(375.) TÚRA A FÜLÖPHÁZI-BUCKAVIDÉKEN


Időpont: 2012. december 16. vasárnap
Útvonal: Fülöpházi Oktatóközpont - Báránypirosító tanösvény - Vándorbucka - Strázsa-hegy - Fülöpházi Oktatóközpont
Táv: 8 km


Mihez is kezdhetnek azok, akik hat napot dolgoznak és egy napjuk van regenerálódni az újabb munkahét kezdete elõtt. Természetesen irány a természet, legalábbis mi öten ezt tettük ezen a napon. Miután felvettük lajosmizsei és kerekegyházi túratársainkat, leparkoltunk a Báránypirosító-tanösvény kezdeténél lévõ parkolóban. Az idõ ma sem ígérkezett napsütésesnek és melegnek: köd volt kb 2 fok körüli hõmérséklettel. Hideg nem volt, de nyirkos volt az idõjárás és néha szitált a köd.
A tanösvényen már jártunk a Kiskunsági Piros 2. szakaszának teljesítésekor, de egy kis csavart vittünk ezen szakaszba, az erdei tornapályát másik irányba jártuk be. Visszaértünk a tanösvényre majd a elágazása után már a tanösvény kis facölöpökkel jelölt útvonalán haladtunk. Azt gondolhatnánk, hogy mivel már jártunk erre nem lesz látnivaló. Még fél órája sem gyalogoltunk és máris vagy 30 fénykép készült a ’semmirõl’, az ismertrõl. Bár ha ez a semmi a ködbe burkolózott bokrok, fák és buckák akkor talán mégis van ami kattogtatásra invitál. Mások voltak a fény viszonyok, a táj is más ruhában volt, mint tavasszal. Bár a mi kis csapatunk ugyanott is képes új dolgokat felfedezni. A tanösvény 5. állomásánál jobbra fordultunk egy kicsit sûrûbb erdõben vezetõ földútra. Erre még nem jártunk így itt talán érthetõ, hogy 100 méterenként meg-megálltunk. Van mikor a bokrok ágain csüngõ vízcseppek miatt, de egy mohával borított fatuskó is megállásra kényszerített minket. Illetve egy domb is felhívott magára honnan kis ízelítõt kaptunk a ránk váró kilátási lehetõségekbõl. Két határkövet is útba ejtettünk az egyik egy domb tetején volt, ahonnan szép kilátás nyílt a körülötte lévõ tájra, már amennyire a köd engedte. A másik az út mentén volt és ennél jobbra kanyarodtunk az 52-es út felé.
Itt már ritkább volt az erdõ és továbbra sem volt nagyobb hóval borított terület, de foltokban még nyoma volt a múlt héten ’lehullott fehér csapadéknak’. Átkeltünk a fõúton és onnan kb 350 méterre egy határkövet fedeztünk fel jelzéssel. Úgy tûnt egy régi jelzés útvonalára tévedtünk, mert ahogy továbbhaladtunk az erdõben a jegenyefasornál újabb jelzést találtunk. Az út is folyamatosan változott hol õszi barnás faleveleken lépkedtünk, hol élénkzöld színû aljnövényzet képezte az irányt az út közepén. Több tanya mellett is elhaladtunk, valamint folyamatosan elõ tünedeztek a buckák. Egy vadkörtefát is felfedeztünk a köd rejtekében. Elértük a magasfeszültségû vezetéket és itt jó darabig nyílegyenesen a Vándorhomok irányába mentünk. Bár csak egyenesen kellett menni az út mégsem volt ilyen egyhangú, egyszerû. Ennek oka talán a számtalan kisebb nagyobb bucka, illetve völgy vagy ’gödör’. Amerre néztünk, mint a kicsipkézett hegygerinc letompított csúcsai, percek alatt lehettél a domb ura, vagy éppen az alattvalója. A látótávolság jócskán 300 méter alatt volt, így csak sejteni lehetett, hogy amit látunk az semmi ahhoz képest, amit egyik-másik dombtetõ kilátása nyújtana. De ettõl lett igazán érdekes, hogy álltunk és néztünk a ködbe és próbáltuk látni a láthatatlant. Ha valaki elveszítette volna a fonalat igen ez még mindig az Alföld és nem valamelyik hegység. Kissé hullámzós volt ez a szakasz, de nem bántuk és csöppet sem fáradtunk. Mindig hajtott minket az, hogy mi van a csúcs mögött, vagy éppen hány ilyen bucka van még. Az egyik bucka oldalában a kilátást szemlélve megreggeliztünk. Továbbhaladva egy nagyobb mélyedés felfelé vezetõ szakaszán folyamatosan láthatóvált egy sárga folt a ködben. Szerencsére nyugodtan kijelenthettük, hogy