(542.) 10 ÉVES JUBILEUMI TÚRAFOTÓ-KIÁLLÍTÁS LADÁNYBENÉN


Időpont: 2017. május 5. péntek


10 évesek lettünk, így adódott egy jubileumi fotókiállítás az elmúlt 540 körüli túra fényképeibõl, pontosabban csak 350 túrából, mert ennyiszer gyalogoltunk a Duna-Tisza közén. Annak nem láttuk értelmét, hogy a hegyvidéki kiruccanásiankból is válogassunk, azokkal a helyekkel tele a világháló padlása. Ritkábbak az alföldi túrák, és azok képei fõleg.
Ráadásul legfõbb küldetésünk is a síkvidék és szülõföldünk, a Felsõ-Kiskunság népszerûsítése, ezért a 200 fotót ebbõl a régióból vettük. Csak maga a válogatás három heti munkát vett igénybe, majd a végén egy nagyon fárasztó és csak sok ember segítségével megoldható utolsó 10 nap következett.
Akadtak anyagi támogatóink, szerencsére, hogy ne kelljen lefújnunk az egészet, de egyik se Lajosmizsérõl, és nem önkormányzati vagy céges szinten, ahogy eredetielg meg akartuk az ügyet támogattatni, hanem egyzerû emberek adományából.
Mi kezdetben természetesnek vettük a lajosmizsei helyszínt, mivel a Túrakör 10 éves története ehhez a helyhez volt nagy részben köthetõ, és csak itt 75(!) helyismereti túrát bonyolítottunk. És még azt se mondhatom, hogy nem akadt volna civil alapítványi(!) pénz helyben a kiállítás megtámogatására, de a hivatalos közösség, vezetés részérõl, erkölcsi elismerés és az ezutáni a koncepcionális támogatás fel sem merült (mindez 10 éven keresztül folymatosan így volt), így nem kértük a pénzt sem, ami ráadásul civilek felajánlásaiból állt volna rendelekzésre. Eddig és most sem támogattak és fel sem vállaltak minket, települési szinten - holott mindenki tudta, akinek tudnia kellett, mit tettünk a régióért, benne Lajosmizséért is -, ráadásul itt lett volna a történelmi lehetõség, hogy mulasztásukat korrigálva, végre egyszer az életben megkérdezhették volna, kell-e segítség ehhez az irgalmatlan mennyiségû munkához - és nem csak villantani akartak volna velünk mint helyi értékkel -, így nem maradt más választásunk. De természetesen, most sem akartak. Így nem maradt más választásunk, mint végérvényesen húztunk egy vonalat, hogy eddig és ne tovább. Nem Lajosmizsén lesz a kiállítás, sõt, semmilyen más túrát vagy egyéb kulturális, helyismereti, helytörténeti rendezvényt sem tervezünk a jövõben ide.
Más helyeken már azt megtiszteltetésnek veszik, és szeretettel fogadnak minket, ha egyszer vagy kétszer ellátogatunk hozzájuk, ha bármiféle jót mondunk a falujuk értékeirõl, tájképi szépségeirõl, "feltesszük õket" képek formájában a netre és megosztjuk a világgal, milyen szép és különleges hely az õ vidékük. És mindezt, teszem rögtön hozzá, több száz, alkalmanként ezernél is több különbözõ ember látja.
Lajosmizsén, több tízezer óra ingyen munka után se gondolta senki, hogy bármit is gondolnia vagy tennie kellene azért, hogy az általunk teremtett értékek, létesítmények és "missziós" tevékenység végre méltó mederben folyhasson, ne kelljen beleroppannunk az anyagi terhekbe, és mindennemû erkölcsi támogatás hiányában, ne kelljen fásult zombivá amortizálódnunk.
Most biztosan vannak, aki ezen felszisszennek, de nekik fogalmuk sincs, milyen áldozattal, mennyi idõvel, energiÁvál, pénzzel jár egy ilyen jellegû munkát 10 éven keresztül, heti rendszereséggel csinálni. Úgyhogy csak az köszörülje a torkát, aki csinált bármi hasonlót  ingyen úgy, hogy senki le se sz.rta. És ez a helyzet nem a mi szégyenünk...
A kiállítást tehát meg akartuk csinálni, de új helyszínt kellett keresni. Adódott Ladánybene, egyrészt közelsége, másrészt Lajosmizsével némileg közös és hasonló történelme, sorsa miatt is. Megkérdeztük, befogadják-e a kezdeményezést, és elsõre igent mondatak. Anyagi támogatást ugyan nem kértünk, mert semmilyen nexusban nem voltunk korábban, de erkölcsileg, amit lehetett, megadtak, és sok ember segítõkészsége és konkrét segítsége vett körbe minket. És az egész anyagot kíváncsian várták, szeretettel nézték és értékelték. Ez messze több, néhány hét alatt, mint amit elsõ 10 évünkben kaptunk Lajosmizsén.
