokonom!
 

Sántaőz

Ezen a napon együtt túrázott: Balog Csaba (Lajosmizse), Balog Szellõ (Lajosmizse), Drabant Máté (Ladánybene), Kocsis László (Lajosmizse), Majoros Judit (Szeged), Mátyás Katalin (Ladánybene), Palya Szilvia (Lajosmizse), Papné Fekete Anikó (Kecskemét), Soós Eszter (Szeged), Szász Anzelm (Kistelek), Szrapkó Hajnalka (Lajosmizse), Tasi Katalin (Szeged), Tasi Zsófia (Szeged), Tasi Zsolt (Szeged), Vargáné Rátz Veronika (Lajosmizse).