(522.) TATÁRSZENTGYÖRGYI KÖRTÚRA


Idõpont: 2016. november 27. vasárnap
Útvonal: Tatárszentgyörgy - Máriácska - Sarlósárpuszta - Borovicskás - Megyehatár - Erdõ-hegy - Szálláska - Tatárszentgyörgy
Táv: 18 km


Elõzetesen meghirdetett túránkra, a szokásos arcokon kívül, szokás szerint, megint nem jelentkeztek. Miután nem egyszeri eset, hanem egy folyamat, így néhány gondolat a témában, de nem kizárólag a mai napra vonatkoztatva. És tisztelet a kivételnek!
A közönynek több oka is lehet: nem akart, nem érdekelte, érdekelte volna, de nem gyalogolna, vagy gyalogolna, de nem az Alföldön ("nehogymá itt, amikó itt élek"), vagy már kopasz az erdõ és tél van (nyáron meg zöld és forróság). Mindegy is, tulajdonképpen, ki és miért nem jött. A lényeg, aki ott volt (vagy egyszer tesz egy próbát).
Sosem értettem, miért jó az, hogy lenne valami, ami szép, élményeket adna és erõsítené a helyismeretet, védené az egészséget és még csak nem is kellene belerokkanni, egyszóval, hogy lenne egy hétvégi túra, és az emberekrõl ez lepereg. Rendben van, hogy sokan fásultak és lusták, de tudomásul kell venni, hogy igazi élményekhez nem elég kinyitni egy böngészõt, és több kell, mint egy fotel. És az sem mellékes, hogy a hatás, a katarzis se az, mint recepteket és más "eseményeit" gurigázni a mutatóujjunkkal, belelátni horoszkópja retteneteibe, vagy megosztani saját sok esetben torzult "önképünket" (ércsd szelfi) lehetetlen kinézetben, olyan helyeken fotózva magunkat, ahová a többségnek esélye sincs soha eljutni, demonstrálva, hogy nem mindenki a reménytelen többséghez tartozik (tisztelet a kivételnek).
A természetjárás csak jó lehet, csak jót adhat, és csak építheti az embert. Sok helyen, sokszor leírtam már az elõnyeit, rengeteg pozitív hozadékát soroltam fel, sok ezer képet és sok száz túrabeszámolót tettünk közzé különbözõ oldalainkon. Nem taglalnám a részleteket. A lényeg, hogy érdemes lenne azoknak lépni, akikben egyáltalán felemerül a vágy a kipróbálására, áttörni a halogatás és a kifogáskersés vastag azbesztrétegét, és kilépni a szabadba, elindulni - ahogy mondani szoktam: egy másik úton. Az rendben van, hogy mindenkit ez nem érdekel. De hogy senkit?
Emberek ébredjetek! Keljetek fel és járjatok! Az idõ telik, sõt: múlik; minden kihagyott alkalom pótolhatatlan. Az élmény viszont, amit szerezhettek magatoknak, megfizethetetlen...

És akkor a túra krónikája:

Tatárszentgyörgyre egy rövid ladánybenei kocsmalátogatás (érsd: kávézás) után értünk, fél nyolckor. Némi helyzetfelmérés és iránybelövés után, a templom környékét néztük meg, majd a temetõdombhoz mentünk, és mire lejöttünk róla, már a nyolc órás tárogató muzsika hangjait hallottuk a falu szélén. Nagyon szép és ritka dolog, hogy a templom "harangjátéka" itt kuruckori tárogatózene. Így is ápolva a Rákóczi-hagyományt, melyet csak kevesen tudnak Tatárszentgyöghöz kötni.
Ennek alapja, hogy 1710-ben néhány hétig a közeli Sarlósárpuszta buckái között (ami akkoriban mlég erdõsebb terület volt, mégpedig tölgyes!), vészelte át a Fejedelem csapataival az országban tomboló pestisjhárványt. Rákóczi sátra egykor a Strázsa-hegyen (késõbb Rákóczi-hegy) állt, és ennek emlékére állíttatta Liebner József földbirtokos eredeti helyén, a Borovicskásban az emlékmûvet, mely ma a templomkertben látható. Ha arra jár valaki, érdemes egy percre megállni és megtekinteni. A templomkertet is, és a sarlósári "hegyeket" is.
A falu szélén haladtunk, takaros, új abb építésû házak között, majd elértünk egy gazdasági komplexumot, vagyis tanyát, amely mellett elhaladva, heves kutyaugatás hangaláfestése mellett, rövid idõ múlva a Máriácska-kegyhelyen voltunk. Itt némi pihenés, nézelõdés, fényképezés következett.
Tovább menve, merõleges dûlõutak között kanyarogtunk, egyszer jobbra, másszor balra. A zádogegyházi emlékkeresztet kerestük volna, de csak körülbelülre tudtuk a helyét, és nem is sikerült éppen azt a dûlõutat kiválasztani, amely mellett áll. Nem baj, majd legközelebb. Az minden esetre elgondolkodtató, hogy interneten semmi nyoma szinte ennek a szép emléknek, lehetetlen például megtalálni, mert sem keresõ nem adja ki, sem térképen nem ábrázolt a helye, így ha tudna is róla valaki, alaposabb kérdezõsködés nélkül nem találná meg (mi azér nem kérdezõsködtünk, mert vasárnap reggel lévén, egy teremtett lélek nem sok, annyi nem volt az utcákon, kertekben).
A Máriácska után tehát ide-oda tekeretünk, míg vélgül az egykori Szeleczki-majortól nem messze, végül rátértünk a Sarlósári szekérútra. Ezen egy-két tanya mellõzésével, csaknem 10 órakor értük el a buckás szélét, s fordultunk be egy más világba. Leírhatatlan szépségû ez a kistáj, de ezt is csak kevesen ismerik. Egyik dombról vándoroltunk a másikra, gyakran fényképeztünk, még hasaltunk is egy-egy moha vagy gomba közeli lefényképezhetõségéért. Ha van egyáltalán ilyen szó...
Itt tartottunk egy hosszabb kajaszünetet is, mert a gyomrok sorban kezdtek jelezni...
A buckák világát elhagyva, megint kicsiot kopárabb, de semmiképpen sem csúnya rész következett; a Kopasz-dûlõ (helyi nevénPesti-föld) mellett rákanyarodtunk a megyehatárra, és a z Erdõ-hegy felé vettük a gyaloglást.
Egykor itt is vezetett turistaút, melynek nyoma még egyetlen fán látható, de csak azért, mert nyáron lomb takarja a jelzést, és aki a Templom-dûlõ sarkánál még nem régen meglévõt kétkézvonóval legyalulta, ezt még nem találta meg. Nagyobb összegbe mertünk volna kollektíve fogadni, milyen "hivatású" lény tette ezt és mit kart vele elérni - de biztosra úriember nem fogad...
Szomorú, hogy így féltik egy több évtizedes turistaút maradványain, több évente esetleg ide tévedõ természetjáróktól azt, ami szerintük csak az övék. Azt sem írom le, mit kívánunk nekik, elég az érzés...
A határúton csaknem egy óra gyaloglás után ismét egy nagyon gazdag természeti rész következett, az Erdõ-hegy és környéke. Ugyan az egykori geotorony létrái vagy 10 éve nincsenek már meg, és így kilátást se lehet róla élvezni, de ezt a helyet másért is érdemes felkeresni: a dombosabb terepviszonyok és a szép fenyõerdõ okán mindenképp. Az erdõben sok szép dolog van, egész évben, most éppen szép gombákat láttunk.
Utolsó mai pihenõnket befejezve, innen már nem maradt más, mint a Szálláska nevû határrészen keresztül visszagyalogljunk Tatrászentgyörgyre.
A reggel esõsnek indult, aztán elállt. Majd feltámadt a szél és a szürke felhõket, párát elkjergetve kisütött a Nap, kék lett az ég egy része. Aztán emgint beborult, kifejezetten hideg szél kezdett fújni, hiszen megérkezett a beharangozott lehülés. Összességében szerencsénk volt a mai nappal, mert reggel még azon gondolkodtunk, talán el se kéne indulni, aztán ahogy szokott lenni, mégis belevágtunk - és jutalmul megkaptuk a szép, november végéhez mérten kifogástalan túraidõt.
Tatárszentgyörgyre olyan ég alatt értünk be, amely már hófelhõket rejtegetett, de itt és most még nem csapott le; amije volt, azt tovább vitte más tájakra - vagy éppen tartogatja még a helybélieknek néhány napig...
A túra végül 18 km lett, amit pihenõkkel együtt, 5 és fél óra alatt teljesítettünk, vagyis alaposan kitettünk magunkért.
Aki nemcsak virtuálisan akar túraélményeket, keressen minket e-mail-ben vagy a Facebook-on, üzenetben.
Mert túrázni nemcsak jobb, mint otthon ülni, hanem sokkal jobb!

Minden rokonom!
 

Sántaőz

Ezen a napon együtt túrázott: Balog Csaba, Felker Joe, Kárpáti János (Kecskemét), Lõrik Lászlóné Irénke (Hetényegyháza), Miskár Irén (Kecskemét), Nagy-Batiz Erzsébet (Kecskemét), Rádi Józsefné Edit (Hetényegyháza), Sárai Szabó Csenge (Hetényegyháza), Simon Manka (Kecskemét) és Varga Istvánné Borika.