|
(094.)
PMP MOZGALOM / VERŐCE - KOSD TÚRA
Idõpont:
2009. január 31. szombat
Útvonal:
Verõce vá. - Fenyves-hegy - Katalinpuszta -
Gyadai-rét - Kosd
Táv: 20 km
A mai nap krónikáját azzal kezdem, hogy
eredetileg természetesen most sem ide
terveztük a kalandjáratot, de indulás elõtt
két nappal megint több, mint egy tucat ember
visszatáncolt, így a B-terv
megvalósításaként Verõcét vettük célba, és
busz helyett vonattal. Szerettük volna
bejárni a Verõce és Kosd között húzódó piros
jelzésû turistautat, ezzel teljesíteni a
Pest megy Turistája mozgalom újabb
szakaszát.
Az indulás reggel, a lajosmizsei
vasútállomásról történt, a mostanában szinte
szokásosnak mondható 4.40-es idõpontban. Ezt
mindössze 17 fõ tartotta megfelelõnek, és
dacolva az elõzõ napok esõzései után ránk
váró sártengerrel, a hideggel és a sötéttel,
jókedvûen, mozgáshiánytól vezérelve
szálltunk fel együtt a vonatra. Volt, aki
aludt volna, de a gyerekek tettek róla, hogy
ne bírjon, így halk beszélgetés, eszegetés a
sötét vagonban, majd pedig a reggel
eljöttével már világosban, két óra alatt a
Nyugatiban voltunk. A váci vonalon
kifejezetten meleg volt a kocsikban, ami a
lajosmizsei után nagyon kellemesen érintet
minket. A verõcei állomásra 7.40 kor értünk.
Én elmentem pecsételni, a többiek az
állomásépületben található hatod osztályú
restiben kávéztak és vécéztek.
Némi huzavona után nekiindultunk a
Fenyves-hegyre felvezetõ kényelmes, enyhe
emelkedõnek. A falu szélén szép nyaralók,
présházak övezték a szekérutat, melynek
sártengere még félig fagyott állapotban
volt, így Katalinpusztáig semmilyen
komolyabb kellemetlenséget nem okoztak az
útviszonyok. Szép erdõben, elhagyott részen
haladtunk. A Fenyves-hegyrõl szép kilátás
nyílt az egész elõttünk húzódó
Duna-szakaszra, bár eléggé párás volt a
levegõ. Reggeli, csoportkép, aztán indulás,
mert a sok ácsorgás miatt fázni kezdtünk. A
hegyrõl lefelé egy helyen felzavartunk egy
kisebb õzcsapatot, és az állatok ijedten
szaladtak el néhány méterre köztünk, néhány
másodpercig tartott az egész, fényképezõt
elõvenni esélyünk sem volt.
A 2-es út mentén gyorsan beértünk
Katalinpusztára, ahol pecsételtünk, és
szusszantunk egy jó negyed órát, nagy sarat
hagyva magunk után a kocsma kövén. Innen
felkapaszkodtunk a falu fölé kanyarodó útra,
amelyen egyébként egyszer már jártunk, nem
is régen, novemberben, amikor a kéktúrán
kitérõt tettünk a Rockenbauer-kopjafához.
Most is tiszteletünket tettük nagy elõdünk
halálának helyén, aztán a Lósi-patak
völgyében az árterének nevet adó
Gyadai-réten találtuk magunkat. Az
erdészháztól induló tanösvény-jelzés
csatlakozott a mi pirosunkhoz, így
folytattuk velük a túrát. Tágas, enyhén
dombos tájon haladtunk, balra alattunk a
patak árterében növõ bokrok, füzek kopaszon
vették körül éltetõ vizüket, ami nem volt
éppen jó kondícióban, pedig esett mostanában
rendesen.
A haladás itt már erõs nehézségekbe
ütközött, mert komolyan csúszkáltunk a plusz
egy-két fokban teljesen kiengedett, ragadós,
csúszós sárban. Volt, akinek ez nem
tetszett, sõt, azt sugallta, az egészet
kikéri magának. Ezt úgy mondta, mintha errõl
bármelyikünk is tehetne, és nézve a hét
idõjárás jelentéseit, nem lett volna elõre
tudható a dolog. Akár még az õ számára is.
Nem baj, a többségnek ez sem okozott
komolyabb problémát, mint ahogy a dél körül
rákezdõ, hószállingózásból megerõsödõ
havazás sem. Szóval, igazi téli körülmények
kényeztettek bennünket, edzve testi és lelki
akaraterõnket, tûrõ- és állóképességünket.
Egy túra szépsége és élményszerûsége,
maradandósága az emlékezetünkben, egyenes
arányban áll a nehézségével, a körülmények
elviselhetetlenségével. Ha ezen úrrá tudunk
lenni, túl tudunk lépni önmagunkon, akkor mi
gyõztünk. A természetet nem leigázni kell,
nem pusztítani, hanem bebizonyítani, hogy mi
is a része vagyunk.
Végül minden erõnket összeszedve, az utolsó
három kilométert alig fél óra alatt
lenyomva, beértünk Kosdra. Annyira kész
voltunk, erõvel, idõvel, hogy csak ültünk a
buszmegállóban, és még pecsételni is
elfelejtettünk. Majd legközelebb. Bertáék
egy kicsit késõbb futottak célba, Kati és
Bálint szó szerint, ezt képen is sikerült,
úgy-ahogy megörökíteni. Innen már csak a
buszozás maradt Vácra, majd vonatozás elõbb
Pestre, aztán átszállás után haza.
A vonatút álmosan, vontatottan indult, a
gyerekekkel nem lehetett bírni, még akkor
sem, amikor borzasztó színvonalú ellenõrök
ellenõrizték a jegyeinket, de Ócsa után
olyan szellemi élményekben lett részünk,
amilyeneket még nem pipáltunk. A gyerekek
sosem hallott csodákról kezdtek mesélni,
körbevéve minket, szemünk-szánk tátva
maradt. Aki otthon maradt, sok minden más
mellett ebbõl az élménybõl is kimaradt...
Minden rokonom!
Sántaőz
Ezen a napon együtt túrázott:
Balog Csaba, Berta Bálint,
Berta János, Bertáné Kéri Katalin,
Csoki kutya, Dorcsák Dávid, Hriazik Attila, Kanyik
Barbara,
Kanyik Imre,
Kislõrincz Györgyné Edit,
Krasnyánszki Róbert,
Kun Ádám, Kun Vivien,
Nagy Irén,
Révbéri Zsolt,
Terékné Makai Ilona,
Török
Mária, Utasi Enikõ és Varga Istvánné Borika.
Verõcei állomás...
Az első PIROS jelzés
A falu fölött
Lányos
Fenyves-hegyen
Kiengedett a fagy
Katalinpusztán
Rockenbauer Pál halálának helye és az emlékkoplyafa
Gyadai-réti tábla
Ircsike és Barbi
Zozó
A Gyadai-rét
Billenő híd
Dávid és Robika
Utolsó erõgyûjtés
Kosdon várjuk a buszt
Hajrázunk
Hazafelé a vonaton
Az oldalon szereplõ írások, képek felhasználása csak
írásbeli engedélyünkkel lehetséges.
|
