(238.) TÉLI TÚRA A MIZSÉBEN


Idõpont: 2011. január 30. vasárnap
Útvonal: Mizsei iskola - Pelyva-tó - Fehér-tó - Szarkási iskola - Szobrosi iskola - Sós-tó -Felsõlajos
Táv: 15 km


A túra a ceglédi úti "Iskola megállótól" kezdõdött (a beszámoló kicsit "in medias res" sikerült, de most nem volt kedvem tejszínhabot nyomni az írás elejére). Szóval elég hideg idõben, hóval borított tájon, de a napsütés bátorító támogatásával indultunk befelé, a Pelyva-tói-dûlõn. A környéken tanya és ember már nem igen létezik, és a névadó tómeder is száraz már, mégis gyönyörû volt a környék (ld. képeket).
Elérve a Kónya-dûlõt, azon máris túlmenvén, a Fehér-tó és egyben a pusztavacsi határ felé vettük az irányt. Tanya és élet itt sem sok volt, de a táj! Aki nem túrázott velünk ezen a napon, az nem is sejti, milyen csodák vannak lakóhelyünkön...
Az egykori Besenyi-major romjainál megálltunk egy keveset pihenni, egy szúrágta fánál csoportképet is készítettünk, majd egy kétszáz évesre becsült akácfa mellett elsurranva, a csaknem 60 hektáros egykori Fehér-tó (korábban Sós-tó) ugyancsak száraz medrét érintettük. És minden olyan csodálatosan gyönyörû volt!
A vacsi határnál visszafordultunk a Szarkás felé, ahol elõbb tiszteletünket tettük az egykori Zsákai-tanyánál. Így nem sokan ismerik, de ha azt mondom, Majercsik Sándor festõmûvész tanyájánál, akkor ismerõsebb. Az általa állított keresztnél pedig a mûvész és apja hamvai felett emlékeztünk néhány pillanatig, és már mentünk is tovább az egykori Szarkási iskolához. Itt is lakik egy mûvész, Tóth Rozália.
A Szarkási-felüljárón ismét pihentünk - csakúgy mint szeptemberben -, majd ráfordultunk a Szobrosi-iskolához vezetõ, alig használt, kihalt dûlõre. Nagy Mihály egykori keresztjének helyén, Marcsi segítségével, megkíséreltük rekonstruálni a feszület látványát, aztán megtekintettük az iskola névadójának, Boromisza Dezsõ I. világháborús hõsi halott tanítónak szobrát. A szobor még csak-csak tartja magát valahogy, de az épület teteje már beszakadt, és hamarosan el is pusztul, pedig ez a legrégebbi iskola épület Lajosmizsén...
Felsõlajos felé már csak néhány kilométer volt hátra a túra befejezéséig, amikor egy természeti csodára lettünk figyelmesek: egy ugyancsak Sós-tónak nevezett egykori tómederben ismét víztükör csillogott, fagyott állapotban. Vagy két kilométer hosszan, ameddig a szem ellátott. A gyerekek csúszkáltak, estek-keltek rajta, sokat nevettünk.
De minden véget ér egyszer, így lett ezzel a túrával is. Akármennyire halogattuk, mégis elértük a falut, ahonnan egy épp érkezõ vonattal, hazautaztunk. Az állomáson hamar szétszóródtunk, ki-ki ment  maga útján, mi néhányan még begyalogoltunk  a faluba, aztán irány az otthon, az édes otthon.
Szavakkal nem visszaadható, mit láttunk, mit éreztünk és mit gondoltunk, látva ezt az alig ismert tájat, ilyen csodaszép fehér lepellel letakart állapotban, mint egy menyasszony, aki arra vár, hogy elvegyék feleségül. Üde, ártatlan, szûzies, odaadó, titokzatos és szenvedélyes. Ilyen volt Mizse ezen a napon, legalább is bennünk ezt a benyomást keltette.
Emberek, kik éltek ezen a tájon, fogjátok föl végre, hogy nem kell száz kilométereket utazni, hogy csodát lássatok, nem kell vagyonokat költeni drága utazásokra, mikor tíz kilométerre a falutól ilyen vadregényes, csendes és felfedezésre váró helyek várják kalandvágyó felfedezõk érkezését... (Csak hogy a tejszínhab azért se maradjon le)

Minden rokonom!
 

Sántaőz

Ezen a napon együtt túrázott: Aranyos Bianka, Balog Csaba, Blahut Pál, Nagy Irén, Török Mária, Zsikla László és Zsikla Roland.