|
(505.) ÁRVALÁNYHAJAS TÚRA A KOLON-TÓNÁL ÉS A
MATYÓI-DOMBOKON
Időpont: 2016. május 29. vasárnap
Útvonal: Matyótelep - Kolon-tó - Matyói-dombok -
Matyótelep
Táv: 11 km
Újabb kiskunsági túra, megint minden
ugyanaz, gondolhatná a beavatatlan érdeklődő, de nincs
olyan, hogy ugyanolyan valami. Hiszen "minden folyik" (panta
rhei), vagyis változik, semmi sem lehet kétszer ugyanaz
vagy még csak hasonló sem. Szóval, újabb környékbeli
bolyongás, éppen a legszebb túraidőszakban és az egyik
legszebb helyen.
A túrára előzetesen kétszer ennyi ember jelezte "komoly"
érdeklődési vagy részvételi szándékát, de végül csak 11
fő vágott neki a kalandnak, Soltszentimre széléről, egy
rövid kocsmai hidegindítás után.
Autókkal még mentünk néhány kilométert az El Bronco
Ranch-ig, ami a Matyótelep közepén található,
western-hangulatú lovas farm. Igen ám, de ahogy
lekanyarodtunk az aszfaltról, rögtön olyan homokúttal
lett dolgunk, amelyik csak úgy engedte el autóink
alvázát szorításából, hogy erősen trükközni és tolni
kellett... De sikerült.
A ranch-tól a szokásos útvonalon, a
SÁRGA SÁV
jelzésen
indultunk a Kolon-tó felé. Nagyon szép volt az
erdőszéle, az allék; az elvadult gyümölcsösök és szőlők
sok finom gyümölccsel kecsegtettek nyárra.
Fényképeztünk, barátkoztunk az újakkal, illetve ők
velünk, beszélgettünk és nevettünk.
Az erdőből és a rétekről édes-mézes illatok áradtak szét
a légben, helyenként már émelyítő töménységben. De ennél
nagyobb bajunk ne legyen...
A tómedret, pontosabban a nádast hamar elértük, és
kitérőt tettünk a kilátódomb felé, ahonnan a néhány éve
kikotort nagyobb, nyílt vízfelületre lehet kimereszteni
a szemgolyókat. A dombon állva olyan érzése támad az
embernek, mintha a Tüskevárban lenne, vagy a könyvben,
vagy a filmváltozatban (a régebbiben, persze).
Békakuruttyolás, vízszagú szél, bogarak döngése, és a
tudat, hogy ez a hatalmas tó mennyi halnak, madárnak
jelent menedéket, élőhelyet, táplálékot. Végtelen csend
és nyugalom. Ej, ha ilyen helyen eltáborozhatnánk
egyszer néhány napot...
Folytattuk utunkat a Bikatorok nevű halom felé. A
környékbeli betyárok egykori búvóhelye volt ez a
dombvidék, bokros-erdős takarásával, illetve a tó
mocsara, nádasa is mellé. Ha ide kényszerültek bújni
mondjuk a Bogarak, akkor zsandár, csendőr, egyéb
szervezett fegyvermunkás aligha találta meg őket. És ez
így lenne ma is. Ha itt el akarna rejtőzni valaki, az el
lenne rejtőzve.
A dombtetőn egy kissé rozoga, de szép kilátást adó
kilátó van, amire még akkor is érdemes felmenni a
panorámáért, ha az ember azt érzi, szellenteni se merjen
róla, mert kileng a torony és eldől.
A domb alatt van a nemzeti park madárvártája, vagyis a
madarászok, természetfotósok tanyája. Ide minden túrán
betérünk, mert egyrészt szívesen látnak mindenkit, aki
erre jár, másrészt jó pihenő és frissítő hely (padok,
asztalok, illemhely, kerti csap). Igen ám, de annyira
szétszóródtak a parkosok, hogy senki sem volt az
udvaron, amikor odaértünk. Mindegy, mi azért bementünk,
hiszen semmi ártó szándékunk nem volt. Frissültünk,
hűsöltünk, és fél óra múlva folytattuk az utat.
Nagyon meleg volt, főleg napon, árnyék nélkül. Hosszú
éveket túráztunk már végig a Kiskunságban, annak
homokján, de ilyen süllyedős, marasztaló homok utakon,
száraz porban, amikor az ember csak tapos, de előre alig
halad, régen volt dolgunk. És a meleg-homok párosítás
együtt alaposan kiszívta a csapat erejét, sűrűn álltunk
meg, bátorítottuk egymást, bár nem minden pillanatban
tudtunk elvonatkoztatni a körülményektől. Ez azért gond,
mert így az ember nem tudja értékelni azt, amit a Nagy
Szellem ilyen körülmények körítésével akar megmutatni és
megtanítani, hogy megnézhessük, megélhessünk és
örülhessünk a teremtett világ szépségének, az életnek.
