(529.) TÚRA GYÓNRÓL ÖRKÉNYBE


Időpont: 2017. február 4. szombat
Útvonal: Gyóni vm. - Gyón - Segesvári út - Buckák - Pettyáni temető - Örkényi katolikus templom - Petőfi-emléktábla
Táv: 15 km


Az elmúlt hónapokban-hetekben túráinknak olyan fogadtatása van a világhálón, közösségi oldalon, hogy már-már úgy éreztük, mintha a világ egyetlen nagy média lenne, és senkit nem érdekelne más, csak hogy merre túrázunk.
Nem remélünk ekkora szimpátiát és támogatottságot, de azért érezzük a Túrakör irányába megnyilvánuló, egyre fokozódó érdeklõdést, rokonszenvet; egyre többen követik dolgainkat, egyre többen véleményeznek minket, osztják meg bejegyzéseinket, túraképeinket, és ami még örvendetesebb, egyre többen akarnak hozzánk csatlakozni, és már napi rendszerességgel érdeklõdnek, hogyan lenne ez lehetséges. Az évek alatt befektetett több tízezer óra munka, részben megtérülni látszik.
Egy kívülálló nem is sejti, hogy még egy közepesre sikerült túra megtervezése és szervezése, levezetése és dokumentálása, feldolgozása, beszámoló készítése is, legalább 2 egész napos munkát jelent hetente, ami éves szinten 100 nap. Ennyi munkát senki nem akar ebbe belefeccelni, sõt sokan azt hiszik, e nélkül is lehet túrákat csinálni. Legfeljebb hegyek között, kijelölt túrautakon, térképes atlaszokkal. De az akkor is sok munka.
Az alföldi túrákra máshogy kell készülni, mert se túraatlasz nincs errõl a tájról, se a természetjárásnak nincs olyan hagyománya, amely keresztül kasul bejárná a Kiskunságot, és a földrajzi, természeti, történelmi, stb. emlékeket összeszedné, egy ideális útvonalat megtervezne, figyelembe véve egy csomó szempontot, melyek közül csak a legkisebb, hogy honnan és mikor kezdjünk, hogy megyünk vissza a kiindulási helyre, mert például a tömegközlekedés errefelé, a kis falvakba katasztrofális.
Figyelni kell arra, kik jönnek, mennyit menjünk, mikorra érjünk haza, esik-e, hideg van- e vagy meleg, szombat van vagy vasárnap. És még sok mást is, nem akarok senkit untatni.
A konklúzió: belefektetett munka és alázat nélkül az Alföldön látványos, ismereteket és élményeket nyújtó túrát lebonyolítani lehetetlen. Ezek nélkül pedig a "minket követõ" próbálkozások hiábavalók lesznek, esetleg csak gyenge utánzatok, a résztvevõk könnyen elunják magukat és alig várják, hogy vége legyen a „kalandnak”. Félreértés ne essék, a mi túráinkra is el-eljutnak olyan emberek, akiknek ez nem megfelelõ túrázási forma, nem érzik a mi rezgésünket, de õk nem a mi embereink. Aki igazán velünk van, az sajnálja a túra végén, hogy vége…
Nem akarunk álszerények lenni, tudjuk, hogy értékes és hiánypótló az, amit csinálunk, és hiszünk abban, hogy folytatnunk kell, mert egyre többen értékelik, biztatnak és várják, és mert más úgyse csinálja helyettünk. Viszont bárki megcsinálhatná, ha akarná.
A Facebook-on egy-egy túraalbumunk képeire átlagban 5-6000-szer kattintanak, de a legutóbbi, kisizsáki túránkra már 13.500-szor.
Mindenkinek köszönjük az érdeklõdést, és minél több embert biztatunk arra, hogy velünk vagy nélkülünk, de próbálják ki a természetjárást az Alföldön. Ha a megfelelõ túrára jutnak el, nem fogják megbánni…
Ezután a rövid bevezetõ után, essen még néhány mondat a mai napról is.
Lajosmizsérõl vonattal utaztunk Gyónig, ahol Csonka Zoliékkal kiegészülve, egy rövid falunézõ séta keretén belül, fõleg Gyóni Géza emlékével kerültünk futó kapcsolatba. Természetesen, fél óra alatt nem lehet mélységében belemenni a témába, de arra jó volt, hogy felcsigázott minket a hely és tervezzük a visszajövetelt Dabasra, Gyónra is.
A falu szélét a temetõnél hagytuk el, de elõtte megtekintettük a nemes dabasi Halász család néhány tagjának régi sírkövét, a világháborús emlékmûvet, rajta Gyóni Géza nevével, végül a költõ apjának sírját is megmutatta egy kedves, idõs néni, aztán már tényleg kimentünk az erdõszélre és belevetettük magunkat a korai tavaszba.
