(236.) TÚRA A NAGYKŐRÖSI-ERDŐBEN


Idõpont: 2011. január 8. szombat
Útvonal: Hantháza - Felsõjárás - Csókás-erdõ - Hármashatár - Vacsi út - Sóhordó út - Talfája                            
Táv: 25 km


Olyan gazdagságban érnek minket az élmények mostanában, hogy csak kapkodjuk a fejünket. Egy jelentéktelennek ígérkezõ nagykõrösi gyalogtúrán annyian voltunk, ahányan ilyen körülmények között nem szoktunk - a gyerekek részérõl ebben benne volt az alacsony költség is -, ráadásul nemcsak szám szerint, hanem emberanyagban is alaposan kitettünk magunkért. Az, hogy Borika ott volt, természetes, Edit Ceglédrõl megint nagy öröm volt számunkra - már közénk tartozónak tekintjük -, de mikor minden elõzetes bejelentkezés nélkül elõbb Andi és Eszter Budapestrõl, majd pedig Dömötör Zsolti Kecskemétrõl is a Kollégium elé toppant, már tetõfokára hágott bennem az örömérzet. Ennyi remek ember egy rakáson!
A túra úgy indult, hogy a fél kilences ceglédi busszal Hantházáig mentünk, ott egy rövid, nem mindenki által várt kocsmai energia felvétel/anyagcsere után nekiindultunk a Felsõjárásnak. Alig mentünk egy keveset a dûlõúton, máris egy haláljelet találtunk, egy vaskeresztet, sok mûvirággal. Nem tudtuk, miért állították, nem is volt, akit megkérdezzünk. Aztán nem sokára, a Lengyel-tanyánál rákérdeztünk, és megtudtuk, hogy õk állították egy szem fiuk halálának helyén. Nem volt szívderítõ beszélgetés, de az apának sikerült kicsit megkönnyebbülni, látszott, hogy nem gyakran beszél a témáról.
A túra távját, útvonalát amúgy én magam terveztem kb. 20 kilométeresre, de mivel Zsolti is velünk volt, és számíthatóan õ olyan nyiladékokon akart végigmenni, amelyeken még nem járt, így átengedtem neki a vezetést. Ennek az lett a következménye, hogy majd' öt kilométerrel többet mentünk, de a napsütéses idõ és a jó hangulat, a végtelennek tûnõ erdei csönd (amibe csak kölkeink vittek némi falusi csörömpölést) jelentõsen elviselhetõbbé tette a saras-jeges, sok helyen vizes utakon gyaloglást.
Szóval, a Lengyel-tanyát elhagyva elõbb Csemõ határát értük el a Kígyós-csatorna partján, majd a száraz vízelvezetõ mellett haladva nem sokára a Csókás-erdõben találtuk magunkat. Ez a hely nagyon eldugott, konkrétabban vadregényesnek mondanám. Annyira csend volt, és rajtunk kívül senkivel sem találkoztunk, hogy akárhol lehetett volna az országban,pedig Lajosmizsétõl csak kb. 12 kilométerre voltunk légvonalban. Megint le kell írnom: szép dolgokért nem kell messzire utazni, csak felemelt tekintettel és nyitott szívvel kell járni a világban...
A nap fõ projektje, ugyancsak Zsoltinak köszönhetõen, egy - úgy húsz évvel ezelõtt festett PIROS SÁV jelzésnek a megtalálása volt, ezért bõszen néztük a fenyves minden hozzánk közel álló fáját, de sokáig semmit sem találtunk. Aztán, egyszer csak, amikor már talán nem is számítottunk rá, egy fán határozottan felismerhetõ, bár kissé kopott festett jelet vettünk észre, ami valamikor a Pálfája-erdõbõl vezetett a Csókás-erdõn át a Nagykõrösi-erdõbe, a Strázsa-halom felé. És bár Zsolti szívügye volt a meglelése, a PIROS-nak végül mindannyian örültünk.
Már dél is elmúlt, amikor elõbb zajra, majd fakitermelõ munkásokra lettünk figyelmesek, távolról még intettünk is egymásnak. Utunk követhetetlenül kanyargott, és éreztük már a felgyülemlett kilométereket is a lábunkban, de annyira szép és nyugodt volt az erdõ, hogy legszívesebben jó sokáig benne maradtunk volna. De menni kellett tovább.
Valamivel késõbb már Nagykõrös és Lajosmizse  határához közelítettünk, és a kõrösi részen egy hatalmas régi tómedren keltünk át. A szélén álltunk, lenyûgözõ látvány volt. Innen alig egy kilométer volt a Hármashatár három jókora földhalma. Egy több évszázados, történelminek nevezhetõ ponton jártunk, ahol Kecskemét, Lajosmizse és Nagykõrös csücskei érnek össze, oklevelek tanúsága szerint 330 éve bizonyosan, de feltételezhetõen ennél sokkal régebb óta is.
Ugyancsak történelmi emlék volt a Jászberény városa által az 1830-as években, a kecskeméti határra állított, faragott határkõ is, amely ha mesélni tudna, sok borzalmas és gyönyörû történetet közölne az arra járóval. Persze, ha lenne arra járó, mert arra még a madár is csak akkor repül, ha eltéved.
És hogy a történelmi hangulatból ne essünk ki, még gyalogoltunk egy kicsit az ugyancsak középkori eredetû Vacsi országút, kecskeméti oldalon megmaradt szakaszán, majd az ezt keresztezõ Sóhordó útra tértünk. Ez az ugyancsak sok évszázados  útvonal, a Tiszán a Kárpátokból leúsztatott só, Szolnokról a Dunáig szállításának volt sok ezerszer szemtanúja, és ha ez is beszélni tudna...
Ennyi régi és érdekes látnivaló után mégis vissza kellett csöppennünk a XXI. századba, és a Talfája nevû településrész aszfaltútja erre remek ráhangolás volt. Minden mindegy alapon, fájdalmat, elgyötörtséget kiiktatva, túl akartunk lenni ezen a részen - és az egész napos sárban, vízben csúszkálásnak. És túl is lettünk. A lajosmizsei buszra csaknem háromnegyed órát vártunk, aztán már sötétben értünk haza. Elköszöntünk, megköszöntünk, aztán néhány gyereket még elfuvaroztam Alsólajosra, és irány a pihenés.
Nem tudom, mikor lesz megint együtt EZ a Csapat, de hogy már nagyon várom, az biztos!

Minden rokonom!
 

Sántaőz

Ezen a napon együtt túrázott: Bálint Edit (Cegléd), Balog Csaba, Dömötör Zsolt (Kecskemét), Hriazik Attila, Idzig Andrea (Budapest), Kocsis Viktor, Kocsis Viktória, Nagy Eszter (Budapest), Tóth Rozália, Tóth Tímea, Török Mária, Varga Istvánné Borika, Zsikla László, Zsikla Roland és Zsikla Zseráld.