(620.) ÁRPÁD ÚTJÁN TÚRASOROZAT 1. / KŐRÖSTETÉTLEN - KOCSÉR TÚRA


Időpont: 2019. augusztus 20. kedd
Útvonal: Kőröstetétlen - Árpád-halom - Hármashatár - Czakó-halom - Kutyakaparó csárda - Kőrös-ér - Árbóci-tómeder - Kocsér
Táv: 21 km


Csaknem egy éve már, amikor kipattant a fejemből a gondolat, nhány óra alatt össze is állt a túra alapötlete, vázlata. Az Árpád fejdelem és seregei, Anonymus által is említett vonulása, a honvisszafoglaláskor, természetesen nem rekonstruálható, sőt: valószínű, hogy nem erre mentek pontosan, amerre mi a tiszteletükre fogunk gyalogolni. De adottak voltak Árpád- és "Honfoglalás"-emlékművek, az alpári Földvár, Zalán futásával, amelyek viszont biztos pontokat jelentettek. Ezekhez kerestünk olyan útvonalat, ami nem akkoriban, hanem napjainkban érdekes lehet, ezen az alig látogatott, gyalogos túrázók által elkerült, lenézett tájon.
Most nem részletezném a véleményünket az olyan emberekről, akik képesek az ország legszebb és legváltozatosabb vidékét lenézni, inkább betudjuk ezt a tudatlanságuknak és korlátoltságuknak - bár az igazi véleményünk ennél sarkosabb róluk.
Annak kell örülni, aki képes nyitni, akiben van kíváncsiság, aki meri vállalni a nehézségeket, részben éppen a szűz-területek közös feltérképezését. Mert bármennyit is készülünk ilyen túrákra - márpedig rengeteget kell készülni rájuk -, a valóság csak a terepen mutatja meg magát.
Kalandos volt már maga a logisztika megszervezése is. Korábban kinéztem a buszokat erre a napra, de időközben, nyilván a sofőrhiány miatt, jó pár járatot eltöröltek, így indulás előtti este derült ki, hogy nincs nagyon buszunk visszafelé Kocsérról, így az autó-átvivős verzió mellett döntöttünk, erről minden érintettet értesíteni kellett, és korábban is tudtuk így kezdeni a gyaloglást.
A túra napján Lajosmizséről három, Kecskemétről és Pusztaszer környékéről is egy-egy autó indult, hogy Kőröstetélenen találkozzon 7.30-kor a kocsmánál. Mindenki hamarabb érkezett. Jani és Imre egy kocsit átvittek Kocsérra, hogy ha délután odaérünk, legyen mivel visszahozni sofőreinket az autókért, hogy aztán Kocséron felvegye mindenki a maga csapatát.
A kocsmában, ahol 240 Ft volt egy korsó Kőbányai, megtudtuk, hogy ma, ünnep és falunap is van, készülnek a székelykapu és a Gerje-híd felújított korlátjának átadására (mindkettő a testvértelepülés, Csíkmenaság ajándéka, munkája). A nagy esemény tiszteletére, már érkezésünkkor "népviseletes" lányok, férfiak járták az utcákat, lovaskocsik és élő zene kísérte őket. Szentelt új kenyeret és házi pálinkát kínálgattak a falusiaknak, és persze nekünk is. Nagy feltűnést keltettünk tizenvalahányan, nagy hátizsákokkal, kalapokkal, még egy kutya is volt velünk.
Szóba elegyedtünk a házak előtt álldogáló helyiekkel, akik megrökönyödve hallgatták Ópusztaszer felé vezető sorozatunk végigjárásának már csak az elvi felvetését is, nemhogy ezt még fizikailag is képesek vagyunk, főleg ilyen melegben, elkezdeni.
A falu nagyon szépen rendben tartott, sok virággal, emlékművekkel, apró érdekességekkel. Ilyenek pl. a két vallás által is használt templomuk, a magyar települések nevét és ide való távolságukat mutató oszlopok, a kicsit giccses szekér-muskátli összeállítás, de komoly érték az 1848-as és az 1956-os emlék is. Mindezeken felül, amiről Kőröstetétlen kicsit is híres, az az Árpád-halom (korábbi népies nevén Pengyom), a rajta álló 1896-os, millenniumi oszloppal. Anonymus írja Árpádról: "Árpád vezér és nemesei pedig az egész hadsereggel elindultak a Zagyva folyótól, és a Tetétlen-hegy mellett ütöttek tábort, egészen a Tiszáig."
A halomhoz szívesen kirándult Arany János is, a szomszédos Nagykőrösön töltött tanárévei alatt, és egy hosszabb verset is írt 1855-ben  a történelmi helyszínről:

