|
(096.) I. JÉGTÖRŐ MIZSE MARATON
Időpont: 2009. február 21. szombat
Útvonal:
Lajosmizse - Alsólajos - Bene - Felsõlajos -
Mizse - Lajosmizse
Táv: 44 km
Ma a túra másnapja van. Még most is nehéz a
tegnapi napról írni. Annyira összetett
élmény, hogy idõ kell még az ülepedéshez.
Amit már most is el lehet mondani, hogy
reggel hat után tíz perccel indultunk neki,
a Kollégium elõl. Borika telefonon beteget
jelentett, öt gyerek nem jött el, õk talán
megijedtek a távtól, így maradt a hét fõs
létszám. Szürke felhõk borították az eget, a
Nap egyáltalán nem látszott. A Városház
téren még félig sötétben készítettem az elsõ
fotót, majd az Iskola-tavat kerültük a
focipálya felé. Jól haladtunk, tiszta
betonon.
A vásártér után, eredetileg földút
következett volna, de elkezdõdött egész
napos csúszkálásunk a hóból, jégbõl döngölt
terepen. Nem volt szívmelengetõ, különösen,
ha belegondoltunk, még majdnem negyven volt
hátra. A NUSPL-felüljáró után Tomika és
Andor leváltak rólunk, vagyis kiszálltak,
így öten mentünk tovább. A Koli-tó és a
betonutazás még mindig borús idõben, amúgy
enyhe idõben ért minket. A Tanya csárdához
két óra és húsz perc alatt értünk ki, kerek
tíz kilométernél tartottunk ekkor.
A Klábertelep szélén és a Közösön át,
Felsõlajosra vezetõ szakasz során megláttuk
a havon az árnyékunkat, kifejezetten
melegünk lett. Ha nem borított volna mindent
hó, azt mondtam volna, kora tavaszi idõ van.
Testileg-lelkileg egyre fáradtabban, de még
lelkesen vártuk a fél távot jelentõ falu
elérését, az általam beígért fél órás
pihenõt. Ez hajtott mindenkit, és a másik
Tanya csárda állatait sem tekintettük
érdekességnek, hanem csak elsuhantunk
mellettük. Úgy számoltam, dél elõtt
valamivel érünk Felsõlajosra, és tizenegy
után néhány perccel ez meg is történt. A
kocsmában a pihenõnk csaknem háromnegyed
órásra sikeredett, mert egyszerûen nem
akartunk tovább menni, ameddig lehetett,
húztuk-halasztottuk. A többiek már
alkudozásszerû kommunikációba fogtak,
miszerint ennyi elég volt, ne tovább, innen
már csak vonattal haza, satöbbi. Én a
folytatásra sarkalltam mindenkit, elég
határozottan. Hát,
részben bejött, részben nem.
A második szakasz következett. Az elõre
kalkulált szintidõt tíz órában határoztam
meg, de már csaknem fél óra mínuszban
voltunk. Ez tovább nõtt, amikor elõre nem
tervezett huszonöt percet álltunk a
Pusztatemplom elõtt. Ide Borika és Pista
bácsi friss lángost és meleg teát hoztak
nekünk, csoportképet készítettek rólunk, és
borzasztó kedvesek voltak velünk. Baráti
gesztus volt, mi legalább is így vettük.
Köszönjük nekik, hogy gondoltak ránk. Arról
nem õk tehetnek, hogy a lángosok a meleg
teával hatalmas gombóccá dagadtak a
gyomrunkban, még annyi kedvünk se volt
folytatni, mint az elõbb. Ezen a túrán úgy
határoztuk el a részvételt, hogy önmagunk
legyõzésén kívül semmilyen motivációnk nem
volt. Még egy nyomorult jelvény vagy
emléklap sem lebegett jutalomként a szemünk
elõtt. Csak kevéssé vagyunk magunkkal olyan
rossz viszonyban, hogy le akarjuk gyõzni,
mégis tovább indultunk. Éppen egy nyolc
kilométeres betonutas szakaszon haladtunk,
már egy ideje és még egy ideig, amit csak
egy néhány száz méteres havas földút
szakított meg.
