(531.) KEREKEGYHÁZA - FÜLÖPHÁZA HELYISMERETI TÚRA


Időpont: 2017. február 18. szombat
Útvonal: Kerekegyháza - Temetõ - Móczártelep - Juhász-kereszt - Langó-kereszt - Határdûlõ - Kerekegyháza emlékkereszt - Fülöpháza
Táv: 20 km


A hét elején jelzett egésznapos verõfény, természetesen ma sem jött be, legalábbis kezdetben; konkrétan akkora volt a köd, már az autóból, útban Kerekegyháza-Fülöpháza irányába, hogy alig láttunk. De azért odataláltunk. Fülöpháza központjában, fél nyolc elõtt valamivel, kisebb tömeg gyanánt 18 fõ verõdött össze, és a tömegben új arcok is voltak néhányan. Annyira belemelegedtünk a bemutatkozásokba, üdvözlésekbe, hogy kis híján elfelejtettünk elmenni a buszmegállóba, ugyanis innen még át/vissza kellett utaznunk Kerekegyházára, hogy onnan indítva a tulajdonképpeni túrát, kora délután visszaérjünk Fülöpházára, ahol a túra befejezõdik.
Kerekegyházán még a korábbinál is nagyobb köd volt, annyira például, hogy a központban, a katolikus templomtól 50 méterre állva nem látszódott az épület. A kis utcákon haladva sem sok minden volt érzékelhetõ a faluból, de mi azok voltunk a lakóknak, mert amerre jártunk felerõsítettük a kutyák reggel-köszöntõ kórusát. gyakorltilag így egy állati hangmintát húzva magunk után az aszfalton. Ha van ilyen kép, egyáltalán...
A falu szélére érve, a temetõbe mindenképp be akartam térni, hogy egy kicsit megérezzék a túratársak azt a hangulatot, amit a környék legszebb temetõje "áraszt" magából, túl persze az elmúlás szomorú melankóliáján. Mert az itt álló nagyszámú síremlék között nagyon sok van, ami régi vagy régies stílusú, és itt mind jó állapotban; a települést a XIX. század közepén-második felében belakó elsõ telepes családok nyughelyei is szép számmal képviseltetik még magukat, illetve a késõbb is fontos szterepet kapó, "közéleti" nevek is fellelhetõk a feliratok között. A sírokon szép szobrok is vannak, a legmegkapóbb egy Mária-Jézus kettõs, két egymás melletti nyughelyen, akik nemcsak a család ott nyugvó tagjait, de tekintélyt parancsoló méretükkel ,valójában az egész temetõ itt alvói álmát is biztosan õrzik.
A temetõ két kiemelkedõ értéke: a Borbély-kereszt és a Langó-kápolna. Két jómódú család örök mementói.
A temetõ "fõutcája" egy szép gesztenyafasor alatt halad, ami így a sejtelmes ködben is tetsztetõs, de májusban vagy november elején még szebb lenne.
A temetõbõl kifordultunk a Csordajárás irányába, hogy ott délkelet felé fordulva tovább haladjunk a Móczártelep irányába.
Ahogy telt az idõ, úgy enyhült meg a zordság - bár hideg egyáltalán nem volt -, és kezdett nõni a látótávolság. Meg-megálltunk fényképezni, reggelizni, kínálgattuk egymást jó magyar szokás szerint. A sok, egymás számára ismeretlen ember hamar közvetlen, kiscsoportos vagy páros beszélgetésekbe olvadt, és egy óra elteltével már semmi sem volt érzékelhetõ a kezdeti bátortalan tapogatózásból: jókedvûen, viccesen,  esetenként harsányan folyt a kommunikáció az egész, kissé széthúzódott menetben.
Elhaladtunk egy nagy kettõs kereszt elõtt, ami egy agyonvédett magántulajdon kerítésén belül állt. Ahogy megláttak minket közeledni a kapu felé, a kamerákon, azonnal becsukták a két giccses sasmadárral ékesített kovácsolt vas kaput. Így lett közeledési szándékunknak is kaputt...
Mai túránk kifejezetten helyismereti céllal, a két település egy-egy kis részének megsmerésére, bemutatására lett kitalálva. Ilyen esetekben, elsõdleges szempont a látnivalók, értékek feltérképezése, és az útvonalat se a természeti szépségekben andalgás célzata határozza meg, hanem bizony kissé egyhangúbb, de semmiképpen sem csúnya dûlõutakon, sokszor szántóföldek és tanyák között haladunk. Ma is így volt.