Még áll a domb s én állok a felett,
Játszik velem bûbájos képzelet.

Csekély a domb, alig emelkedõ,
Ormán csak fû, nem a bérc fenyve nõ.

Csak, mintha pajzán szélfiak szeszélye
Egykor magát mulatta volna véle,

Midõn a porba' játszván, mint szokott,
Fövénybõl a pusztán csibét rakott.

Vagy mintha ember hányta volna nemrég...
Ki gondolná, hogy százados nagy emlék!

Hogy épen e halmon verette sátrát
Honunk szerzõje, diadalmas Árpád!

Innen tekinte szét uralkodó
Szemekkel a vitéz honalkotó

Le a Tiszáig, melyen túl ama
Berek sötétül, a táj karama,

S le Alpárnak, hol a kevély Zalán
Földönfutóvá lesz... holnap talán!

Ma még a zászló mind nyelére függ,
Ma még a harclovat békózza nyûg;

Békén legelnek a halom körül,
Ropogva, mint láng, mely avarba dül.

Egy ménes ez, egész a látkörig,
Hol a nap fénye játszva megtörik.

Csúcsos süveggel a tengernyi sátrak
Elszórva mindenütt, - s a dali bátrak,

Mint a köpûbõl méh, ha rajt ereszt,
Körüldongják a szellõs ereszt.

Itt õsi dal zeng bujdosó Csabárul,
Bús vígalomban a szív öble fájul;

Ott kancatejnél, mely borrá megerjed,
Harsány mulatság nyers lármája gerjed,

Mig ösztörûfán egy-egy vizsga kém
Függ, mint árboc fölött hajóslegény,

Vagy egy vezér, a hadnak pásztora,
Vágtat s nyomán fölkél a föld pora.

Megszólal egy kürt napnyugat felé,
Csatára hívó - ez a Lehelé...!

Nem, nem, - csak a szomszéd Abony vagy Törtel
Kanásza múlatá magát a kürttel.

Gulyát növel a tábor helye s õk
Alusznak régen, a honkeresõk.

De te virulj lábuk nyomán, Tetétlen!
Bársony füvet, sarjút tenyéssz a réten.

Hogy a kaszás ha egymást sarkalá,
Kövér rend dõljön a csapás alá.

Terhes kalászok habzó aranya
Borítsa földed, - s a csinos tanya,

Mely ott fehérlik zöld fasor megett,
Hordjon magán jólléti bélyeget;

Körözze mindég színe-telt majorság,
Hogy lássa hasznát Isten, ember, ország, -

És álljon a domb, a multak jele,
Kímélve bánjon a vész is vele.

