(488.) "AZ ERDÕ", AVAGY TÚRA KUNADACSON


Idõpont: 2016. január 31. vasárnap
Útvonal: Kunadacsi út ("Erdészház bejárati út buszmegálló") - Sóhordó út - Buckák - Dinnyés-halom - Kunadacs
Táv: 15 km


A mai napra elõbb napsütést, majd egész napos esõt, végül egyiket sem jósoltak. Így is lett. Az idõ szinte végi borús volt, de egyszer még a Nap is majdnem kisütött. Amúgy az évszakhoz képest kifejezetten meleg volt, csaknem 10 fok, pluszban. A levegõ friss, tiszta - hiszen erdõben túráztunk.
Mégpedig a Kunadacsi erdõben, amely ugyan az egyik legszebb az országban, mégis teljességgel ismeretlen. Még keveset túrázó társainknak is feltûnt, mennyire változatos a táj, és hogy szinte minden kanyar után máshogy néz ki. A képek ezt csak korlátozott mértékben érzékeltetik, élõben teljesen más hatással van az emberre. De talán így is hat.
Száz évvel ezelõtt egy tapasztaltabb utazó látogatást tett ezen a vidéken, mert már a fõvárosban is híre ment, hogy az adacsi vidék milyen gyönyörû. Miután bebarangolta, azt írta: "ez a táj Magyarország kétségtelenül legelhagyatottabb és legérintetlenebb erdõs vidéke." És jóllehet az ember beavatkozott már, de ez az állítás még mindig igaz..
Reggel hét órakor 4 autóval érkeztünk Kunadacsra, öt településrõl, 14 fõvel. A reggeli szokásos kocsmai kávézás után a kerekegyházi buszra szálltunk, amivel visszamentünk a kunadacsi út "Erdészház bejárati út" nevû megállójáig. Itt leszálltunk. Nem lehet nagy forgalma ennek az objektumnak, a sofõr, amikor a jegyeket kértük, nem találta meg elsõre a listán...
Az aszfaltúton néhány száz métert gyalogoltunk, némi szitálás mintha lett volna. Aztán balra, betértünk a Sóhordó útra, amely keresztülkanyarog, nemcsak ezen az erdõn, de Szolnoktól egészen Kunszentmiklósig, nagyon sok szép helyen. Ezen az úton szállították már a középkorban is a máramarosi és kárpáti sót és fát a Tisza-parti város kikötõjébõl, szekereken a kun városokba, Miklósra és Szabadszállásra is. Igazi, vadregényesen õsi szakasza Kerekegyháza - Kunpuszta - Kunadacsi-erdõ területen maradt fent. Régi tervünk szerint, egyszer turistaút is lesz ez a természeti és történelmi érték...
A z erdõben lassan haladtunk, kanyarogtunk, ahogy az út hajlott, ettünk, ittunk beszélgettünk, bámészkodtunk. Tipikus, lassú, túrkörös túra volt ez is.
A Sóhordó útról rátértünk az egykor katonai tankok által járt Harckocsi útra, melyen a szabadszállás ilyen géppark hatalmas példányai vonultak sokszor, szerencsére békeidõben.
A következõ részén a túrának, erdõnyiladékokban, nyáron virágos tisztásokat felfûzõ szekérutakon haladtunk. Olyan vad, elhagyatott volt helyenként az erdõ, öles fenyõivel, nyáraival olyan lenyûgözõ és lélegzetelállító, hogy csak pislogtunk. Még én is, aki sokadszor jártam erre. Ezt egyszerûen nem lehet megunni! Az erdõ különlegességét, sok egyéb mellett az adta, hogy az örökzöld fenyõerdõben az aljnövényzet a cserjeszintû, háznagyságú borókabokor-rengeteg volt, az erdõ alján pedig nem elég hogy hatalmas foltokban, fák ágain és gyökerein élõ, vad burjánzott, sugározva az éltetõ, tavaszi energiákat, a lábunk alatt még a fenyõtüskék arasz-vastagságú szõnyege is olyan érzést adott, mintha vízágyon imbolyognánk - ha van egyáltalán ilyen képzavar.
Az erdõ itt leginkább arborétumra hasonlított. Csak ilyen arborétum se sok lenne az országban. És akkor is igen válogatottnak kellene lenni az állománynak, hogy ezt, ami itt van, megközelítse...
Nagyon kellett túravezetõként koncentrálnom, hogy csupán egy régebbi katonai térkép alapján, el ne keveredjünk a sok egyforma nyiladékban, hatalmas rengetegben, mert innen kikeveredni beletelt volna egy kis idõbe. Szerencsére nem történt semmi komoly kavarodás, így egy kanyar, még egy kanyar, és máris másztunk felfelé a környék legmagasabb dombjára, a Dinnyés-halomra. Ezen, a fennsíkszerû platójú kiemelkedésen korábban több korban is emberi település lehetett, erre nemcsak a felszínen is látható fal- és habarcsmaradványok utalnak, hanem az a tény is sejteni engedi, hogy messze s távol ez az egyetlen olyan védett hely, ami az egykori turjános-mocsaras részbõl stabilan és meglehetõsen kiemelkedve, a régei korok embereinek is védelmet és otthont biztosíthatott.
A halmon még egy utolsó erõgyûjtés, némi kalóriapótlás, csoportkép, aztán Dunaújváros messzi, halvány kontúrjainak megcsodálása közepette elindultunk lefelé, a Peszéradacsi-rétekre, amely a tökéletesen lapos, ma kicsit szárazabb, de régen az Õs-Duna medre maradványaként, lápos, vizes területre. Sár most is volt rendesen, de nem zavart senkit. Szûk óra alatt beértünk Kunadacsra, amit már senki sem bánt. Jól megérdemelt kávézás, kényeztetés a kocsmában mindenkinek kijárt. Nagyot küzdöttünk, becsülettel elfáradtunk. Mindenkinek fájt valamije, de senki sem nyavalygott.
Mostanában egyre több új ember érdeklõdik túráink iránt, nagyon sokan osztják meg albumainkat, és sok új arc jelentkezik, hogy szívesen túrázna velünk. Örömteli számunkra ez a nagy érdeklõdés. Mi minden lehetõséget felhasználunk, hogy az embereket rávegyük a természetjárás gyakorlására, és hogy népszerûsítsük a Duna-Tisza köze szépségeit.
Mindenkinek köszönjük a részvételt. Egy hét múlva, egy másik helyen folytatjuk!

Minden rokonom!
 

Sántaőz

Ezen a napon együtt túrázott: Balog Csaba, Bogdánné Ubornyák Bori, Felker Joe, Kárpáti János (Kecskemét), Lõrikné Irénke (Hetényegyháza), Nagy Irén, Pócs Áron (Szabadszállás), Pócs Balázs (Szabadszállás), Pócs Márton (Kunszentmiklós), Pócsné Fodor Anita (Szabadszállás), Rádi Ágnes (Kecskemét), Rádi Józsefné Edit (Hetényegyháza), Rimóczi Klára és Szabó Zsuzsanna (Kecskemét).