Következõ látnivaló-csoportunk az egykori Móczártelep volt, maradékainak szemrevételezésével. A jászsárokszállási, nemesi eredetû telepes család Kerekegyháza életében is meghatározó szerepet játszott, egészen 1944-ig. Egykori uradalmuk a mai Hetényegyháza-Kerekegyháza út mellett volt, több száz holdas földterületeikkel együtt. Ma ebbõl már a földek elvesztek, a gazdaságnak, néhány rozzant épületen kívül, semmi nyoma.
A telep központjában, egy kb. egyholdas, de erõsen elvadult parkban áll a kúria épülete. Az 1945 utáni rendszer téeszközpontnak használta, az azutáni már semminek. A téesz is lelakta, de legalább volt funkciója. Igazi romlásnak,  éppen elhagyatottságában, 1990 után indult. Túl kellene lépni lassan azon a gondolkodásmódon, hogy itt minden csak a "rendszerváltás" elõtt volt tönkretéve és elpusztítva. Persze, az a negyven év megrázó és visszavonhatatlan károkat okozott az ilyen objektumok életében is. De sok tucat példát tudnánk, akár csak a környékrõl mondani, amelyek esetében a végleges züllés az új világban kezdõdött, illetve érte el a csúcspontját. Siralmas látvány ennyi sok, régi értéket pusztulni látni, hétrõl hétre, évrõl évre, persze nemcsak a Kiskunságban, szerte az országban is, mindenhol, de az embert legjobban mindig szûkebb szülõföldje érdekli jobban, és az itteni állapotok viselik meg legjobban.
A kúria, akármilyen szottyadt állapotban is van, még áll. Abban az idõben, amikor ez épült (kb. 1800-as évek vég, 1900-as évek eleje), az emberek még mindent az örökkévalóságnak építettek. Legalább is, akinek erre módja volt. És ez látszik az épület masszivitásán, részletezettségén és nyomokban még ma is látható díszítettségén. Szerencsére, a tetõt nemrégen felújították, így legalább nem ázik be, ami lassítja a romlást, de ha hamarosan nem kezd vele valaki valamit, akkor nem sokáig tartja már magát (a kúria egyébként eladó, megvásárolható, igaz irreális, 40-50 millió közötti áron).
A kúria mellett még állnak régi gazdasági épületek, cselédházak, intlézõi lakás és istálló is. Persze, ezekre is ráférne egy erõsebb fazonigazítás.
A telepet elhagyva, fekete földek között, egyre bátrabbá váló napsütésben haladtunk egy fontos tájékozódási pont, a Juhász-kereszt felé. A keresztet nem Juhász József, hanem özvegy Cserna Józsefné Huszár Rozália állíttatta, a föld volt a Juhász családé, de 1917-ben 16 négyszögölet, ami a kereszt közvetlen környéke, örök jogon a katolikus egyháznak ajándékoztak, így a kereszt tulajdonképpen már egyházi birtokon áll(t).
A keresztnél ragyogó napsütésben ebédeltünk, élveztük a ránk köszöntõ, elsõ igazán tavaszias napot. Ideje volt már, elszoktunk a tél ilyen keménységétõl, szorításától, és hiába voltak régen ennél is sokkal keményebb és hosszabb fagyok, a mi életünkben évekig sincs komoly hó, -10 foknál alacsonyabb hõmérséklet. Szóval, senki sem bánja már, még a tél szerelmesei sem, hogy melegszik az idõ, lehet kimenni lassan a kerteket ásni, ültetni, és a fûtést se kell már ennyire magas fordulatszámon gyakorolni.
A kereszttõl hamar elértünk az egykori Langó-birtokra, és az ott álló, Langó László által 1958-ban(!) emeltetett kereszthez. Nem volt általános abban az idõben ilyen emléket állíttatni, de erõs vallásosságú közösségekben, egy jó plébánossal szövetkezve, mégis megoldható volt (ld. a lajosmizsei Mizsey-kereszt 3. változatának kommunisták általi(!) 1953-as újra állítása és felszenteltetése).