Kőröstetétlent a Széchenyi utcán hagytuk el nyugati irányban.
Következő objektumunk, amit be akartunk cserkészni, a középkori eredetű és máig fennmaradt Kara-Törtel-Tetétlen hármas határhalom, amely terepen ugyan kicsit elveszni látszik a fűben, de műholdképen szépen kirajzolódik nagy magasságból is.
Ezen a részen út csak korlátozottan vezetett, annyira, hogy egy 300-400 méteres szakaszon nem is volt, hanem egy két és fél méter magas kukoricáson kellett átrágnunk magunkat, amiben csak az volt a rossz, hogy az alja tiszta baracsi bogáncs volt, kb. 30 cm magasan, a gyerekek rövidnadrágban sokat összeszedtek a bőrükkel, ami másnapra kissé bepirosodott...
A vidék amúgy valami gyönyörű volt itt is; szikes tómedrek és sóvirágos rétek egymás mellett, ezek váltakozása adta az igai káprázatot. És itt még nem is volt annyira meleg, hogy ne tudtuk volna észrevenni a csodát (később már volt olyan...).
A halmoktól utunk fokozatosan déli irányba fordult, és még egy darabon csak a füves réten haladhattunk tovább, szekérút hiányában.
A Törtel-jászkarajenői határon vitt a túra, a tájékozódást jól segítették a települések közös "mezsgyéjére" ültetett fasorok, bokrok, nagyobb faegyedek. Egy ilyen határ-nyárfa van az egyik képünkön.
A határvonallal irányt tartva, nemsokára elértük a nevezetes Czakó-halmot, amit a környékbelieken kívül ugyan nem sokan ismernek, de régészet-történelem kategóriában nemzetközi hírű, ugyanis itt találták meg a világ legnagyobb hun bronz üstjét, ami lehet, hogy egy áldozati üst volt...
A halom ezen túl: régi őr- és megfigyelőhely, kunhalom, ma is határhalom, velamint templom, épületek és sírok voltak rajta/benne. Szóval, csak látszólag egy gazos kis kupac a senki földjén, valójában több ezer év történelmi emléke az Alföldön, s mint ilyen, gyakorlatilag felbecsülhetetlen értékű.
Ám a természeti környezete is nagyon szép, értékes növényekkel, szép kilátással a halom tetejéről. Itt ér(t) véget a törteli helyismereti tanösvény, ezt az egy állomását nem verték szét valami barmok, ez úgy-ahogy megmenekült, mert a többit, a településhez közelebb esőket, állati módon helybenhagyták...
A Czakó-halom után megint rét volt a lábunk alatt, füves út, virágok. Tulajdonképpen a legtökéletesebb közeg gyaloglásra. Csupán a meleg kezdett már egyre nehezebben tolerálható lenni, benne voltunk alalposan a délelőttben, a Nap égetett, árnyék pedig még a láthatáron se akadt.
Hamar kifelé araszoltunk a pusztáról, a kőröstetétleni aszfalt irányába. Ezt elérve egy bokor aljában pihentünk tíz percet, nem először és még ezután is sokszor, mert egész egyszerűen elviselhetetlen lett volna a túra ezek nélkül a szusszanásnyi árnyazások nélkül.
Aztán egy kis aszfaltozás a forgalom mellett, és máris magunk előtt találtuk a Kutyakaparó csárdát. Neves Petőfi-emlékhely, már csak ezért se hagyhattuk ki a felkeresését. Másrészt, ma még ennél is becsesebb ígérete volt az épületnek, hoyg végre elintézhettük folyóügyeinket, és ihattunk valami frisset, hideget. Bő fél óra pihenőt tartottunk. Ez szinte életmentő volt már a társaságnak. Maradtunk is volna még több órát is, de nem lehetett.
A csárdához köti a helyi hagyomány a Költő "Kutyakaparó" című versének alaptémáját;

"Kivül-belül szomorú csárda ez
A Kutyakaparó,
Éhen-szomjan szokott itt maradni
A jámbor útazó,
Mert eledelt nem kap, és hogyha csak
Rápillant borára,
Megátkozza Nóét, hogy szölöt is
Vett be a bárkába.

A kis szobán hosszu vékony asztal
Nyujtózkodik végig,
Feldüléstül erötlen lábai
Már csak alig védik.
Amily hosszu az asztal, mellette
Olyan hosszu a pad,
Közepe, nem a sok ölés, hanem
Vénség miatt horpad.

