(553.) TÚRA AZ ORSZÁG KÖZEPÉN


Időpont: 2018. június 17. vasárnap
Útvonal: Pusztavacs - Rákóczitelep - Kaldenekker-kereszt - Újlengyel széle - Kõrösi út - Ország közepe - Templomrom - Pusztavacs
Táv: 14 km


Eltelt ugyan egy év túrák nélkül, de valójában olyan, mintha csak egy hét múlt volna el, két túrahétvége között. És újrakezdve rájön az ember, hogy a túrázás zsigerbõl mûködik, illetve csak úgy mûködik igazán. Mert ha valami jó és megszûnik, nem könnyen terem a helyébe valami ugyanolyan. Így nem maradt más, ha nem akartuk veszni hagyni az eddigi rengeteg élményt, felfedezett értéket, megismert és bejárt tájat, falut és várort, folytatnunk kellett.
Például Pusztavacs. Itt is sokszor túráztunk már, de nem lehet megunni ezt a helyet sem. Hangzatos címe volt a mai programnak az ország közepével kapcsolatos kampányolás; valójában csak arra szolgált, hogy jelezzük: az egyébként választható más területei helyett, Pusztavacsnak az északi határát járjuk be, Hernád és Újlengyel felé esõ részeken, és nem, mondjuk a Vacsi erdõben, a Strázsa-hegy környékén bódorogtunk. Ott majd legközelebb...
A település központjába fél nyolc után érkeztünk, több irányból és településrõl, részben régi arcok tették tiszteletüket, és persze voltak újak is. Ez így van rendjén, ha - immár sokadik alkalommal - új csapatot építünk.
A reggeli kávézás és egyéb kötelezõ körök után, nyolc órakor vágtunk neki a 15 kilométeresre tervezett távnak. A falu egyik legszebb helye, a templomkert. Ennek megnézésére csaknem fél órát szántunk, mert nagyon hangulatos és nyugodt környezet. De mivel éppen misére gyülekeztek a helyiek, egy idõ után már kilógtunk közülük, és jobbnak láttuk továbbállni. A Gábor Áron utcán hagytuk el a szélsõ házakat és tettük meg az elsõ kilométereket egy tekintélyesebb, bár az aszály miatt erõsen visszamaradott egyedekbõl álló búzatábla mellett. Egy négyes elágazásnál,  bõ fél óra elteltével Rákóczitelep felé fordultunk.
Több oka is volt, hogy útba ejtettük ezt a néhány tucat házból álló kis kolóniát. Egyrészt régen jártunk már erre, másrészt meg akartam mutatni a többieknek ennek a sajátos,  periférián éldegélõ kis közösségnek az életterét. A régebben szebb idõket megélt "falucska" legtöbb háza ma már szegényesen bújik meg a néhány felújított, esetenként kissé hivalkodó újszerû nyaraló vagy hasonló épület között. És úgy látszik, az idõrágta házfalak elõtt a lépcsõn üldögélõ szegények, és a parkosított házakkal, zöldfüves udvarral rendelkezõ nem szegények, látszólag mégis békésen megférnek egymás közelében...
A telep éke a kis kápolna, mellette kissé romantikusan alacsony osztályú kocsma. Sok volt a gondozott kert, voltak szép virágok is. Akadtak, akik zenét hallgattak, mások épp a füvet nyírták az udvaron. Idilli volt a telep vasárnap délelõttje, ugyanakkor éreztem a számban valami keserûen fanyar ízt is...
Az aszfalt út végén a Kaldenekker-kereszt felé fordultunk és nemsokára el is értük az akácos sarkában, árnyékban magányosan szomorkodó feszületet.
Nem tudom, van-e szüksége egy útmenti keresztnek árnyékra, de itt mintha jelentett volna a rajta lévõ szobroknak, Jézusnak és Máriának némi gyógyírt a hûvösebb levegõ. A nyár ugyanis erõsen visszatérõben van, a múlt hét hûvös, esõs idõjárása után, és nekünk, vándoroknak alaposan izzadt már, ahol izzadhatott. A kereszt mellett mi is szusszantunk egyet (errõl nics kép), majd folytattuk Újlengyel széle felé, a tervezett úton.
A szántók egyhangúságát érdekes és furcsa földtáblák szakították meg. Ilyenek voltak: egy eldugott díszcseje-faiskola, egy nem is kicsi feketedió-ültetvény, egy elhagyott meggyes, melynek fái tetejét rózsabogarak rágták csontkopaszra, majd kissé odébb, már a Kõrösi út mellett, egy bekerített mogyoró erdõ zöldellt. Méghogy nincs fantáziája a magyar földmûvesnek, mivel is érdemes foglalkoznia... :)
A Kõrösi út a régi, több évszázados nyomvonalon kanyargott velünk és a ZÖLD SÁV jelzéssel, majd utóbbi levált róla és egy nem túl vadregényes gázvezeték nyiladékában folytatta küldetését.
Mivel a társaság itt már nemcsak a kilométerekkel küzdött, hanem a napsugarak és a meleg is kezdtek embertpróbálóvá erõsödni, egy kicsit rövidítettem az elõre betervezett úton, és néhány kanyart levágva, szinte egyenesen  - a volt Lujza-major helyét mellõzve - az ország közepe felé vettük az irányt.
Hamarosan meg is érkeztünk erre az emblematikus helyre, ahol mindannyian jártunk már, de a többségünk nem mostanában. A hely legfõbb nevezetessége a jeltorony, mely jelképesen jelöli az ország földrajzi közepét (az igazi nem itt van, hanem az erdészet udvarán, kb. 2,5 kilométerrel arrébb), de természetvédelmi szempontból a legfontosabb értéke a mezõnek a fokozottan védett ürge. Sajnos, nem láttuk számunkra felismerhetõ nyomait, de talán õk jobban jártak így velünk. Lelki szemeink elõtt azonban kövér ürgecsaládok szaladgáltak a fûben és a hajdani békefesztiválokra írt világbékét harccal elérni akaró, buzdító nótákat fütyörészték, két, búzaszemekkel teli pofazacskójuk között... :)
A parkosított környezetben szép és új pihenõpadok, asztalok, friss vízû kút és tûzrakóhelyek várják a vándorokat, autós kirándulókat, a helyi lokálpatrióta erõk jóvoltából. Köszönjük nekik, hogy gondolnak a hasonszõrû bolyongókra is, mint mi vagyunk...
A falu tíz perc séta volt már csak, és jóllehet érinettük a középkori templomromot, a '48-as parkot, valójában mégis a kocsma és hûs italai lebegtek a szemünk elõtt. És ahogy egy ilyen szép és tartalmas túranap végére lenni szokott, mindent megkaptunk, amit reméltünk, sõt még sok minden mást azon túl is...
Aki nem hiszi, velünk utánajárhat...

Minden rokonom!
 

Sántaőz

Ezen a napon együtt túrázott: Balog Csaba (Lajosmizse), Gajdicza László (Szabadszállás), Mátyás Ferenc (Ladánybene), Mátyás Katalin (Ladánybene), Nagy Irén (Lajosmizse), Pál Zoltán (Örkény), Pócs Balázs (Szabadszállás), Pócs Blanka (Szabadszállás), Pócsné Fodor Anita (Szabadszállás) és Tóth Róbert (Lajosmizse).