(429.) TÚRA A SÓHORDÓ ÚTON 3.: KEREKEGYHÁZA - KUNADACS


Idõpont: 2013. november 23. szombat
Útvonal: Kerekegyháza - Kunpuszta - Kunadacsi-dombvidék - Dinnyés-halom - Kunadacs
Táv: 21 km


A tavasszal elkezdett Sóhordó út bejárását most, késõ õsszel folytattuk, illetve tulajdonképpen fejeztük is be. És bár eddig is voltak szép momentumai a történelmi-kereskedelmi út korábbi szakaszain gyaloglásnak, tudtuk, hogy a legszebb rész még hátra van - vagyis az jutott a mai napra. És ahogy haladtunk a tájon keresztül, úgy igazolódott minden érdeklõdõ-résztvevõ számára ez a feltételezés...
Megint több településrõl jöttünk össze és gyülekeztünk Kerekegyháza fõterén, fél nyolctól. Az autósok még csak beértek idõben, de a buszosok! Gábor és Zsolt kis csúszással érkeztek meg, amiben csak az volt a kellemetlen, hogy némely hölgyvendégünkbe, az egy helyben totyorgástól, kezdett belefagyni a lendület. Azonban, amikor elindultunk, mégis megindult a vérkeringésük is.
A katolikus templomba be tudtunk menni, néhány percet el is idõztünk benne, fényképeztünk bõsen. Volt mit! ritka szép, nagyon díszes, mégsem giccses belsõ tér, számtalan szobor és szent. Élmény volt, sok minden mellett azért is, mert ide bármikor, bárki bekacsinthat és nem kell külön kegyekre várnia, hogy bebocsátást nyerjen Isten házába, mint más településeken...
A templom szentélyének külsõ falánál, a "Patrona Hungariae" szobor alatt csoportképet készítettünk, melyen azonban nem mindenki vállalta tekintetével is a fizikai jelenlétet. Mindegy, mi tudjuk, kik voltak ott, és a nevük legalább szerepel a beszámoló utáni sorban.
A falu álmosan aludt még, hétvége lévén, nem kapkodott senki, nagy tömeg sem hömpölygött az utcákon. Néhány kósza. A legnagyobb csoportosulást mi magunk jelentettük. A Balatoni Farkas-hársnál ismét megálltunk, de ezúttal nem kizárólag fényképezkedni, hanem éhes alosztályunk nyomására reggeli szünetet tartottunk. És ami bõséget itt néhány pillanat alatt kínáltunk egymásnak, az minden képzeletet felül múlt. Pálinka és ócsai bor, kedvcsinálónak - mintha nem lett volna! -, aztán az egyéni szendvicsek és egyéb tálas ételek mellett: két féle szalonna, töpörtyû, hajába fõtt krumpli - még meleg! -, hagyma, fokhagyma, paprika, paradicsom, kenyér. Ha gasztrotúrának hirdettük volna, se jöhetett volna jobban össze. Annyira élveztük ezt a rengeteg mindent, kóstolgatunk, kínálgattunk, hogy már negyed tíz is elmúlt, amikor végre kiértünk a falu szélére, hogy Kunpuszta felé haladva elkezdjük a térség látnivalóinak felkeresését.
Széles homokutakon és szép tanyák között haladtunk, két oldalt akácallék, kisebb erdõfoltok. Jobbról fácántelep. Aztán egy kanyar erre, egy arra, s máris közeledtünk a kunpusztai temetõ felé, alig kiemelkedõ dombját már messzirõl jól láttuk. A temetõ néhány éve kicsit ki lett takarítva, pályázati pénzbõl bekerítve. Ma már csak szórványosan temetkeznek bele, a legtöbb sír régi. A háború elõttiek szép sírkövekkel, az utóbbi évtizedekéi pedig igénytelen szürke mûkõbõl... Ha már egy ilyen érték itt van a puszta közepén, jobban oda lehetett volna figyelni, milyen sírkõ anyagot és formát engedélyeznek itt választani, mint ahogyan ezt már nagyon sok falu sírkertjében meg is tették önkormányzatok.
