(432.) TÚRA A JAKABSZÁLLÁSI KISASSZONY-ERDŐBEN


Idõpont: 2013. december 14. szombat
Útvonal: Hajtó út - Kisasszony-erdõ - Borókás - Lódri-szék - Hajtó úti iskola - Hajtó út
Táv: 18 km


Nagyon jó érzés egy ilyen nap túrabeszámolóját megírni - megjegyzem, mostanában csupa ilyen érzésû túránk van! - mert ahol ennyi jó és kíváncsi, önfeledt és örök gyerek-ember összejön, kíváncsi  ilyen szürke idõben is egy programunkra, az mindenképpen jó érzés. Ráadásul nemcsak ennyi; ma tényleg olyan helyen jártunk, amirõl egyikünknek se volt sok fogalma - kivéve Zsoltit, aki már járt azért erre -, így csak sejtettük, reménykedtünk benne, hogy szép helyeket is érinteni fogunk. Azonban az, ami végül is a világvégi békét és nyugalmat sugárzó helyen fogadott minket, minden képzeletünket felül múlta...
Lajosmizsérõl négyen, Kecskemétrõl tizen indultunk neki, nagyjából mindannyian 7 óra után kicsivel, hogy Jakabszálláson, a kocsmánál találkozzunk Endréékkel. Találkoztunk is. A kecskeméti busszal nem jött pluszban senki, így némi térképnézegetés és kávézgatás után, nyolc óra elmúltával indultunk neki a Hajó úti felé vezetõ kis aszfaltos szakasznak, hogy ott a régi marha- és birkahajtásra használt, pusztai út elején leparkoljunk autóinkkal, és végre elkezdjük a túrát. Mai túravezetõnk Zsolti volt és kis kütyüje, mely mindig a kezében virít.
A szokásos poharas szíverõsítõk körbekínálása után elindultunk. A Hajtó úton csak keveset haladtunk déli irányba, mert az elsõ adandó alkalommal balra lekanyarodtunk róla, és a régi Zöld úton a Kiskunságban ZÖLD SÁV jelzésének nyomait keresve, elindultunk befelé, a Kisasszony-erdõbe. Nem túl szép, de mégiscsak erdei szakaszon jártunk, balról fiatal fenyvessel. Egyik öregebb példányú akácon legnagyobb meglepetésünkre PIROS SÁV jelzést találtunk. Ez hogy került ide?
Ezek szerint a PIROSNAK se ott ment a nyomvonala, ahol ma. Talán a régi ZÖLDDEL volt egyben?...
A nyiladék végén a régi erdészlakhoz, illetve az egykori Félegyházi úti iskola épületéhez értünk. Rövid szünetet tartottunk, hogy ismét kóstolhassunk egy kis folyékony és szilárd hazait. E következõ szakasz egy hatalmas irtásos rész újratelepítése apró, három-négy éves fenyõcsemetékkel. Fognak itt kínlódni a szárazságban, mire megerõsödnek - feltéve, persze, ha nem vágják ki õket karácsonyra.
A kicsit kopaszabb részt leküzdve aztán már tényleg kezdett szépülni a környezet. Buckák emelkedtek ki a síkból és szinte egymás oldalából, rajtuk sûrû, idõsebb fenyvesek. Itt-ott pedig már megjelent egy-két boróka is. Aztán nemsokára, Zsolti és kütyüje vezetésével, letértünk a széles homokútról, és kezdtünk más dolgokat is észre venni.
A halmok magasabbak, a köztük lévõ völgyek mélyebbek lettek, egyre több volt a borókabokor, helyenként már erdõ sûrûségûre terebélyesedtek, összeértek. És mi meg csak egyik dombról le, másikra fel, miközben rengeteget fényképeztünk - mert itt aztán tényleg volt mit! Az ilyen tájhoz nem szokott szemek, de a szokottak is, csak kapkodták a fejüket. Nagyon nagy élmény volt itt bódorogni, és fõleg: ilyen kíváncsi emberekkel közösen átélni, megosztani egymással amiket bokrok ágán, tövén, alján találtunk. És ez a természetjárás csúcsa! Ezt a mûfajt érdemes igazán mûvelni - akár hegyen, akár síkon.
Sokan abban a tévhitben tengetik az életüket, hogy akkor érik el a legmagasabb és felülmúlhatatlan szintet, ha óriási távolságokat és nagy magasságokat tesznek meg, másoknál rövidebb idõ alatt, végigszáguldva egy kisebb tájegységen vagy hegységen, a számtalan szépség, érdekesség mellett pedig csak elrohannak, mert nincs idõ megállni, nincs idõ gyönyörködni és fényképezni. Akkor mit ér az egész? Az élet lényege se az, hogy idõre elrohanjunk a szép dolgok és jó emberek mellett, és magányosan száguldjunk születésünktõl halálunkig - vagy amíg bírunk. Az élet lényege, megfigyelni és észre venni az apró örömöket, megtalálni azokat az embereket, akikkel érdemes együtt tölteni az idõt, és közös erõvel formálni egymást, segíteni a másiknak - míg végül az ember azt veszi észre, máris egy közösséget teremt vagy annak rövid idõ alatt a szerves részévé válik. És itt hangsúlyoznám a közösség szót. Mert közösen megtapasztalni és átélni dolgokat, a legnagyszerûbb érzés.
