(536.) TÚRA A NYUGATI-BÖRZSÖNYBEN


Időpont: 2017. április 1. szombat
Útvonal: Fekete-völgy Panzió (Kemence) - Fekete-völgy - Németek útja - Salgó-vár - Kövirózsás - Holló-kõ - Jancsi-hegy - Fekete-völgy Panzió (Kemence) és a Drégelyvár Szabadidõpark
Táv: 12 km


Minden programuknak van elõzménye. Ennek az volt, hogy október végén volt egy túránk Kemencén, melynek eredetileg a mai útvonalon kellett volna végigmenni, de egy ködös elágazásban, a csapat mégis Perõcsénybe keveredett. És innen már mondai élmények vették kezdetüket...
A mai nap tulajdonképpen azért szervezõdöt, hogy az akkori csorbát kiköszörüljük, és végre sikerüljön végiggyalogolni a Fekete-patak völgyén, majd pedig a Holló-kõ gerincén. Ezúttal minden tökéletesen alakult, és egyik legszebb nyomvonalú és egyik legnehezebb túránk lett a végére.
Reggel, még korom sötétben, 5 órakor indultunk Lajosmizsérõl, 15 fõvel, és jó darabig, ahogy haladtunk Kemence felé, még csak nem is pirkadt. Valahol az M0-on, a gödöllõi kihajtó körül kezdett felbukkanni a Nap széle. Az viszont már a félhomályban is látszott, hogy felhõ ma sem lesz az égen, így esélyes volt a szinte kánikulai meleg megvalósulása.
Drégelypalánkon csatlakozott hozzánk Erzsike, így eggyel többen folytattuk az utat, egy eldugott kis észak-nyugat-börzsönyi faluba, Kemencére, ahonnan mai körtúránk indult. Mielõtt kimentünk volna a Fekete-völgy Panzió parkolójába, még a helyi kocsmában melegítettünk egyet.
Aztán a panzió elõtt, váratlanul, a Túratársak megköszöntöttek engem és Joe-t születésnapunk alkalmából. Én Rózsáék készítette olajoshalat kaptam, Joe pedig igazi finom söröket. Köszönjük a kedvességüket!
Aztán, csak nekiindultunk a völgynek, mert végül ezért jöttünk ide.
Az elsõ kilométereken még teljes takarásban voltunk, a levegõ erõsen hûvöskés volt, többen kabátban, pulóverekben gyalogoltak. Aztán egyre inkább kezdett besütni a Nap a völgybe, és mire a Hamuházhoz értünk, már kerültek le rólunk a felesleges rétegek.
A Fekete-patak völgye az ország egyik legszebb ilyen jellegû tája, és a Magas-Börzsöny vulkáni peremével kiegészítve, a legérintetlenebb erdeje is. Itt az a csoda esik meg, hogy egyszerre él a területen farkas, vadmacska és hiúz is. Egyik sem szereti a ricsajt, vagyis tényleg csendes és vadregényes ez akörnyék. És ugyan mint túraterep nem a legkönnyebb, mégis: érdemes ide legalább egyszer eljönni. Olyan szépsége és varázsa van, amit még fényképek alapján sem sejthet elõre az ember.
A völgyben bõ évtizede még elég mélyen haladt befelé - illetve fölfelé - a kisvasút, de egy hatalmas árvíz elmosta a síneket, a hidakat, töltéseket, és ma már csak romjaiban láthatók, a panzió utáni részen. Ez, és a patakon minden híd nélküli, sokszori átkelés kényszere, egyszerre teszi izgalmassá és szívfacsaróvaá ennek a szakasznak a végigjárását. Nehéz elképzelni, pedig nyilván igaz, hogy ez a ma is békésen, alig folydogáló kis semmi víz, hogy képes több méterrel megemelkedni, kiáradni és mindent elpusztítani. És vannak emberek, nem is kevesen, akik meg örökkévalónak, mindenek felettinek és elpusztíthatatlannak hiszik magukat. Nem volt hülyeség a vízözön...
Azért mégse szomorkás dolog itt túrázni, inkább azon veszi észre magát az ember, hogy mennyi szépség van, csak kapkodja a fejét. A sziklák, a patak kanyarulatai, a víz felett átívelõ és megtekeredett sínpárok, rengeteg virág, kis fakunyhók, és a végtelen béke, madárcsicsergés.
A völgy számunkra ma rendelt végén, a Hamuház áll, amely egy régi, hamuzsírégetõ hely maradéka. A hamuzsír többek között az üveggyártáshoz szolgálttott alapanyagot, és a faszénégetés után, lúgokkal fõzve, elpárologtatva, s további szakfolyamatokkal, nagy mennyiségben állították elõ egész Észak-Magyarországon ezt az anyagot. És még exportálták is a XVII-XVIII. században.
A Hamuháznál egy régi fészer és egy kis, kulcsosház jellegû kunyhó van. Ide csak gyalogos turisták jöhetnek be, a terep miatt, és itt senki nem szemetel, senki nem bánt semmit. Állítom, ha kitennének a ház elé egy aranyrudat, az is ott maradna.
Megreggeliztünk a szomszédos pihenõnél, majd folytattuk az utat a Salgó-várhoz.
