(512.) TÚRA A KUNPESZÉRI-RÉTEKEN ÉS A SZALAG-ERDŐBEN


Idõpont: 2016. július 30. szombat
Útvonal: Kunpeszér - Etel-major - Frigyes-major - Erdészház - Erzsébet-major - Kunpeszér
Táv: 18 km


Régen voltunk Kunpeszéren. Valahogy mindig kimarad, lemarad. Ezt a súlyos mulasztást igyekeztünk pótolni a mai napon. A társaság, a túravezetõ kivételével, még nem is járt itt, így két legyet ütöttünk egy csapásra...
Különbözõ helyekrõl indulva, végül 7 óra elõtt értünk a falu kocsmájához. A többiek aggódtak, hogy - sok, mostanában látogatott helyhez hasonlóan - itt is gond lehet az italkimérõ helyiség nyitva tartásával, de a peszériek nem bízzák a véletlenre: nemhogy nyitva volt a kocsma, de szinte kisebb tömeg verõdött már ekkorra össze a falusiakból. A munkanap indításának mégiscsak ez az egyik legbeváltabb módja...
Miután mi is egy nehéz "munkanap" elé néztünk, nem maradhattunk le a helyiek mögött, vagyis megittuk, amit meg kellett, aztán nekivágtunk az ismeretlennek. A falu sportéletére csak halvány utalással bíró öltözõépület mellett, az Etel-major irányába indultunk.
Elõzõ nap sok esõ lehetett errefelé, mert a szekérúton végig hatalmas tócsában állt a víz, némelyiket csak alig, és csak csúszkálva tudtuk kikerülni. Közben persze akadt fényképre való is: a puszta végtelen látványa, sok apró virág, pókok, békák. Egy elágazásnál rövid kajaszünet, aztán tovább haladtunk. Már messzirõl látszottak a major legfeltûnõbb építményei: a hatalmas szénaguriga-halmok. Nem számoltuk meg pontosan, de egyöntetûen úgy becsültük, legalább ezer gurigára tehetõ állományról van szó...
A major nem lepukkant, sõt, a tanyaudvar szépen felújítva, nyírt gyep, virágok. A mellette elvivõ földúton mindkét irányból egy-egy "bukkanó" jelzetû KRESZ-tábla; mivel bukkanó nem volt, így valószínûleg a rossz útkörülmények miatt amúgy sem túl gyors és heti egy-két autóból álló, átmenõ forgalmat kívánják így lassítani...
A majorból, északi irányban javított út, már majdnem köves! visz tovább (vagy épp ebbõl az irányból lehetett régebben a bejáró?), mellette néhány, az egykori vadkörtefasorból itt maradt koros vackorfa árválkodott.
A réteket lassan elhagytuk, az idõ melegedett rendesen, izzadtunk mint a fuvaros lovak, és ittunk - persze csak vizet - mint az absztinens kefekötõk. A rétek szélén elértük a Szalag-erdõt, amely szalaghoz hasonló méretarányú, sok kilométeres hosszúsága és alig másfél kilométeres szélessége után kaphatta a nevét. A fák itt már némi árnyat is adtak, mintegy jutalmul, hogy átküzdöttük magunkat a saras laposon.
Ha jobban megnéztük azonban, ebben az erdõben is sok volt az irtásfolt, helyében több helyen nem telepítés, hanem sarjakácerdõ. De a nyárak szépen sorban, sõt. még egy fiatalabb tölgyes is volt, ami nem lehetett túl régi telepítés. Néhány szép öreg tölgy, illetve fehérnyár-csoportok vidították fel méla tekintetünket.
Meg-megálltunk, ittunk, pihengettünk. Persze nem sokat, mert sem látnivaló, sem kilométer nem volt mára kevés tervezve.
Az erdõbõl kiérve, már az essõi részhez és a tatárszentgyörgyi határhoz voltunk közelebb, ahol is az egykori Frigyes-major magára hagyott házikóiból találtunk még egyet, szétkorhadt góréval, szép, de megrogyott istállóval - ugyanakkor régi magyar gyümölcsfajtákat termõ alma-, ringló- és körtefákkal! Amit lehetett, meg is kóstoltunk... A majorban éppen méhészek pakoltak, láttuk a kaptárokat is, de a méhek nem voltak veszélyesek.
A major után a XX. csatorna partján elkanyarodtunk nyugati irányba, és egy nagy rétet kerestünk, a térkép alapján. Itt azonban valaki gondolt egyet, és a virágokat, szénát adó füvet felszántotta és kukoricával vetemítette. Ez elsõre meg is kavart minket, de rendeztük a térkép-valóság ellentmondást, és csak sejtve a helyes utat, irányt, lassan ismét a Peszéri-erdõ felé navigáltuk magunkat. Persze, még át kellett kelnünk egy régi, ma már nádassal borított tómedren, ami annyira saras, vizes és ragadós volt, hogy szántani se lehetett, így megúszta a kukoricázást...
Az erdõben ismét árnyék, kissé talán hûvösebb levegõ fogadott minket, de fázni azért nem fáztunk.
