(514.) TÚRA JAKABSZÁLLÁSRÓL MATKÓPUSZTÁRA


Idõpont: 2016. augusztus 13. szombat
Útvonal: Jakabszállás - Volford-dûlõ - Szultán-sarok - Határdûlõ - Kilátó - Matkópuszta
Táv: 18 km


Az alföldi természetjárás gyakorlásának, részünkrõl egyik mozgatója, hogy felfedezzünk a turisták elõtt teljességgel ismeretlen területeket. Ilyeneket hegyvidéken nehezebben találnánk, bár kétségtelen, ott is vannak. Az Alföldön viszont csak ilyenek vannak - egy-két kivételtõl eltekintve. Közülük is különösen feltáratlan még Matkópuszta és környéke. Vagy legalábbis volt eddig.
Amikor erre a túrára készültem, képeket kerestem a neten a kb. 500-600 fõs faluról. A repülõteret kivéve semmi. Még a templomáról se volt egy darab fotó se. Ma készítettünk néhányat, ami ezt a méltatlan helyzetet enyhíti, de igazi feltárást mi sem tudtunk néhány óra alatt végezni. Majd ha még erre járunk, folytatjuk...
A reggeli indulás, találkozás a szokásos módon zajlott: Lajosmizsérõl kevesebben  mentünk, mint ahányan Kecskeméten csatlakoztak hozzánk. Végül is, Kecskeméten többen laknak...
Jakabszálláson mostanában többedszer járunk, kocsmájában nem különben. A reggeli koffeinbevitel után, nekiindultunk a faluból, északi irányban kivezetõ dûlõutaknak.
A faluban sok jómódú ház állt, gondozott utcák és virágok a házak elõtt, kertekben.
A lakott területet elhagyva, szántóföldi kultúrák következtek, mint a spárgaföldek, szõlõtáblák és bodzaültetvények. A porhomokban. Nyilván nem kis munkával jár itt ilyeneket termelni. És locsolni sem árt. De a Matkóig tartó további szakaszon szinte alig láttunk olyan földet, amit mûveltek volna, amin nem nõtt volna a vadkender, parlagfû és a vaddohány. Még tanya se nagyon volt. Siralmas és lehangoló volt ilyen szempontból itt gyalogolni, mert ilyen jellegû életnek nyomát is alig tapasztaltuk. A természeti környezet persze más kérdés: borókák, nyárfaerdõk, akácosok, rengeteg elvadul gyümölcsfa és a nyár végére kissé elsárgult és megszáradt árvalányhaj-csomók.
Jakabszállás IV. körzetében (a tanyavilág felosztása szerint) vezetett az utunk a matkói határig. Ennek a résznek a legszebb objektuma az egykori Wolford-dûlõi iskola épülete volt (ld. képeket).
Lepusztulás helyett (mint pl. a Hajtó úti iskola) itt minden példás rendben volt; az épületek felújítva, az iskolában emeletes ágyakon szálláslehetõség, kis rendezvényterem, cserépkályhák a hûvösebb idõszakra. Aztán egy melléképületben vadonatúj vizesblokk, arrébb fedett kiülõ, kemence, és az egész udvaron nyírt, zöld gyep.
Hát, úgy látszik, nem mindenhol sz.rnak a régi épületekre, sõt: igenis vannak helyek, még a Kiskunságban is, ahol fontos az értékmegõrzés és értékteremtés.
A jelenlévõ illusztris személy még azt is elmondta, ez még semmi, mert az önkormányzat épp most dolgozik azon, hogy egy másik régi iskolaépületben (az 54-es fõút mellett lévõ Felsõjakabszállási Iskolában) múzeumot hoznak létre.
Mondjuk, ez a fajta hozzáállás kétségtelenül melósabb, mint nem csinálni semmi értékeset, viszont az utókor legalább nem fogja átkozni, pazarlásuk és nemtörõdömségük miatt a ma „élõket”, mint esetleg majd más helyeken…
Miután mennünk kellett tovább, mert az itt tartott hosszabb pihenést nem is kalkuláltuk, igyekeztünk odalépni a hátralévõ kilométereken. Ez ment is, de hamar látszott, hogy a kinézett jakabi buszt, amelyik Matkóról vitt volna vissza minket kiindulási helyünkre, nem fogjuk elérni. Semmi gond, majd rögtönözünk!
Lassan, de biztosan közeledtünk következõ célpontunkhoz, a Szultán-sarokhoz. Ezen a helyen – ami egyben Kecskemét legdélibb pontja is, vagyis „nevezetes” földrajzi hely (lehetne) -, állt még nem is olyan régen egy öreg tölgyfa, amelyik „A beszélõ köntös” eredeti történetében és a filmben is szerepelt. Hiába kerestük, lejárt az ideje, mint az öreg fáknak egy idõ után… Helyén dzsungelszerû, susnyás erdõ volt csak, a szélén vezetõ határút pedig olyan elhanyagolt és ritkán járt, hogy a két oldalt növõ akácok nemcsak a lombkorona szinten, de már másfél méteres magasságban is, helyenként összehajoltak.