A temetõdomb megkerülése után a régi harangozó ház mellett elsurranva, a puszta református templomát vettük célba. Sajnos, átalakítás miatt jelenleg nem látogatható, de kívülrõl legalább egy kicsit szemügyre vettük. Viszont a templom melletti egykori iskola épület! Valami csoda. valakié lehet, az biztos, de elég elhanyagolt állapotban van mégis. De még így is, komyol értékekket rejteget. Az udvar szép, közepén öreg fa. A tipikusan Klébersberg-féle iskola épület valamikor 1930 körül épülhetett, vagyis jó nyolcvan éve. Ennek ellenére még megvan a tornác faszerkezete, az eredeti falfestés és a palatetõ. A faszerkezetek stílusában és színeivel, ugyancsak létezik még a madáretetõ, az udvari - ablakos! - pottyantós vécé és egy ki asztal, két paddal - gyönyörû faragott díszekkel! Mûemléki védelmet érdemelne, mert ritkaság egy ilyen egészében megmaradt század eleji iskolaépület-együttes (állt még egy régi kunsági határkõ is a bejáratnál, de az egészen biztosan egy odavitt, valahonnan kimentett kõ lehet, mert az iskola területén nem húzódott soha semmilyen határ...
Tovább mentünk. A közeli Rendek-tanyára a kis kitérõt sem lett volna szabad kihagyni, mert egy tiszteletre méltó küzdelemrõl értesültünk házigazdáinktól, melyet az egészséges élelmiszerek és az ökotudatos életmód népszerûsítése érdekében folytatnak. További sikereket kívánunk nekik ebben a nehéz és nemes erõlködésben!
A tanya szomszédságában ismét egy látnivaló: a középkori Hercegegyháza helyén 2010-ben felállított emlék-kettõskereszt. Körülötte mindenhol lapos puszta és hullámzó fûtenger. A fûben lila virágú máriatövisek, egész bokrokkal.
Innen már valójában a régi és történelmi úton haladtunk, amely feltételezhetõen a középkor óta volt fontos sószállító út Szolnok-Nagykõrös irányából Kunszentmiklós felé. Az emlékezetben ilyen néven nem nagyon maradt meg, de a kunadacsi mûút megépüléséig, vagyis néhány évtizeddel ezelõttig ez volt a Kunszentmiklós-kerekegyházi fõút is.
Ahogy az ember ilyen régi utakon halad, önkéntelenül is bele éli magát a történelembe, próbálja maga elé képzelni, mi minden megeshetett itt kereskedõkkel, parasztokkal, betyárokkal és katonákkal. Hány ezer szekér kereke mélyíthette a földbe az utat, azon a kis háton, ami a hatalmas kiterjedésû kunpusztai nádas tómedrei között, vagyis az esõs idõkben teljességgel járhatatlan sártenger közepén kanyarog. Vele kanyarogtunk ezen a napon mi is.
Szép tanyák, szép útszélek, füves közepû szekérút; karnyújtásnyira mindkét irányban kökény- és galagonyabokrok, rengeteg terméssel, amit rendszeresen meg-megállva dézsmáltunk, ki helyben fogyasztva, ki pedig dobozban hazavitelre készítve. És a szél ugyan kissé komforthiányos érzéseket váltott ki a több órás kitettségünk alatt, de azért tudtuk-éreztük: nagyon szép helyen járunk.
Némi enyhet adott a puszta szélén elért erdõs rész, ahol megpihentünk, akik éhesek voltak, ettek, míg Zsolt iránymutatásával ismét - már sokadszor az évek alatt - ismét egy régi, kiskunsági határkõhöz tettünk rövid kitérõt. EZ a kõ egy feltételezett és régi térképek alapján egyértelmûen ennek nevezhetõ hármashatáron áll, mégpedig Kunbaracs, Kunadacs és Kerekegyháza közös sarkában.
Visszatérve a Sóhordó útra, immár erdõben kanyargott alattunk a szekérút.
Átkeltünk az Adacs-kerekegyházi aszfaltúton, csináltuk ott is egy nem normális képet magunkról, aztán az elsõ fakitermeléses farakásnál hosszabb ebédszünetet tartottunk.