Mit ért volna például ez az egész táj is, ha csak egy ember, vagy kettõ csatangol benne. Kivel osztjuk meg, hogy milyen érzéseket vált ki az egész belõlünk? Mit ér a szépség látványa, ha a mi arcunkat nem látja senki, és mi sem látjuk más arcán, hogy sikerült neki meglepetést okozni? Akik azt hiszik, hogy a magányos vándorlások a tökéletesek, akkor fogadják el tõlünk, több éves tapasztalat alapján: a magányos vándorok életébõl mindig hiányzik valami, sosem teljes az érzelmi kinyilatkozás. A közösségi, mindent megszemlélõ és másoknak kedvében járó természetjárás viszont semmilyen hiánnyal nem bír. Szokni kell ugyan, hogy nem gyors a tempó, vagy nem egyes emberek diktálják az útvonalat, sebességet, de ha valaki ennyi alázatra mégis képes, akkor biztosan nem fog csalódni! Mert másoknak örömet okozni, a legnagyobb dolog, amit elérhetünk ezzel az egésszel  - viszont mindig kizárólag magunknak örömet okozni nemcsak önzés, hanem igazából nem is öröm, egyfajta becsapás. Nem az az igazi boldogság, ha szépet látunk, ha nekünk valami jó. Az igazi boldogság, ha mások arcán, viselkedésén látjuk, hogy boldogok attól, amit adunk nekik. Ennél nagyobb boldogság pedig nem létezik...
Minden idõérzékünk kikapcsolt, annyira elvarázsolt minket a látvány. Hiába van december, a természet ilyenkor is tartogat szépségeket, látnivalókat. Hogy mennyit, annak egy részét igyekszünk képekkel érzékeltetni, de hogy ezt mennyire nem lehet mégsem visszaadni, az tudja, aki a képeket összehasonlítja azzal, amit a valóságban láttunk.
Egyszer csak aztán mégis kikeveredtünk ebbõl a csodavilágból, és kicsit prózaibb szakasz következett, de ez sem volt csúnya, sõt!
Tanyák mellett haladtunk, aztán elértük a Lódri-szék hatalmas kiterjedésû medrét. Száraz volt, de egykor itt végtelen víz hullámzott. A partot körben nem is láttuk, csak onnan sejtettük, hol lehet a határa,  ahol sorban a partjára épült tanyák kirajzolták azt. A meder közepén sziget, amire fel is másztunk, és a tó túlsó oldalán ugyancsak egy tanyánál értünk ki a füves legelõnek használt részrõl. A tanya mellett egy furcsa, traktorszerû szörny fogadott minket, majd áthaladva egy friss búzamezõn, már ismét járható szekérúton gyalogoltunk a Hajtó úti iskola felé. A régi iskolaépület magányosan áll a régi telken, kerítés és udvara felszámolva... A Hajtó úton aztán már csak egy bõ fél óra volt, amíg a kocsikig hátra lévõ két és fél kilométert még megtéve, befejeztük a mai túrát.
A jakabszállási erdõ és buckavidék egy természeti csoda. Sok ilyen helyen jártunk már a Kiskunságban, de ehhez fogható katartikus élményt még egyik sem adott nekünk. És ennyi ember arcán látni a gyermeki örömöt, a rácsodálkozást, ez az igazán felejthetetlen élmény. A táj pedig? Ugyancsak felejthetetlen marad. És az is biztos, hogy ide még sokszor visszatérünk...
Mindenkinek köszönjük a részvételt és a sok közös élményt!

Minden rokonom!
 

Sántaőz

Ezen a napon együtt túrázott: Balog Csaba, Bodorné Fülöp Mária (Kecskemét), Csonka Zoltán (Dabas), Dömötör Zsolt (Kecskemét), Hegyi Ervin (Kecskemét), Hegyi Ervinné Katika (Kecskemét), Iván Sára (Kecskemét), Kiszel Julianna (Kecskemét), Leányfalusi Károly (Kecskemét), Németh Erzsébet (Kecskemét), Rubos Bence (Kecskemét), Szabó Endre (Jakabszállás), Szabó Endréné (Jakabszállás), Szõke Tímea (Dabas), Tóth Ferencné Erzsike (Kecskemét) és Varga Istvánné Borika.