"A MAI GYEREKEK..." (2011)

A mai gyerekek. A mai gyerekekről sok rosszat el lehet mondani - a családjaikról még többet -, tisztelet a kivételnek, de ők csak olyanok, amilyennek a környezetükben élő felnőttek nevelik őket. A nem-nevelés is nevelés. Ha csak rossz példát látnak, ha elhanyagolják őket, és jó szót nem kapnak, azzal is "nevelődnek". És az ingerszegény, szeretethiányos családi háttér, az iskolai frusztrációk, megbélyegzések sem növelik az esélyeiket. És ha ez még nem lenne elég, akkor ott van a tévé, a számítógép, összességében az elektronikus médiák emberhülyítő hatása is.
Mindezek ellenére mégis kijelenthető, hogy a "mai gyerekek" - csak ilyenek vannak, ugyanis a múlt gyermekei már felnőttek! -, szóval a mai gyerekek igenis fogékonyak. Merném azt állítani, hogy fogékonyabbak, mint a régebbi generációk, mivel szeretetlenebbek. És nem szabad hinni azoknak, akik azt mondják, hogy ezekkel a mai gyerekekkel nem lehet semmit, mert nem érdekli őket semmi. Ez csak kifogás, éppen az ellen kifogás, hogy tegyünk értük valamit. A lusta és tehetségtelen emberek kifogása.
Szóval, a gyerekek manapság is fogékonyak. Érteni kell a nyelvükön, ismerni és szeretni kell őket, és máris megnyertük a bizalmukat. Ha pedig az megvan, bármiről lehet velük beszélgetni, és szinte minden iránt fel lehet kelteni az érdeklődésüket, csak úgy kell tálalni. Nem lehet elvárni részükről semmit, viszont sokat ki lehet belőlük hozni! És ha olyat találunk ki, ami nem csak felkelti az érdeklődésüket, de érzelmileg is megfogja őket, akkor igazán csináltunk valamit.
Ilyenre sikeredett a Kollégiumi Túrakör délutáni programja is, amikor a lajosmizsei temetőben tettünk egy sétát. A gyerekek előzetesen is már nagyon lelkesek voltak. Aztán mikor kiértünk, és elkezdtem mutogatni nekik a temető részeit, meséltem nekik a vallások különbözőségéről, háborúkról és azok áldozatairól, zsidók és cigányok elpusztításáról, magyarokról, akiket fronton vagy épp a saját tanyájukon lőttek agyon, akkor érezni lehetett rajtuk, hogy teljesen értik, amiről beszélek. Felkerestük nevezetesebb lajosmizsei családok sírjait is, róluk is ejtettem néhány szót, végül felkerestük szeretteik sírjait is.
És ez volt a nap érzelmi tetőpontja: a gyerekek, szinte valamennyien, zokogtak, amikor nagypapájuk vagy nagymamájuk sírjánál megálltunk, mondtak róluk néhány szép szót a többieknek, vagy éppen szeretteik hiánya felett érzett kétségbeesésükön nem tudtak úrrá lenni.
Vigasztaltuk őket, ahogy tudtuk. Elmagyaráztam nekik, hogy halott szeretteik most is látják őket, és nem akarják, hogy sírjanak miattuk, és ha hiányzik a mama vagy a papa, lehet hozzájuk beszélni, lehet róluk a családban is beszélgetni, vagy ki lehet jönni a temetőbe emlékezni, hogy a lelkük egy kicsit megkönnyebbüljön. És ugyan a temetőből még pityeregve indultunk vissza a szürkületben, de mire beértünk a Kollégiumba, már mindenki mosolygott. Senki sem bánta meg, hogy eljött, és ömlött belőlük a sok élmény. Megnyugodott a lelkük, mert közösen emlékeztünk, tanultunk is, beszéltünk életről, halálról, és tudomásul vettük, hogy az életben maradtaknak sok még a feladata, előttük ráadásul még ott az egész élet. És ha jó emberek lesznek, egyszer majd az ő unokáik állnak sírjaik felett, és zokognak hangosan, hogy hiányzik a papa, a mama...

Fenti írás a Kollégiumi Túrakör 2011. március 2-i temetői sétájának beszámolója. Képek ITT.

Minden rokonom!

Sántaőz

Az oldalon szereplõ írások, képek felhasználása csak írásbeli engedélyünkkel lehetséges.