nem a meleg ártott meg nekünk, hanem elértünk a Vándorhomokhoz. Egy hatalmas sárgaszínû földkupac került elénk. Olyan volt mintha egy festõnek elfogytak volna azon színei, amelyekkel a körülötte lévõ buckák fáit, aljnövényzetét festette. Ez a folt egy teljesen más világba kalauzolt a sivatagba. Tehát pár lépés alatt a Szaharában lehettünk persze csak gondolatban, de nyáron a 30-40 fokos melegben azért itt eléggé izzasztó lehet. A bucka aljánál nem folyamatos volt az átmenet, hanem egy éles kontúr rajzolta ki pontosan a határvonalat. Arról nem is beszélve, hogy a bucka nagyobb részének eléggé meredek oldala volt.
Itt is hosszú percek teltek el azzal, hogy egyáltalán felfogjuk, hogy mi is az amit látunk, vagy amin éppen állunk. A kilátás a rövid látótávolság ellenére pazar volt, körbe kisebb nagyobb domboldalak, kisebb nagyobb facsoportok, bokrok teljesen szabályszerûtlenül elterülve. Sajnos tovább kellett menni következõ úti célunk felé (12:56). Egy földútra értünk melynek keréknyomai kicsit mélyebbek és homokosabbak volt, mint az eddigi földutakon. Az már szinte természetszerû volt, hogy sokáig nem lehetett örülni a lefelé menetnek, mert majdnem ugyanolyan magasságba vissza is kellet menni. A fényképezõgépeknek esélyük sem volt arra, hogy kihûljenek, folyamatosan mentették a pillanatokat, szinte futószalagon készültek. A köd továbbra sem adott lehetõséget arra, hogy megpillantsuk akár egy percre is a teljes vidéket, noha ennek lehet a buckát is akadályát képezték volna. Olyan volt, mintha fentrõl elemlámpával megvilágították volna az utunkat és a fényforrás közepén voltunk mi.
Így teltek, múltak a percek és a buckák, illetve több vaskapu nevezetû részen is áthaladva érkeztünk meg egy a ködben árnyként magasodó képzõdményhez. Ahogy közeledünk egyre nyilvánvalóvá váll, hogy elérkeztünk a Strázsa-hegyhez. Igaz várt még ránk egy kis emelkedõ, amit nem sietve tettünk meg. Ennek az volt az oka, hogy visszafelé tekintve nagyon Pazar látvány tárult elénk, és olyan volt mintha lifttel emelkednénk nem is a lábainkon. Néhány boróka bokor is furcsa alakzatot öltött, például Süsüvel is találkoztunk. Elhaladtunk egy kis ’teknõ’-nél, majd felértünk a csúcspontra. Hasonló döbbenet fogadott minket persze jó értelemben. Kilátás inkább északi, keleti irányba mutatkozott meg jobban. Meredek domboldal, hosszan elnyúló völgy, a túloldalon egy másik bucka. Teljesen olyan volt, mint valamelyik hegységben. Ha innen egy két kilométer sugarú körön tennénk egy sétát nem is az lenne a kérdés mekkora táv volt, hanem hány le és felmenet volt, illetve, hogy akkor melyik buckán is vagyunk. Annyira egyformának tûntek, de mégis másnak: egyediek voltak és teljesen más arcot mutattak, ha felfelé mentél, vagy éppen lefelé.
Nehéz volt innen is leereszkedni, de hát muszáj volt, bár úgy könnyebb volt, hogy megígértettük magunkkal, hogy visszajövünk akkor mikor nagyobb panorámát láthatunk. A táj fokozatosan simult ki mire elértük a KP útvonalát. Átkeltünk a fõúton és visszaérkeztünk a parkolóba. Ismételten jó kis túra volt, pedig alig 8 kilométert tettünk meg, de azért óvatosan kellet lépkedni az alföldi tájon, mert könnyen a hegyekben találhattuk magunkat.
Innen még elmentünk a Fülöpházára ahol meleg kávé és cappucino mellett összegeztük a mai napot és beszélgettünk az elkövetkezendõ túrákról. Majd elmentünk a KKP útvonala mellett található régi temetõbe sírokat, sírfeliratokat keresni. Ezt a temetõt már nagyon régen nem használják, az elenyészet része lett. Azért sikerült négy sírkövet találni az akáccal benõtt kis dombon.

Csonka Zoltán (Dabas)

Ezen a napon együtt túrázott: Balog Csaba, Csonka Zoltán (Dabas), Spiegelberger Tamás, Szekeres Zoltán (Kerekegyháza) és Szõke Tímea (Dabas).