Innen emelkedõbe, majd erõsebb kaptatókba ment át a gyalogút, de hát fel kellett jutnunk a 715 méter magas csúcsra, hogy onnan folytatva, az ország egyik legszebb gerinctúráján, le-föl hullámvasutazva, sziklák között gyalogoljunk.
A Salgó-vár, s majd késõbb a Holló-kõ, bizonyára furcsán hangzik néhányaknak, mármint hogy itt is vannak ilyen nevû helyek, mert ezeket a köztudat csak Nógrádban ismeri. Pedig itt is vannak. És nem is csúnyák (ld. képek).
A Salgó egyébként itt azért nem akkora terjedelmû rom, inkább egy szikla csúcs, némi falmaradvánnyal, de mivel már vagy 700 éve lerombolták, nem is várható több. A szikla, melyen állt, az viszont nagyon szép. A tetejérõl pedig megkaptuk az elsõ szép rálátást a Magas-Börzsönyre, melynek legmagasabb pontján még a csóványosi kilátó tornya is látszott.
Tovább menve, szinte csak köveket láttunk, köveken mentünk és köveket másztunk. Zöld mohás, hatalmas köveket. Egész kõtengereket. És a köztük õrként álló, sokasodó szép bükkök, alattuk alattvalóik, a milliónyi odvas keltike, boglárka, tüdõfû. Semmilyen fotó nem képes visszaadni azokat a kompozíciókat, melyeket 5 méterenként komponált nekünk a természet, és csak forgattuk, kapkodtuk a fejünket.
A Salgó után egy névtelen, de erõsen sziklás csúcs, majd a Kövirózsás következett. A netes beszámolókban leírják, hogy nem értik a névadást, mert a kövirózsát nem lehet megtalálni rajta. Ez nem igaz. Nagyon sokat láttunk belõlük a kövek takarásában.
Aztán következett minden csúcsok koronája, ezen a gerincen: a Holló-kõ. Nem is egy csúcs, nem is egy szikla, hanem egy láncolat. Több szép kiemelkedéssel és kilátóponttal. Legmagasabb pontjáról, melyet tábla is jelöl, tárul elénk a legtágasabb panoráma, mely egyszerre vonzó és szédítõ, több réteges távolságaival, és mélységeivel.
Itt is alapos pihenõt tartottunk, mert már rendesen fáradtunk. Egy-egy ilyen napban  nem csak a mászás, a körülmények és a terep ad okot a korai ernyedésre, de hozzájárul még a kevés alvás, a végigdolgozott hét és a koránkelés. Aztán a sok órás oda-vissza utazás és a meleg is. De mit nekünk nehézségek! Kemények vagyunk mint a kõ. Hogy stilszerû legyek...
A csúcson Joe elõrántott egy üveg debrõi hárslevelût, és születésnapja alkalmából, ittunk vele egy-egy korty nagyon finom bort. Isten éltessen, Joe!
Innen már tulajdonképpen lefelé haladtunk, de a Jancsi-hegynél még volt egy kb. 20 méteres emelkedésünk. Ez a hegy is csupa kõ volt. Leírhatatlan szépségû az egész gerinc-útvonal. Aki teheti, lássa meg személyesen is!
Még szûk óra és leértünk a panzióhoz. Itt gyors autóba szállás, mert mennünk kellett Drégelypalánkra Kulman Józsihoz. Megígértük, és várt is minket.
Kettõ körül értünk a Drégelyvár Szabadidõparkba. Szeptemberben jártunk itt, akkor is nagyon kedves volt a Házigazda, ma is. Igazi magánbirodalom ez, a béke szigete, ahogy a hivatalos reklámban is van. De ez ebben az esetben tényleg igaz. Aki nem hiszi, jöjjön el, és meglátja (a magánbirodalom persze nem azt jelenti, hogy ide senki be nem jöhetne; ellenkezõleg! Józsi mindenkit szívvel-lélekkel vár; magánbirodalom azért, mert egy személyben õ a tervezõje, kivitelezõje és mûködtetõje). Egyszóval, mindenkinek jó szívvel ajánljuk felkeresésre!
A parkban sétáltunk, büféztünk, a kicsik nyilaztak is, és megnéztük a tavaly óta elkészült lombházat, mely két tölgyfára épült.
Aztán, bármennyire is idilli volt a hely és az ittlét, 4 órakor búcsút vettünk Drégelypalánktól, és elindultunk haza. Hat óra elõtt ne sokkal pedig már Lajosmizsén búcsúzkodtunk egymástól. Alig várva a következõ programokat.

Minden rokonom!
 

Sántaőz

Ezen a napon együtt túrázott: Balog Csaba (Lajosmizse), Berenténé Gönczi Ilona (Ladánybene), Besenyi Erzsébet (Felsõlajos), Dorogi László (Kecskemét), Felker Joe (Kecskemét), Golovics Éva (Kecskemét), Gulyás György (Fülöpháza), Juhász Rózsa (Kecskemét), Kárpáti Hanna (Kecskemét), Kárpáti János (Kecskemét), Lõvei Csaba (Kecskemét), Lõveiné Vadászi Anita (Kecskemét), Rádi Józsefné Edit (Hetényegyháza), Sárai Szabó Csenge (Hetényegyháza), Sárai Szabó Mózes (Hetényegyháza) és Tövisháti Ágnes (Felsõlajos).