Az erõnk fogyott, lábaink már minden
elképzelhetõ ponton és szinten fájtak,
izületeink bedagadtak, egyetlen pozitívum
volt, hogy vakítóan sütött a Nap. Ez
energiát adott, folyamatosan éreztette, hogy
velünk van a Nagy Szellem is. Nélküle
biztos, hogy nem ment volna.
A Ceglédi útra úgy értünk ki, hogy nem
voltunk magunknál, fel sem fogtuk, hogyan
sikerült. Az egész túra, amúgy számos
mélypontja közül a legmélyebb a Gerébihez
bevezetõ két kilométeres betonút volt. Az
elején elénk szaladó kutyákat már bottal a
kezünkben fogadtuk, és oda is nyomtunk volna
nekik, mert nagyon elegünk volt mindenbõl.
Soha véget érni nem akaró jó fél óra alatt
értünk a kúria kapujába, ahová kis késéssel
a Hriazik család autózott elénk, zsíros
kenyérrel és forró teával kínálva kis számú
csapatunkat. Az eszünkkel tudtuk, hogy nem
szabad elfogadnunk, mert akkor vége
mindennek, hiába küszködtünk egész nap, itt
maradunk és csak úgy jutunk be a faluba, ha
bevisznek minket, de nem mondhattunk nemet.
Hria és Dani fel is adta, õket tényleg
kocsival szállították tovább, Sanyi, Marcsi
és én - nem nagy meggyõzõdéssel, inkább csak
a küldetés becsületéért - minden erõnket
összeszedve, nekivágtunk az utolsó öt
kilométernek.
És csodák csodája: ez volt, legalább is
számomra, a legemlékezetesebb, a
legpozitívabb élmény. Minden fájdalomtól,
hólyagtól és dagadástól függetlenül, lábaim
újra nagyokat léptek, pedig egy órája csak
tyúklépésben sántikáltam, csaknem négykézláb
estem be a Gerébyhez. A puha havon szinte
repültem - utolsó öt kilométert ötvenöt perc
alatt abszolváltuk -, és tudtam, hogy itt
már nem én irányítok, hanem engem
irányítanak, visznek, sodornak a természeti
és természetfeletti erõk, csak azt akarván,
hogy túljussak önnön korlátaimon, hogy
erõsebb legyek, mint a félelmeim és
szorongásaim. És aki ezt megcsinálja,
megtapasztalja, az már sosem lesz olyan
ember, mint elõtte volt. Én biztosan, de
lehet, hogy mind a hárman új emberek
lettünk, hárman, akik végig csináltuk. És
azt kívánjuk Mindenkinek, tiszta szívbõl,
hogy éljenek át egyszer az életben hasonló
kínokat és katarzisokat, egyszerre, ilyen
sûrûségben, ilyen váltakozással, mert
önmagában sem a kín, sem a katarzis - az õt
kiegészítõ párja nélkül - nem ér semmit. Sem
az ember egyedül...
Statisztika: a 44 kilométeres távot 10 óra
és 30 perc alatt tettük meg. Ez bruttó idõ,
1 óra és 40 perc pihenõvel. Ha ezt
leszámítom, akkor 8 óra és 50 perc alatt
tettünk meg egy maratoni távot. Ráadásul,
teljesen önkívületi állapotban, a második
szakaszra 4 óra és 20 perc bruttó menetidõ
jut, nettó 3 óra és 30 perc, ami alatt 21
km-t mentünk. Ez utóbbi kerek 6 km/órás
tiszta menetátlag. Mindezt 26 km havas-jeges
dûlõúton és 18 km betonon.)
Minden rokonom!
Sántaőz
Ezen
a napon együtt túrázott:
Balog
Csaba, Balogh Arnold, Hriazik Attila, Hriazik Tamás,
Szõrös Dániel, Török Mária és Veszelszki Sándor.
|