Az erdõ fái közé keveredve, de az útra hajló ágakkal, elvadult vagy vadon nõtt gyümölcsfák kínálgatták érett vagy félérett terméseiket. Eszegettünk is, mert amúgy nem jár erre senki, nem is lenne, aki egyen belõle…
A határdûlõrõl jó idõ múltán, de végre letértünk észak felé, és végre matkói területen tudhattuk magunkat. Szép erdõs rész következet. Egy ez volt a Matkói erdõ õsibb változata, ma is ez a neve, de telepített fákkal. Nem olyan vadregényes, mint 200 éve, de legalább erdõ…
A környék másik „nevezetessége” – mert olyan sok azért itt nem akad -, az új kilátó. Másik csaknem tucatnyi társához hasonló darab ez is, szép magas. És szép pályázati pénzbõl építették. Annyiban mégis különbözik némileg a társaitól, hogy innen már majdnem van kilátás is, igaz, amerre ellát az ember, csak erdõ és erdõ, mindenhol, de itt megérezheti az ember, hogy több száz méterre is elengedheti a szemét. Sõt: a Mercedes gyár irányában már ez kilométerekben is mérhetõ…
A többi – fülöpházi, félegyházi, bugaci, stb. – kilátónál ugyanezt a nívót nem sikerült elérni; van, ahol semmi(!) sem látszik, csak néhány méterrõl a fák levele…
Amikor egy újságíró ismerõsünket értesítettük a fantasztikus kilátó-projektrõl, írt a minisztériumba. Innen azt a választ kapta – amit én is olvastam -, hogy hiába kérünk számon kilátást ezeknél az építményeknél, mert sem a pályázat kiírásánál, sem az átadásoknál nem volt kritérium, hogy a kilátókról legyen kilátás. És ezt le merték írni…
A kilátónál kicsit szusszantunk még,aztán nekivágtunk az utolsó kilométereknek. Meleg is volt, fáradtunk is, és az elsõ házak se nagyon akartak még Matkóból, elénk tûnni.
Aztán mégis: egy tanya, két tanya, volt erdészház, majd Polyák Ferenc fafaragó keresztje, aztán máris egy kastélyszerû épület következett. Homlokzatán római számokból az építés évszáma: 1958. Többször is nekifutottunk az átváltásnak, de ugyanannyi jött ki. Ép ésszel nem foghattuk fel, hogyan építhettek 1958-ban, a sötét ’50-es években épp egy kastély-kúriaféleséget egy kis faluba, amikor ekkoriban épp az ilyeneket rombolták. A választ egy idõs nénitõl kaptuk meg, odébb valahol: a falu, saját munkájával, mondhatni két kezével építette az iskolát. Csak úgy sikerült, mintha tényleg kastély lenne…
A falu temploma volt a következõ érdekesség: egy régi iskolából alakítottak ki egy imaházat. A tetõre kis fiatornyot építettek fából. És ami érdekesség, hogy hosszú ideig az iskola és a templom együtt mûködött (ma már csak két hetenként, vasárnap tartanak benne misét, tanításra évtizedek óta nem használják). A szentély rész külön helyiség volt, melyet egy harmonikaajtóval választottak el a „hajótól”, vagyis a tanteremtõl. Hétköznap ez a rész tanításra, hétvégén egyházi alkalomra volt használva; utóbbi esetben a harmonikaajtót kinyitották.
A templom melletti kis házban lakó kedves család, nemcsak a templombelsõ, vakolat nélküli falait mutatta meg nekünk (éppen felújítják az épületet), hanem még sofõrjeinket át is fuvarozta Jakabszállásra, hogy a busz lekésését sikerüljön valahogy kompenzálni. Így nemsokára már, elég fáradtan, ismét autóinkban ültünk és csak úgy suhantunk hazafelé…
Ma is bebizonyosodott, ami mindig, s ami elsõ számú túrafilozófiánk is: túrázni bárhol lehet, mert bárhol lehet találni szép helyeket, fel lehet fedezni alig ismert értékeket. Akár Matkópuszta és Jakabszállás között is.
Ráadásul egy túra élményszerûsége nem attól függ, hogy hol túrázunk, hanem hogy kik túráznak együtt. Mert az élmények, az érzelmi töltés, a nevetés és sírás nem a tájtól függ, hanem attól, hogy egy-egy ilyen napot, kik és hogyan engednek át a szûrõiken…

Minden rokonom!
 

Sántaőz

Ezen a napon együtt túrázott: Balog Csaba, Besenyi Erzsébet (Felsõlajos), Dorogi László (Kecskemét), Durucz Mária (Fülöpháza), Felker Joe, Juhász Rózsa (Kecskemét), Kárpáti János (Kecskemét), Lõrik Lászlóné Irénke (Hetényegyháza), Rádi Józsefné Edit (Hetényegyháza).