Egy kanyar, még egy kanyar, aztán máris a régi erdészház rétjén voltunk. Itt a nagy fûzfa és az öreg tuják árnyékában szusszantunk egy alaposabbat, a többség egyszerûen elterült a nyírt és puha fûben. Sajnálattal vettem észre, hogy a nemrég még itt állt, évszázados, pléhkrisztusos öreg fakeresztet egy stílustalan darabra cserélték; még szerencse, hogy a rajta lévõ Jézus fafaragvány, és némi szépségével ellensúlyozza a régi érték elvesztése miatt érzett nyûgünket.
Az erdészháztól egy, a várakozásaink alapján érdekes helynek akartunk utánanézni: kb. 25 éves térkép jelöl itt, nem messze egy kerítéssel bekerített, és "Arborétum" feliratú helyet. Mivel semmi nyomát nem találtuk elõzetesen annak, mi a túró lehetett itt és miért volt arborétum, megnéztük. de legnagyobb csalódásunkra, sem kerítés, sem öreg vagy érdekes fák nem voltak már ott, csak jellegtelen nyáras telepítés, elgazosodva, néhány tölggyel keveredve, és persze akác is volt rendesen. Így tudatlanul maradva folytattuk utunkat.
Az erdõbõl hamar kifordultunk és ismét a réteken találtuk magunkat. Itt több út elágazását figyeltük, hogy megleljük a kopjafához vezetõ szekérutat, de nem sikerült, sem pedig a térképen jelölt villanyvezetékek nem léteztek a valóságban, sem az erdõ alól, az egyik volt vezeték mellett az Erzsébet-majorba vivõ út. Ezért a kopjafa keresésétõl eltekintve, út hiányában a réten vágtunk át, mondhatnám, hogy toronyiránt - de nem volt torony - a major rozoga épületei felé. egy helyen mellig süllyedtünk a nádba, de szerencsére száraz lábbal keltünk át a mélyedéseken. Fáradozásunkat sok szép virág látványa jutalmazta.
Az Erzsébet-major már néhány évvel ezelõtti itt jártunkkor sem volt éppen fényes állapotban, de ahogy most kinézett, borzalmas volt. Felkavarta eddig a nap folyamán csak szépet látott lelkünket, és mondtuk a magunkét. Egy ép fala nem volt az épületeknek - összesen! És mindennek a teteje az volt, amikor megláttuk, hogy a kidõlt falú, éppen leszakadás állapotában lévõ hodályokban tartják a szürkemarhákat. A szerencsétlen állatok a tetõ széle alatt másznak be valahogy az istállóba, különben meg egész nap fél lábszárig állnak a szarral keveredett sáros nemtudommiben.
Mondanom sem kell, hogy a térképen jelült régi út, amely az istállók alatt átvágva a réteken, visszavitt volna minket a reggel járt útra, megint csak nem volt már meg, így az aszfalton kutyagoltunk még több mint két kilométert, árnyék és lassan már ivóvíz nélkül.
Az egyetlen pozitívum ezen a szakaszon az volt, tizennégy kilométerrel a lábunkban, ha a réteken legeltettük a szemünket. Különösen nyugati irányban, Ürbõpuszta felé. Elõttünk hatalmas vadmurok-tenger, mögötte százával a pihenõ szénagurigák, legtávolabb a horizonton pedig Ürbõpuszta gazdasági épületei és víztornya fénylett.
Minden körülmény ellenére, hamar elértük a faluszélt, és az utolsó 5 km-t egy óra alatt teljesítve, máris célban voltunk: a kocsmánál. Itt üldögéltünk, igyekeztünk pótolni a vízveszteséget, akinek még maradt ereje, nevetgélt is. Beszélgettünk a következõ hetek programjairól.
Aztán elköszöntünk egymástól, és mindenki ment a dolgára.
Kunpeszér ma megunhatatlan és felejthetetlen volt. Méltatlanul halogattuk felkeresését, de ígérhetjük, nem várunk vele megint éveket. Mert csak magunkkal tolnánk ki....
Mindenkinek köszönjük a részvételt, a küzdelmet és a gyõzelemhez gratulálunk! Mert aki itt volt, legyõzte önmagát és a körülményeket, befogadott egy újabb adagot a számára ismeretlen világból, azt csak gyõztesnek lehet nevezni! És ez igaz minden túrára...

"Nagy Szellem! Adj elég erõt és kitartást, hogy legyõzzem legnagyobb ellenfelemet: önmagamat!"

Minden rokonom!
 

Sántaőz

Ezen a napon együtt túrázott: Balog Csaba, Besenyi Erzsébet (Felsõlajos), Bogdánné Ubornyák Bori (Felsõlajos), Czingel András (Fülöpháza), Durucz Mária (Fülöpháza), Felker Joe, Gulyás György (Fülöpháza), Kárpáti János (Kecskemét), Kemmer Márta, Lõrik Lászlóné Irénke (Hetényegyháza) és Rádi Józsefné Edit (Hetényegyháza).