A két-három nappal korábbi nagy hó, ónosesõ és jégpáncél, majd az ezekre ráesett sok esõ, szinte nyom nélkül eltûnt ma reggelre, és a feljövõ Nap sugaraiban fürödve, egyre szebb idõben rótuk a kilométereket. A Segesvári út, melyet térképen úgy jelölnek ezzel a névvel, mintha egy régi országút lenne Segesvárra, de nyilvánvalóan nem lehet az, egy korábban itt földdel-tanyával rendelkezõ Segesvári nevû családról kapta nevét.
Mai utunk nagy része a katonai terület határán vezetett. Az erdõ még a mi elfogult szemünknek sem volt nagyon mutatós, a karvastagságú akácok és ugyanekkora nyárak kopaszon, minden aljnövényzet, zöld felület, egyetlen zöld ág nélkül, szürkén meredtek a légbe. Kilométereken át nem volt, amit megnézhettünk volna, vagy fényképezzünk. De! tiszta volt a levegõ, csend volt és tisztultunk. Beszélgettünk is, ittunk, ettünk néhány falatot, vagyis az ilyen egyhangúbb részek se haszontalanok. Mert ha úgy vesszük, egy érdekes szakaszon se inni, se enni nem lett volna alkalmunk (az igazi szépség, a buckák hatalmas tömegei, a borókás épp tõlünk délebbre, a katonai gyakorlótéren lett volna megtekinthetõ, de most ezt a lehetõséget kihagytuk...).
Nem volt nagyon látnivaló se tevezve a mai napra, de nem lehet mindig az egekig srófolni egy-egy túra élvezeti értékét, a lánivalók bõségét és a katarzisokat, hanem bizonyos idõközönként, mondjuk néhány hetente, vissza kell szállnunk a földre, és újra értékelnünk kell minden apró dolgot. Így maradunk magunkkal és a világgal egyensúlyban. Apróbb érdekességek voltak ezen anapon a "Gémeskutas pihenõ", amelyet "Szabó István kerületvezetõ erdész saját ötlettõl vezérelve, önerõbõl tisztíttatta ki a kutat, s építette köré a pihenõt, vályút" (információ Kovács Gábortól származik, köszönjük), vagy az öreg fekete nyárfák, egy tuskón most is növõ téli fülõke-csokor, vagy egy régi határkõ a katonai terület szélén, ami ma Táborfalva része, de történelmileg Tatárszentgyörgy és Örkény határán áll. Meg akartuk még tekinteni az 1860-as katonai térképen Betyár-hegynek jelölt homokhalmot is, két dûlõvel fentebb, de  elnéztük a leágazást, így ez most kimaradt, majd máskor pótoljuk. Cserébe viszont egy nagyon szépen gondozott, öreg almást találtunk kicsivel odébb, amely igazi csoda a mai világban, ugyanis a sok évtizedes korú fákat nem kivágták, hanem megmentették...
Rövid idõ múlva kiértünk a tatárszentgyörgyi aszfaltútra, melyen folytattuk tovább Örkénybe.
A város elõtt még betértünk a település régebbi, de elég kopár temetõjébe, a Pettyániba. Sajnos, sok sírból már csak a hant domborulatai érzékelhetõek, fejfák, sírkövek nem nagyon vannak az õsök emlékezetére. Azért itt is találtunk megörökítésre érdemes szépséget.
Örkénybe délután 1 órakor értünk be, Zoliék elvágtattak a dabasi busszal. Mi még végigsétáltunk a Pálóczi iskola melletti parkon, hogy a könyvtárhoz érve, a mai túra záró képét elkészítsük a Petõfi-emléktábláról. Mert ugyan nem régen értesültünk a tényrõl, hogy itt is van ilyesmi, de meglepõdni azért mégsem lepõdtünk meg a Mi Sanyink itteni rövid tartózkodásán.
Mi is busszal mentünk végül haza Lajosmizsére, volt aki Kecskemétig utazott, mert ott lakik. Ez logikus.
Záró gondolatként: ha Petõfi kétszer is megszállt utazásai során Örkényben, és nagyon sokszor és sokat volt Kecskeméten, ahonnan Pestre is többször utazott/gyalogolt fel, akkor elképzelhetõ-e, hogy nem járt Lajosmizsén? Igen! Mert akkor még nem létezett a falu. De a területén biztos, hogy áthaladt. Akkor viszont beláthatatlan következményként, lassan ideje lesz tudmányosan és gyakorlati síkon is elindítani egy helyi Petõfi-emlék (tábla, szobor) - létrehozását. Ha már olyan kemények vagyunk itt, a pusztán, nem igaz?... :)

Minden rokonom!
 

Sántaőz

Ezen a napon együtt túrázott: Balog Csaba (Lajosmizse), Berenténé Gönczi Ilona (Ladánybene), Csóka Annamária (Kecskemét), Csonka Villõ (Dabas), Csonka Zoltán (Dabas), Dorogi László (Kecskemét), Juhász Rózsa (Kecskemét) és Szõke Tímea (Dabas).