Átellenben az ágy. Réges-régen
Lehetett megvetve;
Lefekünni beléje, nem támad
Senkinek is kedve.
Fejét egyik vállára bocsátá
A pufók kemence,
Redök gyanánt tisztes agg homloka
Meg van repedezve.

Mogorva vén ember itt a csaplár,
Szavát sem hallani,
Szájat ö csak azért tart, hogy legyen
Mivel ásítani.
Ilyen a csaplár, a vén Dömötör;
Hát a felesége?
Ez takaros menyecske lehetett
Annak idejébe'.

De az idö a szegény jó asszonyt
Megviselte rútul,
Noha ötven, ötvenöt esztendön
Még nem igen van túl.
Boglyas fakó haja beillenék
Repce-petrencének,
És melléje mindjárt szörnyü képe
Madárijesztönek.

Ö sem igen beszél; s ha szól, száját
Szidalomra nyitja,
Hogy a vármegye a betyárokat
Már mind kipusztítja;
Még mikor a világ ezeké volt,
Ha nem csordult, cseppent,
De ezek híjával a kereset
Egészen megcsökkent. -

Odabenn a Kutyakaparóban
Igy forog a világ,
Ily szomorún, s az ember vidámabb
Dolgot kivül se' lát.
Ablaka csak egy van, és annak is
Üveg csak a fele,
Fele pedig ó kalendáriom
Kitépett levele.

Pendelyes gyerek voltam még, mikor
Az az esö esett,
Mely falának kétharmad részéröl
Levitte a meszet,
S ami rajta imitt-amott maradt,
Az egészen sárga,
S korommal írt furcsa figurákkal
Van telefirkálva.

Pózna végén abroncs a cégére,
Ha véle összevesz
A szellö, mint az akasztott ember,
Oly búsan lengedez.
Jószágból a csaplárnak nem jutott
Egyéb egy kuvasznál;
A ház végénél szundikál naphosszat,
Nem árt, nem is használ.

És amilyen maga ez a csárda,
Olyan a vidéke,
Körülötte a homokbuckáknak
Se' hossza, se' vége.
A meztelen homokban alig teng
Egy-két gyalogbodza,
Mely fekete gyümölcsét nyaranként
Kedvetlenül hozza.

A harangszó a távol falukból
Meghalni jár ide,
S az eltévedt madár körülnéz csak
S odább megy ízibe.
Még a nap sem süt itt úgy, mint máshol;
Bágyadtabb sugára,
Mintha szánakozva tekintene
Ez árva csárdára.

A csárdától vagy száz lépésnyire,
Kopár dombtetön fent,
Senki által meg nem látogatva,
Áll egy régi köszent;
Ennek is valaki egy kopott tarisznyát
Akasztott nyakába,
Mintha mondta volna: menj isten hirével,
Mit állsz itt hiába!"

