(384.) ESSŐI HATÁRJÁRÁS


Idõpont: 2013. február 16. szombat
Útvonal: Tatárszentgyörgy - Temetõ - Vörösmarty utca - Háromhatár - Gyóni-buckák - Gyón
Táv: 15 km


Indulás: 6:30-kor keltünk és 7:30-kor indultunk el Tatárszentgyörgyre.
A mai nap ismét határjárásra adtuk fejünket, de most sem céltalanul bolyongtunk. A találkozó Tatárszentgyörgyön volt a templom melletti kis utcában 7:45-kor. A négy autóból összesen 9 fõ várta, hogy Pestrõl megérkezzen 10. túrázónk is, Szalkai Gábor személyében. Õt azért is említem név szerint, mert eddig csak Dömötör Zsolt éves vacsorán mutatott képein láttuk és jó volt személyesen is találkozni azzal, akivel a Kárpátok csúcsain, vagy éppen a Balaton jegén tette meg a kilométereket. Az idõ kicsit borús volt és hûvös, de hát februári reggelen ne is várjunk 15 fokokat.
Nyolc órakor elindultunk Dabas felé és a temetõnél máris használni kezdtük kis masináinkat. Szerencsére nem kellett a kerítésnél ácsorogni, hanem be is lehetett menni. A temetõ jellegzetessége és talán érdekessége is, hogy minél magasabbra mentünk annál régebbi sírokat találtunk. A temetõ egy kisebb dombon helyezkedett el és annak északi alsóbb felében voltak a mai kornak megfelelõ sírok. Megjegyzem a többünk által lefényképezett és nagyobbrészt a domb tetején lévõ sírok szebbek voltak, még akkor is, ha az éppen egy nagy kõtömb volt, alig kivehetõ felirattal, vagy már elkorhadt két fadarab. A temetõt elhagyva balra fordultunk, majd a Vörösmarty utcánál jobbra. Az utca Essõ régi határvonalán húzódik, amirõl az itt lakók vélhetõen semmit sem tudnak. Az utca végénél végre már földúton gyalogolva értünk el egy dombhoz, vagyis egy hármashatárhoz (8:38). Ennek „kõvel” fogható jelét nem találtuk így továbbmentünk északi irányba. A földút egy tanyához vezetett, de mi a régi essõi határvonalat követve továbbmentünk és egy másik tanya területére értünk. Már majdnem sikerült észrevétlenül áthaladnunk rajta mire a gazda megállított minket. Elõször bizalmatlanul méregetett minket, de aztán sikerült meggyõzni, hogy mi csak „átjáró természetjárók” vagyunk. Annyira felkeltettük mai túránk útvonalával és látnivalóival érdeklõdését, hogy velünk tartott volna, ha nem kell az állatokra vigyázni. Továbbhaladva egy akácoson átmenve egy dombra másztunk fel és hamarosan egy újabb halomhoz értünk, amelyen csak egy HP pontot találtunk. A kilátás viszont már kezdett alakulni. Egyre nagyobb területen lehetett látni az erdõt és a pusztább részeket. Az idõ is kicsit enyhült ekkorra. Elértük a XX. számú csatornát, melyen átvezetõ hídon egy nagy fatuskó képezte a kapu szerepét. Itt megálltunk egy rövid ideig, hogy hivatalosan bejelentsük belépésünket a Lõtérbe. Hát igen a mai túra egyik érdekessége az volt, hogy engedélyt kértünk az MH Bakonyi Harckiképzõ Központtól a területen való be-, illetve áthaladáshoz. Ennek eleget téve engedéllyel a kezünkben, telefonon történt lejelentéssel beléptünk a Lõtér területére.
