______________________________________________________________________________________________________________________________________________________
KUTYAKAPARÓ
CSÁRDA, EGY KEVÉSSÉ ISMERT PETŐFI-EMLÉKHELY KOCSÉRON
Országos hírű Petöfi-emlékhely Kocsér határában a Kutyakaparó
csárda, mégis kevesen látogatják.
A csárda már a XVIII.
század vége felé állt, és fogadta a vendégeket, ahogy az eddig
általunk ismert legrégebbi ábrázolás, egy 1780 körüli térkép
mutatja.
A csárdában,
a hagyomány szerint 1847-ben Petöfi is megfordult, országos csavargásai közepette, és
annyira megérintette a hely mélabús, langyos pangása, hogy igen
sikerült verssel biztosított a vendéglátó ipari
egységnek halhatatlanságot.
KUTYAKAPARÓ
Kivül-belül szomorú
csárda ez
A Kutyakaparó,
Éhen-szomjan szokott itt maradni
A jámbor útazó,
Mert eledelt nem kap, és hogyha csak
Rápillant borára,
Megátkozza Nóét, hogy szölöt is
Vett be a bárkába.
A kis szobán hosszu
vékony asztal
Nyujtózkodik végig,
Feldüléstül erötlen lábai
Már csak alig védik.
Amily hosszu az asztal, mellette
Olyan hosszu a pad,
Közepe, nem a sok ölés, hanem
Vénség miatt horpad.
Átellenben az ágy.
Réges-régen
Lehetett megvetve;
Lefekünni beléje, nem támad
Senkinek is kedve.
Fejét egyik vállára bocsátá
A pufók kemence,
Redök gyanánt tisztes agg homloka
Meg van repedezve.
Mogorva vén ember itt
a csaplár,
Szavát sem hallani,
Szájat ö csak azért tart, hogy legyen
Mivel ásítani.
Ilyen a csaplár, a vén Dömötör;
Hát a felesége?
Ez takaros menyecske lehetett
Annak idejébe'.
De az idö a szegény
jó asszonyt
Megviselte rútul,
Noha ötven, ötvenöt esztendön
Még nem igen van túl.
Boglyas fakó haja beillenék
Repce-petrencének,
És melléje mindjárt szörnyü képe
Madárijesztönek.
Ö sem igen beszél; s
ha szól, száját
Szidalomra nyitja,
Hogy a vármegye a betyárokat
Már mind kipusztítja;
Még mikor a világ ezeké volt,
Ha nem csordult, cseppent,
De ezek híjával a kereset
Egészen megcsökkent. -
Odabenn a
Kutyakaparóban
Igy forog a világ,
Ily szomorún, s az ember vidámabb
Dolgot kivül se' lát.
Ablaka csak egy van, és annak is
Üveg csak a fele,
Fele pedig ó kalendáriom
Kitépett levele.
Pendelyes gyerek
voltam még, mikor
Az az esö esett,
Mely falának kétharmad részéröl
Levitte a meszet,
S ami rajta imitt-amott maradt,
Az egészen sárga,
S korommal írt furcsa figurákkal
Van telefirkálva.
Pózna végén abroncs a
cégére,
Ha véle összevesz
A szellö, mint az akasztott ember,
Oly búsan lengedez.
Jószágból a csaplárnak nem jutott
Egyéb egy kuvasznál;
A ház végénél szundikál naphosszat,
Nem árt, nem is használ.
És amilyen maga ez a
csárda,
Olyan a vidéke,
Körülötte a homokbuckáknak
Se' hossza, se' vége.
A meztelen homokban alig teng
Egy-két gyalogbodza,
Mely fekete gyümölcsét nyaranként
Kedvetlenül hozza.
A harangszó a távol
falukból
Meghalni jár ide,
S az eltévedt madár körülnéz csak
S odább megy ízibe.
Még a nap sem süt itt úgy, mint máshol;
Bágyadtabb sugára,
Mintha szánakozva tekintene
Ez árva csárdára.
A csárdától vagy száz
lépésnyire,
Kopár dombtetön fent,
Senki által meg nem látogatva,
Áll egy régi köszent;
Ennek is valaki egy kopott tarisznyát
Akasztott nyakába,
Mintha mondta volna: menj isten hirével,
Mit állsz itt hiába!"
Aki teheti, látogassa meg a
helyet, mert érdemes arra, hogy benne megpihenjen a mai kor
vándora, és elképzelje azt a világot, ami Petőfit
megihlette. Mert jóllehet, a csárda már nem a régi - mivel
1926-ban leégett és újjá kellett építeni -, de a környék
nyugalma, elhagyatottsága nem sokat változott 1847 óta.
Magyarul: amit Petőfi akkor leírt, az szinte ma is
megtapasztalható életkép lenne...
Követekezzen néhány téli kép kedvcsinálónak.
A csárda bejárata
2018-ban
Petőfi-emléktábla
A tábla szövege
Belépve
A félhomályból az ajtó
felé
Kicsit szép
A csárda történetének
feldolgozása
A Költő
Régi tárgyak a polcon
Régi ablak
Saját megálló, a csárda
nevével
Kereszt az épülettel
szemközt
Az
oldalon szereplő írások, képek felhasználása csak írásbeli
engedélyünkkel lehetséges.
|