Petőfi ezt a versét egy itteni látogatása alapján írta. A tudomány ugyan vitatja, hogy járt erre egyáltalán Sándorunk, de a tudomány nem egyenlő az igazsággal, tapasztalatunk alapján a néphagyoimányban, minden hókuszpókuszos szálszövögetése ellenére is, több a valóság elem, mint pl. Petőfi életével és halálával kapcsolatosan az akadémiai székletfoglaló ingyenélőknél. Úgyhogy, ha igaz, ha nem, mi tiszteletben tartjuk a kocsériak hitét.
A csárda falán a Költő ittlétére emlékező tábla van, melyen mi is elhelyeztük a Túrakör koszorúját, miután elénekeltük szokásos alkalmi énekünket, Távolból című versének strófáit. Azonban ma nem a megszokott módon, legkisebb túrázóink koszorúztak, hanem a minket jelenlétükkel megtisztelő Pusztaszeri Homoktaposók egyesület három jelenlévő tagja: Judit, Anzi és Zsolti.
Az igazat megvallva, a muszájon kívül semmi sem szólt a folytatás, a továbbmenés mellett. Dél múlt kicsivel, a Nap minden eddiginél jobban égetett, amikor már egyszerre serceg az ember bőre és szaladgál rajta a hideg. Ráadásul árnyék továbbra sem volt kinézőben, a távnak pedig még több mint a fele hátra volt. Szűken jártunk még csak a 10 km körül. De mentünk tovább. Nem meggyőződésből, inkább valami gépies ösztön hajtott.
Az út talán legnagyobb természeti meglepetést rejtő része következett: a Kőrös-ér. Ez a kis patakocska-folyócska, nem tudom, mi, a nagykőrösi Nagyerdőben ered. Szoktunk a forrása körül túrázni, vizet még nem láttunk benne, de tudjuk leírásokból, hogy régen erősen vizes hely volt, amit az ott látható égererdő is mutat.
A meder/árok később bemegy Nagykőrösre, átfolyik azon, és halad a Kuytakaparó felé, itt futottunk vele mi is össze. Itt viszont olyan zöld volt benne a növényzet - nád, sás -, hogy alig hittünk a szemünknek, és viszonylag tisztának tűnő, félméternyi víz is volt a csatornában, és nem állott és poshadt volt, hanem jól látható sebességgel folyt, áramlott. A homokvidék kellős közepén!
Az innen hátralévő, tulajdonképpeni legnehezebb rész homályosan rémlik csak. Inkább benyomások, mint konkrét dolgok. A látnivalók elfolytak a szemünk sarkában, elsiklottunk minden mellett, kis kitérőket spóroltunk már meg magunknak, és csak azt fürkésztük, hol lehetne lerogyni, hol akadna egy tenyérnyi árnyék. Amikor meg lepihentünk, mintha mázsás súlyok lettek volna a lábainkra, hátunkra aggatva, sehogy se bírtunk talpra állni. Aztán felálltunk és tovább mentünk. Egy erőltetett menet volt. Menni kellett tovább.
Jócskán odébb volt még Kocsér, de már éreztük a falu és a túra végének szagát. Olyan holtpont állt be az Aprónépeknél, hogy muszáj volt rögtönözni. A csapat egy ponton ketté vált; egyik, a keményebb mag, felnőttek mentek az erdeti nyomvonalon, melynek fő célja az Árbóz-tómeder megtalálása volt.
Árbóz/Árbóc szintén egy régi történelmi esemény emléke, ami több mint 700 év távlatából határrész nevében maradt fenn. Árbóc volt az egyik kun, aki a IV. (Kun) László királyunk elleni merénylet elkövetője volt, a szomszédos település nevében megmaradt Törtellel együtt. Mizse nádor pedig, aki ezért a tettükért őket és családjukat is lemészárolta, Lajosmizse Mizse szék részének kulcsfigurája, névadója volt (ezt a történelemtudomány vitatja, de az az ő baja). Dömötör Zsolti vezetésével ez a csapatrész küldetését mind embereileg, mind szakmailag maximálisan teljesítette is. Sajnos, mi így nem láttuk a medret, de a túra után, a  kocséri kocsmában elmesélték, hogy valami gyönyörű hely, körben magas partfallal a meder, egyik fele beszántva, másik ragyogó zöld gyep. Egyszer megnézzük!