Ezen a részen még inkább pusztai jellegû volt a táj kisebb-nagyobb erdõfoltokkal, viszont dombok is voltak szép számmal. No de mi a dombok mögött mást is láttunk, mégpedig azt, hogy némelyik határhalom volt régen, s talán mostanában is. Egymás után két halmot is „megmásztunk” és a másodiknál az egyik fán lévõ tábla alapján kiderült Tunéziában vagyunk. No persze nem, de kicsit vicces volt. Ezután egy füves úton haladtunk majd betértünk egy „öbölbe” a fák rejtekébe. Itt egy határkövet kerestünk és meg is találtuk, bár csak feltételezhettük, hogy az volt, mert nem igen volt rajta ismertetõjel. Ezután az erdõ szélén, majd a fák között haladtunk a régi határvonalon, illetve ahhoz közel. Egy régi lövészárok végén figyeltünk fel egy határkõre, amely egy császári határkõ lehetett. Tovább bolyongva az erdõbe csak lestük a köveket. Kicsit nehéz volt, mert rengeteg volt a hátrahagyott tuskó, de ez így volt izgalmas. Kincset kerestünk és nem az elõttünk álló utat néztük. Jobbra-balra tekintettünk és szinte végigpásztáztuk az erdõ alját. Végül is a télies aljnövényzeten kívül nem sok érdekeset láttunk, na de annál biztos többet, mintha az erdõ szélétõl 100 méterre suhantunk volna el. A természetjárásban néha el kell hagynunk az ismert utat, és be kell merészkedünk a sûrûbe, persze ésszel, hogy minél kevesebb kárt okozzunk. Végül is a GPS-einken kívül a ténylegesen bejárt utat pontosan mi sem tudnánk újra végigjárni, de hát pont ugyanott menni kétszer vagy többször nem is jó, vagy mégis?
Az erdõ rejtekében járva akadtunk rá végre egy kõre, de nem is akármilyenre. Egy kõ, amelynek egyik felén GY, a másik felén Ö betû állott 1939-es évszámmal. Gyón és Örkény határán álltunk és nekem, mint gyóni lakosnak ez igazán érdekes volt, hogy ilyen is van. Korábban csak a budapesti határkövekrõl hallottunk, de mióta a Túrakörrel járunk túrázni, kicsit többet tudunk a másoknak csak egyszerû kövekrõl. És lám itt is volt egy, amely már majd 74 éve jelzi a határvonalat, és biztos errõl sem sokan tudnak. De mi megtaláltuk és ezáltal kikerült az ismeretlenség homályából. Továbbhaladva egy újabb követ találtunk kicsit jobban betemetõdve. Az Ö betû már nem volt felismerhetõ, de a GY és az évszám igen. A kövek helyeit, mint a múltkori túrán is csak sejtettük hol vannak és reménykedtünk, hogy találunk is. Végül is aki keres az talál, de nekünk nem csak egy strigulát jelentettek ezek hanem értéket képviseltek és azzal is érnek fel. Az élményeket megoszthatjuk másokkal, akik ha befogadóak és érdeklõdõek tágulhat ismeretségük, no meg ezáltal jobban terjed a híre is tevékenységünknek. Persze mi mindezt nem anyagi elismerés fejében tesszük hanem, hogy felhívjuk az emberek figyelmét, hogy a természet nem csak fákból és mezõbõl áll. A követ elhagyva kimentünk a füves útra és elérkeztünk egy újabb, nagyobb halomhoz (10:15). Itt egy HP pont volt, de ez attól volt jellegzetes, hogy ezt Dömötör Zsolt barátunk helyezte el. A halomról remek kilátás nyílt déli irányba. A nap sugarai is már erõsebben sütöttek így a reggeli még jobb hangulatban telt el, miközben meghallgattuk a HP pont elhelyezésének történetét.
