(559.) DUNAEGYHÁZA - SOLT TÚRA


Időpont: 2018. július 22. vasárnap
Útvonal: Dunaegyháza - (Duna-part) - Ebédlesõ-hegy- Solti-pincék - Meleg-hegy - Solt
Táv: 10 km


Amikor ezt a túrát szervezni kezdtem, még nem tudtam, hogy soltiak is bekapcsolódnak a dologba. A fb-on jelentkeztek be, ismeretlenül, néhányan. Mint sejteni lehetett, ez az egész nap hangulatát és programját megszínezte...
A reggeli, már hajnalinak mondható kelés, indulás azért volt, mert a neten kinézett dunaegyházi busz is elég korán indult. VOLNA. Solton megtudtuk, hogy az online menetrendben jelzett járat a valóságban nem is létezik, de volt a buszmegállóban álló táblán egy kicsit késõbbi, így nem aggódtunk - annyira... Aztán persze a másikról is kiderült, hogy ma az se jön, pedig kellett volna neki. Így átszervezve a logisztikát, a tervek szerint autókkal átmegyünk Dunaegyházára, onnan az eredeti terv szerint gyalog Soltra, és délben majd  a helyiek segítségével valahogy visszajutunk a kocsikért. Így is lett.
Dunaegyháza néhány kilométer csak az 52-es úttól, de szerintem nem sokan térnek le, hogy megnézzék. Pedig érdemes! Kicsit ugyan álmoskás volt a falu, de vasárnap reggel, borongós idõben miért is lett volna másmilyen?
Elõször a Duna-partot néztük meg, majd a kis, kanyargós utcákban haladtunk az evangélikus templom felé. Útközben váratlanul egy emlékmûbe botlottunk, amelyet egy itteni születésû, 1848-as katona, Ilenczfalvi Sárkány József tiszteletére emeltek, aki mellesleg Petõfi iskolatársa is volt.
A templomhoz érve kicsit nézegettük a hatalmas építményt, de bejutni nem tudtunk. Sebaj. Majd máskor...
Ezután már, virágos utcákon,  kifelé haladtunk a faluból, és néhány régi szép házat érintve, a Solt-halom mellett gyalogoltunk a kicsit vizes-csahos füves szekérúton.
Egy elágazásnál kicsit elnéztük a helyes utat, mert hamar egy irtásban találtuk magunkat, akác-susnyák között. A környék legmagasabb pontja az itteni Solt-halom, ennek oldalában kapaszkodtunk, de mivel erdõsítve van, ezt egy idõ után hanyagoltuk, és irányt váltva, nekiindultunk az Ebédlesõ-hegyi torony megkeresésének, ezzel együtt persze az újabb "hegy" megmászásának. Kis csalinkázás után végre szagot fogtunk, és nemsokára fent voltunk a geodéziai betonhengernél, amelynek ajtaja le van hegesztve, nehogy valakinek a balesetéért a geodétákat vegye elõ a világ. Pedig minden bizonnyal szép kilátás tárult volna a szemünk elé, ha fel tudunk menni. Egy kis korlátozott panoráma, elsõsorban az adótorony felé így is megvolt, a távolban legelõ tehenekkel. A hegytetõn pihentünk, ettünk-ittunk, aztán a domboldalba vájt homokbányát érintve, gyümölcsösök és szõlõk között kanyargó utunkra tértünk.
Négyen csatlakoztak hozzánk erre a túrára, hárman: Kati, Karcsi és Miklós Soltról, Vali pedig Hartáról, de õ mint mondta, helyinek számít. Sok érdekes dolgot meséltek a település múltjáról, legendáiról. Például, hogy a dunaföldváriakkal voltak ellentétek, mert állítólag a nagy Duna eredetileg itt folyt, ahol most  a kicsi, csak a szomszéd vár elterelte magának, így lett az õ águk a mai nagy folyam. Meg hogy a közigazgatásilag Solthoz tartozó, nem is kicsi szigetre a földváriak kitettek egy táblát, hogy Dunaföldvári-sziget - ez azonban hamarosan nyomatalanul eltûnt... Annyi volt a történet, hogy lehetetlen volt megjegyezni mind.
Bõ fél óra múltán, kiértünk az 52-es útra, majd azon átkelve megérkeztünk Soltra, stílusosan a Kadarka utcába. Ez a kisebbik pincefalu (igazából az egész környék egyetlen NAGY pincefalu, csak a közfelfogásban van külön kicsi és nagy) legfrekventáltabb helye ez az utcácska, rendezvényházakkal, bezárt bormúzeummal, és még egy faszobor is állt az egyik pince elõtt. A kis telkeken, hétvége lévén, itt is, ott is volt valaki. Volt, aki az elõzõ napok bulijai után takarított, más a szõlõben dolgozott.