A Langó-dûlõ széle, nyugati irányban már  a tulajdonképpeni, Fülöpháza-Kerekegyháza határ. Erre fordulva, nagyjából északi irányban, túránk utolsó szakasza következett.
Kerekegyháza a középkorban önálló kun település volt, aztán a török idõkben elpusztult. A régi, kerek templomáról nevét kapó falu egyházának, temetõjénak helye emlékkereszttel van megjelölve. Mivel azonban a történelmi Kerekegyháza elég nagy kiterjedésû határát az újkorban három település osztotta fel egymás között - Jászárokszállás, Kunszentmiklós és Fülöpszállás -, továbbá a Fülöpszállási 2/6-od rész a XX. században Fülöpháza néven önállósodott, így az a furcsa eset áll fenn, hogy a középkori Kerekegyháza templomhelye ma Fülöpháza területére esik (a másik két régi, ugyancsak elpusztult faluja volt még a "településnek": Hercegegyháza, a mai Kunpuszta területén, a Rendek tanya mellett, illetve Tormás falu, amely napjainkban, kb. 50 éve Kerekegyháza része ugyan, de korábban a történelmi (Berény)Benepuszta, így pedig Lajosmizse(!) része volt, és egy tisztázatlan földátadással került csak kb. az 1960-as években Kerekegyházához). Kicsit bonyolult, de így van...
Az emlékkeresztnél már napfürdõzni is lehetett,, néhányan lehevertünk a fûbe. Ennek a d-vitamin habzsolásán túl, másik következménye a rengeteg baracsi bogáncs volt, melyek számára nem létezik se tél, se szárazság, ilyenkor is képes beleragadni az emberi öltözékbe. A keresztnél is tartottunk egy jelentõsebb pihenõt. A vélhetõen lucernaföldön, ahol az emlék van, a szántás által felhozott templomfal- és emberi csontmaradványok láthatók, mindkettõbõl van rendesen...
A kereszttõl villanypásztorokat kellett kerülgetnünk a település széléig, mert a magántulajdon nemcsak nagy úr ebben az országban, hanem ezt demonstrálni és védeni is kell: többek között villanydróttal, más esetekben kamerákkal, vaskerítésekkel, kapukkal, figyelmeztetõ és fenyegetõ táblákkal, sorompókkal, stb. Rendesen eltértünk az isteni és természeti törvények által sokáig jól mûködtetett világrendtõl...
Fülöpházára a Sajermann-kanyartól már aszfalton gyalogoltunk, ami kicsit fársztóbb, mint a földút, viszont nem sáros, nem csúszik.
A falu szélén alaposabban is szemügyre vettük az egykori református imaházat és haranglábat, mindkettõ - természetesen(?) - sorsára hagyva pusztul. Minek is volna érték valami, ami régen öröm, szépség és érték volt az embereknek, egy olyan világban, amikor sem az ember, sem a természet, sem az épített örökség, sem pedig az öröm nem érték? Logikus is, talán, hogy minden ilyet hagynak az enyészet birodalmába áttántorogni. ha ki lehet ezt egyáltlaán ilyen képzavarral fejezni...
Fülöpházán nagyot sóhajtva - mert a végén csak összejött a 20 km -, de mosolyogva búcsúztunk egymástól, a mai naptól, és a további túrák lánc-szerû sorozatába vetett hitünkkel tértün khaza, mert hétfõtõl új hét, új program és új élmények várnak ránk...

Minden rokonom!
 

Sántaőz

Ezen a napon együtt túrázott: Bakró Emese (Tiszakécske), Balog Csaba (Lajosmizse), Berenténé Gönczi Ilona (Ladánybene), Bogdánné Ubornyák Bori (Felsõlajos), Csóka Annamária (Kecskemét), Dorogi László (Kecskemét), Felker Joe (Kecskemét), Gulyás György (Fülöpháza), Hollóné Sánta Ilona (Kecskemét), Juhász Rózsa (Kecskemét), Kárteszi László (Abony), Kemmer Márta (Lajosmizse), Lakosné Pethõ Gabriella (Ladánybene), Lõrik Lászlóné Irénke (Hetényegyháza), Magyar Ferenc (Kecskemét), Rádi Józsefné Edit (Hetényegyháza), Varga Ágnes (Kecskemét) és Varga Zoltán (Kecskemét).