HÚSVÉT ELŐTT 2. (2021)

Több mint 6500 napja vettem fel az első beszélgetésemet egy idős emberrel Lajosmizsén, a régi életről, tulajdonképpen azt se tudtam, eszik-e vagy isszák az ilyesmit, még egy BRG magnóval, narancssárga gombossal, kazettára. Aztán elkezdtem, még autóval, járni a határt, a dűlőutakat. Ezzel elkezdődött valami, amiről nem sejtettem, még évek múlva sem, hogy ez az út van számomra kijelölve, pontosabban nincs kijelölve, hanem nekem kell az utamat, ahogy járom, kijelölni és mások számára is járhatóvá tenni, rajta másokat is magammal cipelni. Egy hatalmas ugaron, az új évezred elejére szinte teljesen kiégett, elsivatagosodott szellemi élet és hagyománytisztelet közegében, az anyagi világ villogásainak egyre erősödő, állandó kereszttüzében, egyenként veregetve le a cölöpöket, vékony pallókon tántorogva előre. Fogalmam se volt, hogy ez lesz, mert ha tudom előre, hogy mivel jár egy ilyen út, biztos, hogy visszafordulok. Ha egyáltalán lett volna esélye egy ilyen jellegű, Isten által kiosztott táj-feltérképezés alól kibújni.
Több mint 6500 napja, minden nap, órákat dolgozok ezzel az egésszel, ami helytörténet, tájtörténet, határjárások, természetjárás, kutatások, és kutakodások terepen együttvéve. Nem választhatók el egymástól, mert mind egyetlen nagy egész, a Petőfi Túrakör részei. A Túraköré, ami mindenki számára kiderülhetett, hogy nem egy sima túracsoportosulás, nem egy szokásos túrázgatós-nézelődős izé. Valami sokkal összetettebb dolog.
A munka, a feladat annyi volt, és még annyi lenne, ami nemcsak egy embernek sok és egy élet is kevés rá, hanem sok embernek is bőven jutna belőle és több élet se ártana hozzá. Ennek ellenére, néhány személyen kívül, nem volt komolyan senki, aki velem kutatta volna az ösvényeket térben és időben, vert volna cölöpöket vagy bármi egyéb munkában segített volna. A kész cölöpsor már más kérdés, egy kész cölöpsor vonzó, egy kész pallósornak nincs szaga. A munkának van.
Mindig háborogtam, hogy egyszemélyes vállalkozás ez így csak, és ezért sérülékeny, reménytelen és menthetetlen, sőt: kibírhatatlan hosszú távon, az élet mindig úgy alakította, hogy valahogy mindig tovább gördüljön a kő. Éppen csak, de gördüljön egy kicsit.
Kiszállni, feladni sokszor próbáltam, mert elfogyott az erő és bizony a levegő is, de ilyenkor is mindig valami lendített egyet a dolgon: egész egyszerűen a sors tovább hajszolt. A hajszolt tempó persze enyhe túlzás lenne, mert ez már jó ideje csak egy renyhe vánszorgás, egy remegésszerű cselekvéskényszer. Sokadik menet, már se a közönség ujjongása, se a gong nem nagyon hallatszik.
Több mint 6500 napja dolgozok vele, munka mellett szabadidőben, sokszor éjjel és hétvégén, teljesen ingyen. Nem akarom a több tízezer ilyen órányi munkát még a legnevetségesebb óradíjjal se átszámolni összegszerűen, mert nincs értelme. Ingyen volt és kész. Csekély, de sokszor mégis felértékelődött fizetséget csak, a nagyjából végig kitartó szerény nyilvánosság visszajelzései, a közösségi média elterjedése óta jobban érzékelhető reakciói jelentettek. Hivatalosan soha, senki, semmilyen szinten nem ismerte el ezt a munkát; támogatásról nem sok szó esett, inkább megtűrte a világ, ami – főleg manapság – már felértékelődni látszik. Idáig jutottunk…
Álszerénység lenne azt írni, hogy nem kerültem képbe a Felső-Kiskunság történetével, természeti, és ember által létrehozott értékeivel kapcsolatban, és hogy nem sikerült nagyon sok embernek megmutatni ebből a csodálatos világból egy-egy kis részletet, mert nagyon sok mindent sikerült érdekesen tálalva bemutatni-megmutatni. De minél többet tud valaki egy témáról, annál jobban látja, milyen sok dolgot nem tud. És hogy nem is fog megtudni, nem fogja felkeresni, nem tudja továbbadni.
Több mint 6500 napja már, és ki tudja, meddig még, hogyan, milyen erővel és támogatással, milyen segítségekkel – vagy éppen ezután is azok nélkül -, de egyelőre a sors tol maga előtt, tovább az utamon, ami itt vezet valahol köztetek, a Kiskunságban, Magyarország közepén, cölöpökön, vékony, keskeny pallókon, ki tudja, holnap éppen merre kerülve-kanyarodva. Négyszáz napja minden még nehezebb lett, de ez már csak olyan ráadás kín az eddigiekhez. Eddig is kérdéses volt a feltámadás és a kivirágzás, ezáltal még azabb lett. Semmi extra. Megy tovább minden, majd valamikor, valamerre, itt kóvályog-nyöszörög alattam az ösvény is. És egyszer már talán biztosabb cölöpökön vezet majd, erősebb pallókon, megújult erővel, megosztott terhekkel, és talán már nem is egy sivatagban, hanem egy virágzó réten át. Ki tudja? Az Egy Valaki tudja csak…

Minden rokonom!

Sántaőz

Az oldalon szereplõ írások, képek felhasználása csak írásbeli engedélyünkkel lehetséges.