(533.) TÚRA A KUNBARACSI-ERDÕBEN


Időpont: 2017. március 11. szombat
Útvonal: Kunadacsi út - Kákás - Bocskoros-erdõ - Borovicskás - Harckocsi út - Kunadacsi út
Táv: 13 km


A pénteki eső miatt, az eredetileg tervezett laposabb fekvésû, agyagos-saras Kunadacs helyett, utolsó pillanatban átszerveztem a túrát Kunbaracsra, aminek nagyobb része mégiscsak homok, annak pedig mindegy, mennyi esik, lehetetlen, hogy rajta sár képzõdjön.
Számtalanszor jártunk már errefelé, de ezt az erdõt nem lehet megunni, igaz bejárni se: mindig vannak újabb ösvények, rétek, nyiladékok, amiben még nem gyalogoltunk. Arról nem beszélve, hogy a társaságba megint több érdeklõdõ is belecsöppent, így az "egy újszülöttnek mindien vicc új" elv alapján, az emberek felének biztosan új élményt jelentett a túra...
Reggel volt néhány keveredés, kavarodás, aminek vesztesei a beneiek lettek, akikkel a késésünk miatt nem sikerült az elõre megbeszélt helyen való találkozás, így õk visszafordultak, máshogy töltötték el a napot, de ahogy tudom, nem teljesen kalandmentesen. Legközelebb azért jó lenne együtt járni megint a vadont...
Szóval, több variálás és némi kunadacsi bolhapiacozás után, végül már kilenc óra is elmúlt, mire nekiindultunk az adacsi betonút melletti parkolóból a Felsõ-Kiskunság legszebb erdejének.
Meglepetésemre, régi osztálytársam és felesége is velünk tartottak, volt mirõl beszélnünk, majdnem húsz éve nem találkoztunk.
A nap legnagyobb kihívása mégsem az új arcok integrálása volt a közösségbe, hanem a három töpörtyûbogár lelkesedésének fenntartása az eredetileg 15 km-esre tervezett túra során. 10 éves, 4 éves és 2 éves lányok nagyon jól állták a sarat: Csenge már ment velünk 18 km-t is, õ a legnagyobb, neki nem volt gond; Szellõ még csak 4 éves, tõle szép teljesítmény volt több mint 11 km megtétele saját lábon, csak az utolsó szûk két kilométeren vittem a nyakamban, de a legnagyobbat a még nem egész két éves Boróka hozta össze, aki tulajdonképpen az egész távot is végig bírta volna gyalogolni, ha a csapat bírt volna a végén is olyan lassan menni, mint õ, de így is csak 5,5 km után engedte magát, némi szülõi szigor ráhatásra, betenni a babakocsiba, ahol nemsokára el is aludt.
Én megértem azokat az embereket, akiknek olyan súlyos gerinc- vagy lábfájdalmai vannak, egyéb bajaik, amik lehetetlenné teszik, hogy eljöjjenek velünk túrázni, holott epekednek szinte érte, a fényképeinket nézegetve - vagy két tucat ilyen rendszeres olvasónk van, akirõl csak én tudok. Sajnálom, hogy nem tarthatnak velünk.
De sose fogom megérteni azokat, akiknek van két lábuk, semmi komoly bajuk nincs a lustaságukon kívül, de mondjuk az elég súlyos, mondhatnám reménytelen állapot, szóval csak egész egyszerûen azért nem mozdulnak meg, és vágnak bele a 10-15 km-es túráinkba, mert nem képesek elszánni magukat. Ez egyrészt azért gáz, mert aki meg jönne, betegen is, sehogy se bír, másrészt vannak egészen kicsi gyerekek, akik meg akarnak és eljönnek, örülnek az erdõnek, a természetnek, hallgatják a madarakat, és legyalogolnak annyi kilométert, ami az életkorukból és állókéápességükbõl egyáltalán nem következne. Arról nem beszélve, hogy végül sorozatban maradnak le egy más minõségû és élményekkel teli, nyitottabb és egészségesebb élet lehetõségérõl. Hun van itt a logika?...
Mindegy, aki jön, jön, aki nem jön, az otthon marad - szoktuk emlegetni túrákon a régi eszkimó mondást.
Az erdõben egyik nyiladékból a másikba kanyarodva, kunkorodva, ösvényekre térve, elég komótosan haladtunk, mert szép volt a táj és sokat bambultunk, de fõleg az aprónépet kellett támogatni, etetni, itatni, egyebek.
Konkrét épített vagy egyéb kultúrális értékkel nem igen találkoztunk, ami volt, az is pusztult, de itt most a tavaszodó természet volt a lényeg, ami viszont több módon is mutatta magát: bimbózó rügyek, zöldellõ aljnövényzet, madárfütty-madárdal, mindezek mellé még láttunk hóvirágot is, nem a kerti törpe változatot, hanem a nagyarasz magasságú, robosztusdabbat, vagy az elsõ igazi tavaszi virágnak tekinthetõ sárga tyúktaréjból is nyíltak már dél körül, napos, szélvédett helyeken. És összességében is érzõdött az erdõ életközösségén, hogy felvették a tavaszi fordulatszámot. Ilyenkor már napról napra, hétrõl hétre változnak a dolgok, az ember csak  kapkodja a fejét. Ha meg áprilisban, májusban az ember kihagy egy hétvégét, két hét elteltével nem ismer rá a környezetre, annyi minden változik.
A társaság nagyon kedves, remek emberekbõl állt ma is, ismeretlenül is sokat beszélgettünk, és figyeltünk egymásra, és volt türelmünk a kölkök lassúsága okán is.
A túra vonalán kétszer is rövidítettem egy keveset, mert láttam az arcokon, hogy fáradnak, szívta az erõnket a csend, a friss hûvös levegõ és az égetõ Nap, így a mai táv végül 13 km lett - 5 óra menetidõvel. És ezt ma is bárki megtehette volna velünk, minden megeröltetés nélkül...
Mindenkinek köszönjük a részvételt, és az egész mai napot is!
Folytatás a jövõ héten.
 

Minden rokonom!
 

Sántaőz

Ezen a napon együtt túrázott: Balog Boróka (Lajosmizse), Balog Csaba (Lajosmizse), Balog Szellõ (Lajosmizse), Bogdánné Ubornyák Bori (Felsõlajos), Dorogi László (Kecskemét), Felker Joe (Kecskemét),  Juhász Rózsa (Kecskemét), Kárpáti János (Kecskemét), Kemmer Márta (Lajosmizse), Kertész Iván (Cibakháza), Kertészné Kovács Éva (Cibakháza), Lõvei Csaba (Kecskemét), Lõveiné Vadászi Anita (Kecskemét), Nagy Irén (Lajosmizse), Rádi Józsefné Edit (Hetényegyháza), Sárai Szabó Csenge (Hetényegyháza) és Tövisháti Ágnes (Felsõlajos).