Miután mindenki felfrissült egy kicsit egy kis erdõsávon mentünk keresztül, majd dombosabb táj következett. Egy nagyobb bokorcsoportban határkövet kellet volna keresni, de annyira átjárhatatlan volt, hogy nem tudtunk behatolni, pedig ketten kísérletet is tettek rá. Középen füves út vezetett minket be a sûrûbb erdõbe ahol egy jelfát találtunk. A fa felsõ része már kopasz volt, mintha kõvé dermedt volna, az alsó felén pedig tele volt laskagombával. Továbbhaladva egy kidõlt fa állta utunkat, amely olyan volt mintha fagyott állapotba dõlt volna ki és darabokra tört. A következõ kanyarulatba egy kétágú fenyõóriásra lettünk figyelmesek, mely mint a világító torony állott az erdõsáv szélében. Ennek mentén balra fordultunk és egy kisebb tisztáson megálltunk napfürdõzni. Olyan jó idõ volt, hogy kis túlzással napozni lehetett volna. Na de mi a határvonalat akartuk követni, de a sûrû bozótos utunkat állta így vissza kellett fordulni. A fenyõfánál balra fordultunk és füves úton haladtunk, amely a kicsit fás-bokrosabb részbe vezetett minket. Itt Zsolti és Gábor bementek a sûrûbe határkövet keresni, mi pedig pihentünk egy kicsit. Aztán jött a hang a fák közül, hogy találtak követ és nem is akármilyet. Nem kellett kétszer mondani és a sûrû ágak, fák közé vetettük magunkat, majd megláttuk a mai nap talán legnagyobb kincsét: egy határkövek K und K felirattal. Hihetetlen, hogy ilyen jó állapotban találtunk rá és szinte érintetlenül állott ott várva, hogy rátaláljunk. El is felejtettük, hogy mennyi bokor szúrt meg minket, amíg meg tudtuk közelíteni, hogy pár percet elidõztünk mellette.
Innen a bokrok között mentünk tovább és egy jó állapotban lévõ HP pontot találtunk. A kilátás szép volt annak ellenére, hogy inkább csak erdõt és a fák tetejét láttuk. Lementünk egy földútra majd a pihenõnél maradt társainkat bevárva jobb irányba indultunk tovább egy szélesebb földúthoz érve. Elindultunk bal felé, majd többen visszafordultunk, hogy a keresztezõdéstõl pár száz méterre lévõ határkövet megkeressük, de sajnos nem találtuk. Folytattuk utunkat, majd egy erdõirtás szélében jobbra kanyarodtunk. Hatalmas területen vágták tar kopaszra az erdõt. Egy magasles is ennek köszönhette, hogy észrevehetõvé vált, mely kackiásan magasodott a fák fölé. A les után pár méterre balra kanyarodtunk, de egy erdészbe botlottunk, aki autójával és kutyájával járta az erdõt. Éppen ekkor két crossmotoros is érkezett, aki vélhetõen nagyobb „falatnak” bizonyultak nálunk és azokkal foglalkozott inkább. Mi továbbmehettünk mondván, hogy majd utolér minket. A következõ keresztezõdésnél egy kicsit megálltunk tanakodni, mert valahol itt vezetett régen a környékbeli majorokhoz egy a hernádi vasútállomásról jövõ szárnyvonal. De sajnos csak nagyjából tudtuk a vonalát megállapítani, jeleit nem láttuk. Továbbmenve egy erdei pihenõt találtunk, ahol egy-két pad és egy gémeskút is volt, amiben vizet is találtunk. A helyet semmi nem jelölte bár lehet itt majd lesz valami, mert egy információs tábla kezdeményt is kihelyeztek már.
Kiértünk egy keresztúthoz, amin jobbra kanyarodtunk. Vegyes erdõ mentén mentünk és nekem egyre ismerõsebb volt, hogy én erre már bicikliztem tavaly május végén, de valahogy akkor más volt a táj. Jobb oldalon nagyobbrészt fenyõredõ kísért minket. Lábunk alatt kicsit szilárdabb sûrû homok volt, amelybe az erre járó autók, teherautók néhol mélyebb barázdákat vájtak. Sajnos az erdõpusztítás nyomait itt is megtapasztalhattuk, mert egy jó darabon baloldalon ismét fakitermelés nyomait láthattuk. Jobb oldalon hangulatos fehér nyárak sorakoztak, baloldalon meg a tuskók egy magányosan álló lessel. Folyamatosan közeledtünk egy tanyához és nekem egyre biztosabb lett, hogy erre bicikliztem. Ez akkor vált nyilvánvalóvá mikor a sok kuvaszt megláttam, illetve a Légrádi úthoz étünk. Innen kicsit buckásabb rész következett és a fenyõerdõ átvándorolt a baloldalra. Hamarosan elértünk Segesvári út végéhez és Gyón elsõ házaihoz. Elindultunk az erdõ alatti mûút felé, de az elsõ elágazásnál letértünk balra. Itt is a jobb oldalon, ezen a szakaszon erdõirtás kísért minket. Kicsit zavaró volt, mert nem igen tudtam beazonosítani, hogy merre is járunk. Aztán sikerült ráismernem, hogy a tavalyi májusi tekerésemkor itt még erdõ volt, de akkor ez az út le volt zárva és csak egy kis sávon lehetett haladni. Úgy látszik a fakitermelés miatt újra megnyitották ezt a földutat. A gyóni temetõ déli sarkához értünk, majd bementünk a temetõbe és átsétáltunk rajta. Kimentünk a Szélmalom utcán és egészen a Gyón, Tatárszentgyörgyi elágazás buszmegállóig, ahol is túránk véget ért. A busz 15 percen belül jött, így csak a lelkesebbek keresték meg a gyóni zsidó temetõt.
