(508.) TABDI - AKASZTÓ - SOLTSZENTIMRE TÚRA


Idõpont: 2016. július 2. szombat
Útvonal: Tabdi vm. - Láprétek - Szõlõk - Akasztó - Csonkatorony - Soltszentimre vá.
Táv: 21 km (menetidõ, pihenõkkel együtt 6 óra)


A mai napra minden megadatott, ami egy igazi túranaphoz kell. Nagyot küzdõ emberek, szélsõséges körülmények, eltévedés, forróság, homok és nagy táv, erõs tempó. Nem így terveztük az egészet, de hogy így alakult, abba végül nem volt beleszólásunk. És minden gyötrelem ellenére, felejthetetlen napot tudhatunk magunk mögött...
Reggel a szokásos korai idõpontban indultunk Lajosmizsérõl, hogy a kecskemétiekkel kiegészülve, idén már másodszor, Soltszentimrére menjünk. Igaz, most nem a szokásos Kolon-tó környéki buckás várt ránk, hanem a falu másik fele, és elõtte a délebbre esõ két község, Csengõd és Tabdi határa. Khm...
A szentimrei kocsmában megittuk, amit egy túranap reggelén szokás, majd kiautóztunk a falu vasútállomására, hogy autóinkat hátrahagyva, lezötyögjünk Tabdiig. Onnan pedig visszagyalogoljunk a kocsikhoz, vagyis a Soltszentimrei vasútállomásra. Ez az állomás szó azért erõs túlzás, mert ugyan valamikor lehetett itt az is, pénztárral, nyüzsgõ váróteremmel, mára már csak az épület maradt, és nem nagyon nyüzsgött rajtunk kívül senki, egy-két lézengõ utasjelöltet leszámítva. Jegyet sem lehet már itt (sem) kapni, a vonaton kellett VOLNA megvenni. Ugyanis, hiába álltunk az egyik kalauztól két méterre, majdnem negyed óráig, míg leértünk Tabdiig, jegyvásárlás nélkül szálltunk le, mert se eladni, sem kérni nem akart ilyesmit. Ennél nagyobb bajunk ne legyen. Megspóroltuk a jegy árát.
Tabdi vasúti megállója a falutól távolabb, a semmi közepén van. Jóformán egy buszmegállóhoz hasonló plexi-fülke csak az egész. Innen nem a falu, hanem a láprétek felé vettük az irányt, melyeken sem szekérút, sem ösvény nem vezet át, de ez minket nem hátráltatott. Legalább is azt hittük. Ahogy belevetettük magunkat a helyenként combig érõ fûbe, virágözönbe, a cipõink percek alatt átáztak, mintha esõben mentünk volna, és felvertük a környék összes szúnyogját, amik pedig vérbeszerzõ támadásokat intéztek ellenünk, védekezni se sok esélyünk volt. A fûben szerencsére, nagy foltokban nõtt a menta, ennek leveleit szedtük, és dörzsöltük vele a bõrünket. Egy kicsi riasztó hatást tapasztaltunk a moszkítók felé, de a böglyöket nem nagyon zavarta abban, hogy méreteseket csípjenek belénk. Hangulatosan indult ez a gyaloglás is...
Az egyik bokorfoltot kikerülve, cseppet sem csendes menetelésünkkel, egy nagyobb csapat dámszarvast riasztottunk ki, akaratunkon kívül, az erdõbõl - csodálatos látvány voltak! Fényképezni persze nem maradt idõnk, mert néhány pillanat múlva eltûntek a szemünk elõl.
A réteket bõ fél óra múltán sikerült egy erõsen benõtt, de járhatóbb szekérútra cserélnünk, amin el is indultunk, a vélelmezett északi irányban.
Igen ám, de hamarosan egy víztoronyra lettünk figyelmesek, és én mint túravezetõ, úgy döntöttem, az ott Csengõd központját jelenti, irány tehát arra!
Majdnem két óra homoktúra után, hatalmas szõlõtáblák között, mint említettem (víz)toronyiránt, elérkeztünk a falu szélére, ahol hatalmas reflektorok meredtek az ég felé, egy lepukkant stadion négy sarkában; az objektum lezárva, a pálya "gyepe" embermagasságú gazzal benõve. Csodálkoztunk, mit keres egy ilyen kis faluban egy ekkora monstrum, mint Csengõd. Még akkor sem esett le, hol vagyunk, amikor a kocsmában frissítettünk egyet. Csak amikor egy zöldségeshez betérve a nagyméretû katolikus templom felõl érdeklõdtem, mondták, hogy itt csak kicsi van. Mondtam nem az, hanem a másik. Ekkor hangzott el a bûvös mondat, ami után elsötétült a világ: mi kis falu vagyunk, itt csak egy templom van... Kiderült, hogy Akasztón vagyunk. Így már az is érthetõ lett, miért van itt ekkora stadion. Mert Stadler Józsi bácsi ide építette, majd királysága leáldozásával, az enyészet vette át felette a pályagondnokságot. Ha azt mondom, malõr volt ekkorát tévedni, nem mondtam semmit.