És reményeink szerint a következõ 10 évben csupa olyan településhez lesz szerencsénk, ahol fontos, hogy az oda látogatók mit gondolnak róla, milyen benyomásokkal távoznak, ahol tudnak értékeikrõl, azokra büszkék és minden kezdeményezést megtámogatnak, ami esély lehet arra, hogy a fiatalság és a felnõtt túrsadalom kapjon egy új impulzust, megközelítési- és gondolkodásmódot szülõföldjének megimserésére és megszeretésére. Mert nem sokan ismerik ezt a tájat, és nem is sokan szeretik. Ez egy nemes küldetés, nehéz feladat. De mégse mondanám reménytelennek, mert máshol nagyon sok visszajelzést kapunk, hogy ezt se gondolták volna, azt se ismerték. Sokszor saját településükrõl is tudunk helyieknek újat mutatni vagy mondani. És ez nem kevés.
Ha valaki mindezen megsértõdik, akkor valószínûleg vagy minket nem ért, vagy Lajosmizsét nem ismeri. Mindkettõ olyan hiányosság, ami pótolható. És erre biztatunk is mindenkit, mert változatlanul azt mondjuk, hogy Lajosmizse nem átlagos adottságokkal, múlttal és valamikor hagyományokkal rendelekzõ közösség, kár azért, hogy mindezt nem tudják, nem tesznek érte, nem használják ki, vagy nem támogatják azokat, akik ezt tudják, és minden lehetõ fórumon propagálják.
Mindezt minden sértõdöttség nélkül, ikább mások okulására írtam le részletesen. Hátha másnak több szerencséje lesz.
A kiállításra visszatérve, végül május 5-én, pénteken délután, nagy izgalommal vártuk a vendégeket, érdeklõdõket, barátokat és természetesen a Túratársakat is, hogy együtt ünnepeljünk. Mert ez a kiállítás nem egy egyszerû fotóbemutató volt, hanem a születésnapunkról való megemlékezés is, ahogy a Költõ mondaná: "magam magam" - vagyis mi magunk köszöntöttük így magunkat, egymást, ha már másnak ez sem jutott korábban eszébe. De szerencsére nem vagyunk sértõdõsek, nincs ebbõl se harag.
Csóka Annamária és Verõ György, a Duna-Ipoly Nemezti Park dabasi munkatársai nyitották meg a kiállítást, ladánybeneiek adtak mûsort, és még Csenge is fuvolázott egy rövidet.
Aki eljött, jól érezte magát. Nem voltunk túl sokan, de ismerjük Dobó kapitány híres mondatát a nyulak és oroszlánok számarányáról. Aki eljött, mind igazi oroszlán volt!
Aztán jött a csattanó: Kardos Attila polgármester úr, ajándékcsomaggal köszönte meg(!), hogy kiállítottuk a fényképeket, gratulált eddigi mûködésünkhöz, és sok sikert kívánt a jövõre. Köszönjük, igyekezni fogunk.
Mindenkinek köszönjük a támogatást, segítséget, felajánlást, önzetlen munkát. Nagyon jó közösség a Túrakör, csupa jó Emberrel, akik egymásért önzetlenül tesznek, és bármikor egy szóra segítenek. Nagyon nagy megtiszteltetés ilyen jó Embereket hétrõl hétre összefogni, vezetni, ugyanakkor nagyon nagy felelõsség is. És a felém áradó bizalomról nem is beszélve. Igyekszem lehetõségeimhez és tudásomhoz mérten megszolgálni.
A Túrakörösök mindezen túl, még megfelelõképpen nyitottak új emberekre, azokat szinte azonnal befogadják. Nyitottak szülõföldünk megismerésére, nem variálnak, mikor hova megyünk, milyen idõ van, hány kilométert gyalogolunk, miért térünk le a járt utakról, miért csípnek a szúnyogok vagy karistolnak össze a bokrok tüskéi. Nem gond senkinek, ha bemegyünk egy századik romtanyába vagy borókásba, sõt: alig várják a következõ túraalkalmat.
Ehhez a társasághoz és értékrendhez lehet csatlakozni, de csak tisztességes szándékkal, és ezt lehetne támogatni valaki(k)nek, ha ilyesmi a mai világban felmerül egyáltalán még valaki(k)ben.
A kiállítást május 14-ig meg lehet Ladánybenén nézni, aztán majd néhány más településen is bemutatjuk, de Lajosmizsén, mint említettem, biztosan nem. Aki meg szeretné nézni, és ha teheti, menjen át Benére, vagy figyelje a következõ helyszínekre készített felhívásainkat.
Még egyszer: mindenkinek mindent köszönünk!
 

Minden rokonom!
 

Sántaőz