Kunadacsi területen jártunk, és a település váltással szinte azonos pillanatban, a táj képe is jelentõsen megváltozott: puszta helyett kisebb halmok, dombok, síkság helyett erdõ, méghozzá elég szép és vegyes erdõ, mely az õshonos fehérnyárak és borókákon kívül, már közönségesen elterjedt akácból, telepített fenyõkbõl, ezen kívül néhány öreg tölgybõl, kõrisbõl és szilbõl állt - hogy csak a legfontosabb fajokat említsem. Hét éves kiskunsági vándorlásaink és több mint 250 Duna-Tisza közi túra tapasztalata alapján kimondhatom: a legszebb erdõ ez széles e vidéken! Nem szabályos, nem nyiladékos, erõsen elegyes, helyenként már dzsungel-szerû, mégis levegõs és áthatolható, a fákat néhol dombok emelik magasba, és mindez rengeteg színnel, cserjével és gombával - nyáron nyilván virággal is - kiegészítve. Ezt mindenkinek látni kell!A dombok között áll mind között a legnagyobb, mintegy vigyázva a kistestvéreire: a Dinnyés-halom. Nagy alapterületû, és elég kiterjedt fennsíkkal rendelkezõ, erõsen hegyhatású kiemelkedésrõl van szó, melynek abszolút magassága meg sem közelíti a Lajosmizse és Pusztavacs környékieket, de relatíve elég jól kiemelkedik a környezõ lapos, egykori turjános tómeder-rendszerbõl. Tetején egy egész középkori falu is elférne, és valószínûleg volt is valami hasonlója, mert sok kisebb kõtörmeléket lehet találni a fûben. Egyébként kilátás csak korlátozottan van róla, mégis érdemes elidõzni a tetején egy fél órát. Mi nem maradtunk ennyi ideig, mert mennünk kellett tovább a falu felé.
Leereszkedve a dombról, egy olyan lapos, egykori tómedres területen vágtunk át, ahol a borókabokrok vegyesen nõttek a náddal és sással. Ilyet eddig még nem láttunk...
Még néhány tanya, néhány kilométer és - miután letértünk a Sóhordó útról, a kocsmával és buszmegállóval kecsegtetõ Kunadacs község felé vettük az irányt. Ahogy közeledtünk a lakott területhez, úgy sûrûsödtek a mezõgazdasági jellegû objektumok: major, hodályok, tanyák, mûvelt területek. A falu szélén egy fatelep is volt. Aztán beérve a fõutcára, a település névtáblájánál még csináltunk egy csoportképet, majd a közeli buszmegállóhoz siettünk, és örömmel vettük tudomásul, hogy nem kell tovább vánszorognunk, mert a megálló mögött egy kocsma hívogatott minket, frissülésre, ugyanakkor pihenésre és melegedésre váró vándorokat. Maradt még egy óránk a kereki buszig, addig ott ücsörögtünk, de ezt senki sem bánta, mert szerintem alaposan elfáradtunk ezen a mai napon, kint a szabadban, szélben, napsütésben, friss levegõn, több mint nyolc órát eltöltve, 21 kilométert gyalogolva.
A busz megérkezett aztán idõben, mi meg visszazötyögtünk Kerekegyházára, majd ott egymástól érzékeny búcsút véve, mindenki hazament.
Összefoglalva: a mai napon ismét szép helyeket és dolgokat láttunk, és bár fárasztó volt a túra, mindenki kellemesen ellazult a végére, és telve jó beszélgetésekkel, élményekkel, sokat fényképezve tértünk otthonainkba, hogy az emlékek feldolgozása, rendberakása után már megint a következõ hétvégére készüljünk, mely megint tele lesz érdekességekkel és emberi dolgokkal...

Mindenkinek mindent köszönünk!

Minden rokonom!
 

Sántaőz

Ezen a napon együtt túrázott: Balog Csaba, Bodorné Fülöp Mária (Kecskemét), Búzás Margit (Kecskemét), Csonka Zoltán (Dabas), Dömötör Zsolt (Kecskemét), Hegyi Ervin (Kecskemét), Iván Sára (Kecskemét), Mátyás Gábor (Kecskemét), Rubos Bence (Kecskemét), Szõke Tímea (Dabas) és Varga István Borika.