A csapat kisebbik, látszólag gyengébb fele, amelyik tulajdonképpen mégis a nagyobb hősöket rejtette, a két hét és egy tíz éves kislánnyal, két kamasz lánnyal, egy kutyával, két fáradt asszonnyal és egy kókadt fő-bajkeverővel, erdőt, árnyékot keresve levált az eredeti csapásról, és alternatív úton folytatta.
Nemsokára találtunk is erdőt, így egy hosszabb árnyékos, szellős és jó pár fokkal hűvösebb rész következett. Ettől némileg új erőre kaptunk, bár vizünk erősen fogyott már, ami maradt is ihatatlanul meleg volt. De ittunk, mert kitikkadtunk.
A terv, ami menet közben, az ésszerűség nevében született a fejemben: kigyaloglunk a kőröstetétleni aszfaltútra, ott stoppolunk. Így is lett, azzal az apró szépséghibával, hogy a ritkásan közlekedő autóknak eszük ágában se volt megállni, pedig látták, hogy hátizsákokkal vagyunk, gyerekekkel. A migráncsos agymosás teljes sikere volt a helyzet (ugyanebbe futottunk bele délelőtt, a Kutyakaparó előtti részen, amikor egy idősebb női szerzet tántorgott tanyája elé, mert migráncsoknak nézett bennünket; csoda, hogy itt tart szellemileg-mentálisan ez az ország?..).
Közben a másik csapat már rég Kocséron kocsmázott, amikor mi még az út mentén bandukoltunk. Aztán mégis egy részünk sikeresen beért - köszi Vera, Hanna és Maja! -, kocsikhoz jutottak, kijöttek értünk; lányaink ekkor már csak feküdtek az út menti füves sávban, fel se bírtak állni. Ők eddig bírták, életük első 20 km-es túráját csinálták meg, ilyen körülmények között, ami tapasztalt felnőtt túrázókat is alaposan próbára tett. A résztvevők között többen azt hitték, erőltettük a kicsik részvételét a túrára, ezért nem bírják, pedig a valóság az, hogy ők akartak jönni, le akarták győzni magukat, és büszkék akartak lenni magukra, hogy meg tudják csinálni. Az időjárás minden akadályt elébük görgetett, de mégis megcsinálták. Nagyon büszkék vagyunk rájuk!
Kocséron alapos folyadékpótlás, ücsörgés, beszélgetés. Öt óra elmúlt már, amikor elindultunk hazafelé.
A nap hőse ma: MINDENKI volt, mindenki, aki tűrte a teljesen irreális körülményeket, mindeközben pedig jó kedvvel nézelődött, örült a szép dolgoknak.
Azért mégis kiemelném a 3 APRÓNÉPET, akik ketten 7, egyen pedig 10 évesen, 20 kilométerig bírták a heroikus küzdelmet, majd egész egyszerűen lerogytak az aszfaltút mellett. Hatalmasat küzdöttek, életük első 20 km-es túráját teljesítették.
Mindenkinek hatványozottan köszönjük, hogy megtisztelt minket és a sorozatot részvételével, segítségével, poénjaival, felesleges vizével, vagy csak egy jó szóval, mosollyal. Mindegyik mindig a megfelelő pillanatban jött és életeket mentett. Külön köszönjük a Pusztaszeri Homoktaposók részvételét, megtiszteltetés volt velük túrázni!
Folytatás szeptember 7-én Kocsér és Szentkirály között, remélhetőleg már enyhébb időjárási körülményekkel.

Minden rokonom!
 

Sántaőz

Ezen a napon együtt túrázott: Balog Csaba (Lajosmizse), Balog Szellõ (Lajosmizse), Dézi kutya (Lajosmizse), Dömötör Zsolt (Kecskemét), Herendi Hanna (Lajosmizse), Herendi Maja (Lajosmizse), Jakobicz Alexandra (Ladánybene),  Jakobicz Viktória (Ladánybene),  Jakobiczné Puskás Tímea (Ladánybene),  Majoros Judit (Szeged), Popovics Zsuzsa (Kecskemét), Szász Anzelm (Kistelek), Szrapkó Hajnalka (Lajosmizse), Tasi Zsolt (Szeged), Tóth Imre (Kecskemét), Varga János (Lajosmizse) és Vargáné Rátz Veronika (Lajosmizse).