(Az Akasztó melletti szõlõkben a pihenõ munkások kérdezték, hova megyünk. Mikor mondtuk, hogy Soltszentimrére, egy néni tudatta velünk, az nem erre van - még azt hittük, bódító szer hatása alatt beszél. Pedig szegény csak jót akart...)
Mindegy. Újratervezés. Térképünk nem lévén, elõbb át akartunk gyalogolni az 5 kilométerre lévõ Csengõdre, az aszfaltúton, hogy onnan folytassuk, jókora ráadás kilométer-mennyiséggel utunkat. Aztán szerencsére, még Akasztón megpillantottam egy traktoros srácot, aki adott útbaigazítást, de persze csak annyit, hogy eddig menjünk, ott kanyarodjunk, de ne arra, hanem emerre, és kövessük mindig a jártabb utat, aztán a szõlõk után egy dombról már meg fogjuk látni a Csonkatornyot. Különben is, a szõlõkben lesznek munkások, akik szívesen segítenek, ha elakadnánk a merre tovább kérdésben. De mi jár annak, aki már egy ilyen szõlõmunkást egyszer a nap folyamán nem vett komolyan? Hát az, hogy sehol egy teremtett lélek nem volt a határban, se munkás, se egy tanya, de még egy madárijesztõ se.
Az Akasztó és a Csonkatorony közötti utat erõs vánszorgásban, forró homokban és embert próbáló körülmények között, két óra alatt küzdöttük le. Mondanom se kell, több helyen csak érzésbõl lehetett megtalálni a helyes utat, mert a szõlõkbõl sehol sem értünk ki, dombok ugyan voltak, de egyikrõl se látszott a rom.
Aztán, utolsó elõtti tartalékainkat is összpontosítva, megérkeztünk a romhoz, ahol bõ fél óráig csak pihegtünk a kevéske árnyékban. Már fölötte jártunk a 16 km-nek, és majdnem 5 még hátra volt... Itt maradék vizeinket is megittuk, persze meleg vizet zömmel, és immár tényleg utolsó erõnkkel, nekifeszültünk az utolsó szakasznak, mely során újabb több kilométer süllyedõ homok és majd' két kilométer forró aszfalt várt ránk, tenyérnyi árnyék nélkül. Eddigre mindenki leégett, a talpunkon kopogtattak az elsõ vízhólyagok is. De ki a kemény, ha nem az, aki ezt is bírja! És mi bírtuk.
Állapotunkat figyelembe véve, kívülálló szánalmas vánszorgásnak gondolta volna gyaloglásunkat. Valójában, akik belülrõl éltük meg egészében a napot, s jutottunk idáig, tudtuk is, hogy ez az volt. Már csak a lelkünk és a szívünk vitt elõre minket, feledve fájdalmat, minden nyûgöt, és szinte lebegtünk a súlytalanság állapotában, a forró betonút fölött. Annyira éterien könnyûek voltunk, hogy elképzelhetõ: a felszálló meleg levegõ emelt minket az aszfaltcsík fölé, tíz centivel. Akárhogyan is volt, egyszer csak odaértünk Soltszentimre ekkor már oázisként ható, gyönyörû állomásához, ahol valósággal lerogytunk a földre. Még ahhoz is erõt kellett gyûjtenünk, hogy beüljünk a kocsikba. Nem volt kérdés, hogy megyünk a kocsmába, frissíteni. Megdolgoztunk érte.
Alapos pihenõ és folyadékpótlás után aztán elindultunk haza...
Minden elismerés a Csapatnak, minden tagjának, itt már nemcsak összességében, hanem egyenként is nagyon nagyot ment mindenki! És ismét csak hála a sofõröknek, akik ma is szemrebbenés és jajszó nélkül vezettek hazáig, pedig õk se voltak senkinél sem frissebbek.
Az utóbbi évek legkeményebb túrája volt. Ennél nehezebbet tervezni nem lehet. Bár aki ezt megcsinálta, annak nem lenne ezután: se teljesíthetetlen táv, se elviselhetetlen körülmény.
Azért az ilyen napok is jók valamire...

Minden rokonom!
 

Sántaőz

Ezen a napon együtt túrázott: Balog Csaba, Besenyi Erzsébet (Felsõlajos), Bogdánné Ubornyák Bori (Felsõlajos), Felker Joe, Kárpáti János (Kecskemét), Kemmer Márta, Lõrikné Irénke (Hetényegyháza), Rádi Józsefné Edit (Hetényegyháza) és Vas Lajosné Ica.