Mert sok embernek erre esélye se lehet... A szenvedés
árnyéka a szépet is elsötétíti. De minden nap, minden
túra is, egy tanulási folyamat része, és meg kell
szoknunk, hogy mindig más összefüggésben, de ugyanazt a
világot lássuk, illetve hogy meglássuk ugyanazt a szépet
és jót benne, bármivel van nehezítve minden egyes napunk
- és nemcsak a túrákon...
A következő szakaszon a tó nádasa és virágos rétek
váltogatták egymást, mellé édes illat mindenhol. Nem
lehet visszaadni, nincs hozzá szókincsem. Aki ilyen
élményt akar, menjen ki gyakrabban a természetbe.
A Kolontól elkanyarodva, vaddohányos rész következett,
majd egy tanya erdőbeni kikerülésével (a szekérutat
magántulajdonná tették és lekerítették), máris egy
telepített fenyvesben találtuk magunkat. Az, hogy még ez
a teljességgel tájidegen dolog is lehet szép, itt már
nem sok fogalmunk volt, bevallom nekem se, mert a homok
már nemcsak a lábunk alatt nehezített a haladást, hanem
a cipőnkben is.
Aztán kértünk a fenyvesből, előbb alföldi sorstársunk,
az akác bukkant föl, majd kinyílt, mit kinyílt: kitárult
előttünk a világ! Elértük a Matyói-dombokat.
Hullámzó árvalányhajjal borított, üde zöld dombok sora,
rajtuk emelkedett-ereszkedett a kissé benőtt, mert
használatlan, út. Gyalogos turista nem jár erre, és
kocsival se lehet áthatolni a sivatagi viszonyokat
ide idéző felszínen. De mégis ez volt a legszebb része a
mai túrának. Nem győztünk ámulni, bámulni, fényképezni.
Csak a meleg... Minden talpalatnyi árnyéknak örültünk,
és pihegve húzódtunk a fák alá, enyhelyet remélve.
Enyhely lett volna, de csak pillanatokra élvezhettük,
mert menni kellett tovább. Aztán a Matyó-halom előtt egy
kicsit mégis megálltunk, mert annyira szép hely adódott
pihenőt tartani, hogy kihagyhatatlan volt.
Aztán felmásztunk a szinte kopasz, csupa-homok tetejű
kilátópontra, ahonnan a legteljesebb körpanoráma adódik
a Matyóban. Elkészítettük a csoportképet, majd utunk
utolsó etapjaként, átmentünk a csodaszép
Reveczkei-halomra, bár itt már nem annyira tudtunk
örülni a szépnek, szívesen befejeztük volna már a napi
vándorlást.
Ez is elkövetkezett, hamarosan visszaértünk a ranch-hoz,
és nyomban indultunk is tovább kocsikkal az oázisba: a
soltszentimrei kocsmába. Gyuritól elköszöntünk. A
"korcsmában" (ahogy a felirat adja a nevet) aztán
mindenki megkapta, ami neki járt: jégkrém, sör, hideg
üdítő, szódavíz - s máris más színben láttuk dávidi
bolyongásainkat és kínjainkat a sivatagban. Itt már
volt, aki emlékezett virágokra és árvalányhajra is...
Ma két újoncunk volt. Márta és Márta. Előbbi
Lajosmizséről, utóbbi Ausztráliából tisztelt meg
jelenlétével. Reméljük, jól érezték magukat és lesz még
szerencsénk! :)
Összefoglalni nem akarom a napot, hiszen már megtettem
fentebb, ebben a néhány sorban. Szép volt, jó volt, de
ennyi egy napra elég volt... :D
Mindenki pihenje ki magát, mert következő hétvégén
megint nekiindulunk a vadregénynek...
Minden rokonom!
Sántaőz
Ezen a napon együtt túrázott:
Balog Csaba, Besenyi Erzsébet (Felsőlajos), Czéhmester
Márta (Ausztrália), Felker Joe,
Golovics Éva (Kecskemét), Gulyás György (Fülöpháza), Kárpáti János (Kecskemét),
Kemmer Márta, K.enyeres Éva (Kecskemét), Lőrik Lászlóné Irénke
(Hetényegyháza) és Rádi Józsefné Edit (Hetényegyháza).
|
