(354.) KISKUNSÁGI PIROS 4. / JAKABSZÁLLÁS - BUGAC TÚRA


Idõpont: 2012. június 9. szombat
Útvonal: Jakabszállás - Jakabszállási tanyák - Gubacsi-tó - Bugac - Karikás csárda
Táv: 14 km


Túrasorozatunkat egy szép kora nyári napon folytattuk, a Jakabszállás és Bugacpuszta közötti szakasszal. Eddigi legszebb része volt ez idei Kiskunsági Piros túránknak, mert ekkorra zöldült ki igazán először az erdő, virítottak a rétek, tele virágokkal. Az égen vígan köröztek a madarak, potyázva szórták ránk felülről énekük hangjegyeit. Már-már szinte esernyő kellett volna ellene a fejünk fölé...
A túra Jakabszállásról indult, ahol egy kiadós kocsmázás reggel rutinjaival készültünk az előttünk álló távra. A kis falu nagyon szépen rendezett utcái, portái örömmel töltötték el szívünket.
Érdekes látványosság volt több helyen is, a szép, címeres díszítésű utcaneveket mutató táblák között néhány régi, vonalas darab, mint az egyik mellékelt képen például, a Kun Béla nevét életben tartó. De volt még Lenin utca is. Egy letűnt kor nagy figurái voltak, akik fölött eljárt az idő, pontosabban most más kurzus van. Kurzus kérdése ugyanis, mikor ki a mi fiunk, mikor ki a hős. A mai hősök is egyszer majd ciki-kategóriába kerülnek, és sietve akarják majd őket eltűntetni az utcákról, akár utcanévtábla, akár szobor formában. Ilyen ez, így működik az emberiség...
Jakabszállást szinte nyílegyenes úton, természetesen homokon hagytuk el. Az út két oldalán kertek, hobbiszerű kis telkek, bennük olyan porhomok, hogy nem is értettük, hogy lehet itt egyáltalán termelni, ennyi termő gyümölcsfát növeszteni, zöldségeket tonnaszám előállítani, mikor ez a "talaj", a józan ész szerint, csak építkezésre vagy homokórába lenne jó...
Kora nyár lévén, már itt ott csipegettük az elénk kerülő gyümölcsöket, mindenek előtt a faepret, zöld almákat, fanyar, fejletlen, de csábító körtéket. Az élmény, a csibészes lopkodás érzése fontosabb, mint hogy zamatos-e egy gyümölcs vagy nem.
Útvonalunk, mint ahogy az ezelőtti szakaszokon is, az egykori, kb. 1976-80 között létesített Kiskunsági Zöld (pontosabban "Zöld Úton a Kiskunságban") túraútvonal maradékain is haladt; na nem pontosan csak azon, mert a ZÖLD mellé/alá évtizeddel később felfestett PIROS SÁV néhol együtt halad a régi úttal, néhol elválik attól, mert amikor a ZÖLDET festették, még nem féltették a nemzeti park szép részeit a gyalogtúrázóktól, tíz év múlva már igen - ekkortól "diszkréten" (inkább gyáván) elkerülték a korábban még "beleférő" részeket (pl. a Fülöpházi-buckák Strázsa-hegye és Vándorhomokja, Kisasszony-erdő, stb.), és ez a nagyon bátor tendencia azóta is tart. Valahogy azóta egyre inkább úgy alakul, hogy vannak a  Kiskunságban szép, értékes természeti és egyéb látnivalók, de hogy az évente egy kézen megszámlálható, tehát borzasztó veszélyes mennyiségű, amúgy is agresszív természetjáró, aki az erdőt irtja, szemetel és világvédett növényeket gyűjt tonna számra vagy csak széttapossa azokat, ne is lássa azt, amiért ide érdemes lenne elzarándokolni. Valahogy az illetékes (ló)szerveknek az a fixa ideájuk, hogy itt úgyis mindegy, csináljuk ott a turistautakat, ahol semmi nincs, úgyse tudja az itt helyismerettel nem erendelkező idegen, hogy tőle 1-2 km-re milyen csodákat nem mutatunk meg neki a turistajelzéssel ellátott útvonalak mellett. Aztán az idegen hazamegy, aszongya, szép volt, de elég volt. Pedig ha láthatta volna, ami tényleg szép lenne errefelé! - mondjuk ahhoz le kellene térnie a jelzett utakról, amihez meg nicncs helyismerete. És ezzel a kör bezárul...
A mai túra végcélja Bugacpuszta elérése volt. Az odáig vezető kilométerek gyorsan teltek, mert annyi volt a virág, érdekes tájképi látványosság, hogy csak kapkodtuk a fejünket. Az ilyen fejkapkodás közben pedig repül az idő.
A dűlőutak mellett szép tanyák, egészen nyaralójellegűek is voltak, persze nem hiányoztak a romos, elhagyott egykori családi fészkek falmaradékai sem.
A Kiskunsági Piros túrút még egy szomorú, vissza-visszatérő útitárssal is összefut néha: az egykori Kecskemét-bugaci kisvonat rozsdás, pusztulásra ítélt sínpárjaival, régi megállóival. A szíve kifacsarodik az embernek, ha ezt látja. A kisvonat, amire Kecskemét városa az 1930-as évektől turisztikai feltámadását építette, mostanára senkinek sem volt fontos, megszűntették. Pedig turisztikailag még hasznosítható lenne, lehetett volna.
Dél körülre már nagyon melegünk volt, vizünk is fogyóban. Azért a kedvünkön nem látszott a nehézség, de jobban kerestük az árnyékot, mint reggel.
Túránk befejező állomása ma a bugaci Karikás csárda és környéke volt. Itt egy kis frissítő vízhez, üdítőhöz jutottunk, ami nagyon ránk fért már. A csárda mögött álló kereszt szerepel mai utolsó fényképünkön, innen folytatjuk majd a következő  szakasszal, amikor megint Zoli lesz a krónikás, ma csak beugró voltam ezzel az írással...
 

Minden rokonom!
 

Sántaőz

Ezen a napon együtt túrázott: Balog Csaba, Berta Bálint, Berta János, Bertáné Kéri Katalin, Nagy Irén, Spiegelberger Tamás, Szõrösné Székely Cecília, Török Mária és Varga Istvánné Borika.