(415.) TÚRA ÓCSÁRÓL INÁRCSRA


Idõpont: 2013. szeptember 21. szombat
Útvonal: Ócsa vá. - Ófalu - Selyem-rét - Rókás - Inárcs-Kakucs vá.
Táv: 15 km


Reggel nem kellett korán kelni, mivel csak fél 9-re kellett menni az inárcsi vasútállomásra. Amint megérkezett a vonat csatlakoztunk lajosmizsei barátainkhoz, és együtt utaztunk Ócsáig. Leszállva a vonatról a cukrászda mögötti kis kocsmában frissítettük fel magunkat, majd elindultunk a fõutca felé. Még kicsit hûvöskés volt az idõ, de folyamatosan melegedett. Mai túránkra velünk tartott Szellike is, aki remekül érezte magát miközben felváltva tolta valaki. A református templomnál és a tájháznál több fotót is készítettünk, majd a legszélsõ, Békési Panyik Andor utcán hagytuk el a települést. Úgy terveztük, hogy nem a mûúton megyünk el a tanösvényig, hanem átvágunk az erdõn, bízva abban, hogy legalább egy ösvényt találunk.
Ahogy elértük a magasfeszültségû vezetékeket, jobbra fordultunk és egy darabig jól járható, de füves szekérúton haladtunk a vezetékekkel párhuzamosan. Nem telt el sok idõ és máris csak egy sávon volt járható az út, de az is többnyire magas aljnövényzet között. Mivel egy idõ után nem lehetett a babakocsit tolni, az utasát anyuka és apuka kezében vitte. Merész vállalkozás volt részünkrõl nekivágni az ismeretlennek, mivel a vezetékek elsõ kanyarulatáról már javában a fák között sétáltunk az ágak alatt bujkálva, lábunkat emelve, s közben alig tudtuk tolni a ”babamobilt”. Kettõ lelkes vállalkozónak cipelnie kellett, de a dzsungelben nem volt könnyû feladat és a vezeték mellé néha kitekintve csak még sûrûbb dzsungelt láttunk. Menettempónk nem volt valami acélos, és még nehezítette haladásunkat a sásos terület is. Az erdõ egyébként szép volt és hangulatos, de nyirkos is egyben, mivel vizenyõs területen jártunk. Valószínû nem sokan jártak még erre, és mi sem hagytunk magunk után látható ösvényt, de azért kár lett volna kihagyni ezt az izgalmat. Végül is kiértünk egy tisztásra, ahol egy szekérúton haladva, egy másik szélesebb útra tértünk át. Itt kicsit megpihentünk, amíg a legfiatalabb társunk tizenegyóraizott. Innen már csak pár lépés volt a mûút és a Selyem-réti tanösvény bejárata.
A tanösvény keresztül vezet a lápos területen, de sajnos vizet azt nem sokat láttunk, de így legalább láthattuk a lápi fák alját is, amely tavasszal igencsak vízben szokott állni. Én kissé elõrehaladtam, mert megnéztem egy oldalágat és csak a többiek után értem a pihenõhöz, ahol tavasszal látott fényképes csapattal találkoztunk, csak ezúttal többen voltak. Neki is fogtunk a tûzrakáshoz és a nyárskészítéshez, és amint lobogott a tûz máris sütöttük a szalonnát és a kolbászt. Amíg Timi sütötte a mi falatjainkat, én megnéztem a pihenõtõl az 5-ös út felé vezetõ szekérutat. Ez az út is a lápos területen vezet egészen a volt csárda mögé. Sajnos errefelé sem volt víz, csak egy-két dagonyázó, de így is remek fotótémákat szolgáltatott az erdõ alja. Visszaérve a többiekhez hamarosan már mindenki evett a finom sült étkekbõl, meg a finom zöldségekbõl. Egy finom ebédhez nem kell valami sok, és remekül jól lehet lakni tõle, ami után a pihenés is jól esne, de nekünk sajnos erre nem volt már idõnk, mert a „dzsungelharc” közben sok idõt vesztettünk.
Folytattuk utunkat, immáron már a SÁRGA SÁVON, mely egyébként a mûúttól volt a vezetõ utunk. Kiérve az erdõbõl remek napsütés fogadott minket meg egy-két szederbokor. No meg egy kis meglepetés is: dinnye az út mentén, amelyet megtekintve és megkóstolva remek desszertnek bizonyult. Egy nagyobb mezõn mentünk át mely jobb és bal oldalán több lest is láttunk, no meg az õsz színei is megmutatkoztak már. Amikor nem volt felettünk felhõ, kissé meleg volt. Mikor elértünk a mezõ másik végébe ismét találtunk egy sokkal nagyobb dinnyét és ismét csemegéztünk egy kicsit. Áthaladtunk egy kisebb erdõsávon, majd egy másik mezõ végénél elfordultunk balra, ahol a sárga Mária út elválik a jelzéstõl. A XXXVIII-as csatorna hídjánál az árnyékban Szellike, a kiadós alvás után, kiadósat evett, majd továbbmentünk mivel fogytán volt az idõnk. Áthaladtunk az akácos részen, majd elérve a földút végét nem a jelzést követtük, hanem jobbra fordultunk Inárcs felé.
Az ég valamikor ekkor elborult és kicsit hûvösebb is lett, de legalább remek fényképeket lehetett készíteni a felhõ mögül kikandikáló napsugarakról. Elhaladtunk egy tanya és számtalan útelágazás mellett, majd a szekérút egy éles balkanyarulattal az öregországút felé fordult. Itt én kicsit nagyobb tempót diktáltam mivel a társaság el akarta érni a fél5-ös vonatot. Mire elértem a mûúthoz a nap ismét elõbújt és ismét fitogtatta erejét. Mikor elértem a vasúti átjárót a vele párhuzamosan futó földúton már futottam. Ahogy elértem az állomásra a reggel itt hagyott autóval a többiek elé mentem és két fordulóval a többségüket elfuvaroztam az államosára, akit nem, az menet közben beérkezett. Így a vonatot elérték kedves túratársaink és Lajosmizse felé vették az irányt, mi pedig átöltözés után Budapest felé.
A Selyem-réten már többször jártunk, de mindig valahogy más. Most az is adott egy kis pluszt, hogy máshogy közelítettük meg, egy kis felfedezéssel párosítva. Valamint túra vége felé is volt ismeretlen szakasz, meg egy kis izgalom is. A dzsungel járás kicsit kivett mindenki erejébõl, de a szalonnasütõs-pihenõ azért adott egy kis pluszt a túra másik felére. Az erdõ még így víz nélkül is szép, de a meleg és száraz nyár után nem is reménykedtünk abban, hogy lesz víz az erdõ alján. Ide mindig érdemes visszatérni és a pihenõnél elidõzni egy kicsit, hogy az erdõ levegõjét, hangulatát jó mélyen magunkba tudjuk szívni.

Timi és Zoli (Dabas)

Ezen a napon együtt túrázott: Balog Csaba, Balog Jánosné Terike (Kecskemét), Balog Szellõ, Csonka Zoltán (Dabas), Fekete Márkó, Mátyás Gábor (Kecskemét), Nagy Irén, Szilvási Szilvia (Kecskemét), Szõke Tímea (Dabas) és Varga Istvánné Borika.