Az egykor nagyobb népszerûségnek örvendõ szõlõmûvelés, borkészítés ma már csak keveseket mozgat meg, azokat is fõleg az idõsebb korosztályból, ahogy helyi túratársaink mondták, a fiatalokat ez már nemigen érdekli. Ennek ellenére, a jelentõs számú elgazosodott tábla között, jelentõs számú és szépen meg is mûvelt szõlõ sorakozott. Elsõsorban vörösborokat készítenek belõlük, de van fehér is.
A kisebbik pincesot elhagyva, a Meleg-hegy irányába fodultunk, és rövid kapaszkodó után, kis telkek és régi házikók között ügyeskedve, 11 elõtt értünk a mai harmadik hegyünk tetejére, az ott álló Zarándok-toronyhoz. Ez az itt haladó zarándokút építménye, róla szép kilátás adódik Révbérpuszta és a Duna irényába, sõt a fák fölött a túlparti Dunaföldvár templomtornyai is megmutatták magukat.
A torony körül több száz pince és présház. Vannak szebbek, visszafogottabbak, néhány majdnem hivalkodó is akad közöttük; a legtöbbjük szerény szõlõhegyi építmény, szerény és egyszerû emberek kétkezi munkájának régi emléke, mai lelkes kortársak, utódok szorgalmának köszönhetõen, nagy számban menekülnek meg a végsõ enyészettõl.
Helyi sajátosság, az oka nem derült ki számunkra, hogy a kis házak között-mögött van, a mára nyom nélkül eltûnt solti zsidóság temetõje. A több tucat sírkõ még dacol az idõvel, de már rég nincs, aki látogassa a halottak emlékeit. Az utolsó solti zsidó embert 50 éve temették...
A pincefaluban - ez a nagy! -, Rácz Ottó pincéjében, szeretettel fogadtak minket egy kis kóstolóra, ismeretlenül is barátsággal, ugyancsak újdonsült túratársaink szervezésének köszönhetõen. A pogácsa mellé vérsûrûségû vörösbort kínáltak, amibõl persze csak az ihatott, aki nem vezetett...
Mint megtudtuk, sok embernek van egy kis bora, és fõleg azért, hogy a pincéknél megjelenõ barátokat, szomszédokat vagy éppen mint minket, ismeretleneket necsak jó szóval kínálhassák - pedig az se lenne kevés...
A pincelátogatáskor esni kezdett, de nagyrészt fedett helyen ért minket, így nem okozott gondot; azért néhányan kiültünk, kiálltunk az esõbe, mondván, nem vagyunk cukorból. A rövid esõ közben egyszer csak kisütött a Nap, így egyszerre volt minden, ami egy szép, nyári záporhoz körítésként tartozik: a cseréptetõkön együtt csillogott az esõvíz és a napfény.
Elköszöntünk vendéglátónktól, akinek ezúton is hálánkat fejezzük ki a szeretetteljes fogadtatásért!
A helyiek javaslatára még leereszkedtünk az alattunk eggyel húzódó, szerintük legszebb pincéket rejtõ utcasorra. Itt csoportképet csináltunk, egy régi prést tanulmányoztunk. Alig haladtunk, annyi volt a látnivaló.
Az egész túrára jellemzõ, hogy csak 10 km volt, mégis majdnem 6 órán át tartott. Egyszerûen nem volt értelme rohanni, mert folyvást csak nézelõdtünk, beszélgettünk, itt-ott egy kis szõlõt csipegettünk, gyümölcsöket kóstolgattunk.
Akármennyire is jó volt azonban a hangulat, élmény volt a túra minden perce, egyszer a legjobb programnak is vége kell legyen. Így volt ez ma is. Déli 1 órára értünk le a Vécsey-kastélyhoz, melynek parkja sajnos zárva volt, így nem tudtuk tiszteletünket tenni a 13. aradi vértanú, Vécsey Károly mellszobránál, aki a kastélyban töltötte gyermekéveit, és szinte az összes helyi közintézmény névadója. Majd máskor ezt is pótoljuk.
Solt fejedelem szobránál befejezettnek nyilvánítottam a túrát. Kati férje elvitte a sofõröket Dunaegyházára a kocsikért, aztán mikor megérkeztek értünk is, érzékeny búcsút vettünk egymástól és elindultunk haza. Fáradtak is voltunk már, sajnáltuk is, hogy vége lett...
Reméljük, lesz még túrás folytatása a soltiakkal történt találkozásnak, akiknek még egyszer köszönjük a rengeteg történetet, élményt, szeretetet! Ha alkalmunk adódik rá, igyekezni fogunk viszonozni nekik.
 

Minden rokonom!
 

Sántaőz

Ezen a napon együtt túrázott: Balog Csaba (Lajosmizse), Bíróné Kati (Solt), Fodor Károly (Solt), Helfrich Vali (Harta), Mátyás Ferenc (Ladánybene), Mátyás Katalin (Ladánybene), Nagy Irén (Lajosmizse), Pócs Balázs (Szabadszállás), Pócs Blanka (Szabadszállás), Pócsné Fodor Anita (Szabadszállás) és Szondi Miklós (Solt).