A busz kicsit késve érkezett, de legalább elértük. Búcsút vettünk Gábortól, mi pedig a buszra szállva már 14-kor újra Tatárszentgyörgyön voltunk. Innen átmentünk Lajosmizsére, hogy eleget tegyünk a keresztelõs uzsonnai meghívásnak. Meglepõdtünk, amikor kiderült, hogy finom leves, kacsasült és túros lepény vár minket. No persze kicsit késõbb az elõzõleg megígért kacsazsíros kenyeret is ehettünk hagymával. Nehéz volt ennek a szép napnak és barátainknak búcsút inteni, de ahogy közeledett az este folyamatosan hazafelé szállingóztunk.
A mai nap ismét sikerült kincseket és értéket találni ott ahol sokak szerint nincs semmi. Amíg a semmiben mi ennyi mindent találunk, vagyis inkább meglátunk valamit addig biztos többek leszünk azoknál akik ilyeneket mondanak az Alföldre. Lehet azok csak a dûlõ utakon jártak, vagy éppen teljesítménytúrában tettek meg pár kilométert. Azt biztosan állíthatom, hogy Gyón és Tatárszentgyörgy között nem volt eddig semmilyen ilyen jellegû túra. Mi is csak majd 15 kilométert tettünk meg és szinte csak átvágtunk a gyóni erdõ rejtekén, de sokfelé lehetne még barangolni. Éppen ezért hangzik el mindig a mi kis mondásunk: ide még visszatérünk. Lehet nem volt annyira izgalmas, mint legutóbbi határjárásunk, de csalódottak sem voltunk. Most is sikerült minden kilométerbe legalább egy olyan dolgot találni amitõl a következõ ’valami’ megtalálásáig le voltunk kötve, és nem azon gondolkodtunk, hogy mikor jön már egy újabb kanyar, vagy egy egyenes, illetve mennyi van még hátra. A baj csak az, hogy a két település között lõtéri terület is van ahová engedély nélkül nem ajánlott a belépés.
A gyóni erdõ szegletén, mûúton halad a környék „ismertetõ útja” a SÁRGA SÁV jelzés. A jelzés Dabas vasútállomásától indul, átmegy Hernádon, majd Újhartyán, Kakucs, Inárcs útvonalat követve átmegy az Ócsa alatt lévõ láperdõn és Ócsai református templomnál van vége. Az útvonal kb. 70%-a mûúton halad, kihagyva több érdekességet, látnivalót is. Ez a baj itt a gyóni szakasszal is. Miért nem lehetett egy kicsit bevezetni az erdõbe a jelzést, hogy az ember lába alatt föld és természet legyen ne aszfalt? Sok lehetõség lenne a környéken, de nem tudok ilyen jellegû mozgolódásról. Nem azt szeretném, hogy jelzett turistautak hálózzák be a Dabas környéki erdõket, de lehetne ésszerûbben is vezetni a már meglévõket és több tanösvény jellegû útvonalat is ki lehetne alakítani. Hátha egyszer megéljük ezt is, igaz addigra mi már bejárjuk az erdõket és már sokkal korábban tudunk információt adni annak, akit érdekel."

 Szõke Timi és Csonka Zoli (Dabas)
 

Ezen a napon együtt túrázott: Balog Csaba, Csonka Zoltán (Dabas), Dömötör Zsolt (Kecskemét), Gondos Máté (Ladánybene), Mikus Edit (Budapest), Szalkai Gábor (Budapest), Szekeres Zoltán (Kerekegyháza), Szõke Tímea (Dabas) és Varga Istvánné Borika.