(723.) KERÜLÉS A LADÁNYBENEI HATÁRBAN


Időpont: 2022. január 15. szombat
Útvonal: Benke-kereszt - Hosszú-szék - "Gergő fája" - Sárközi-kereszt - "Ikerfenyők" - Hosszú-szék - "Bene vitéz fája" - Pálinkásdűlő - "Mászó fűz" - Víztorony - Ladánybene
Táv: 10 km


Négyszázkilencvennyolcadik alföldi túránkon megint olyan helyeken jártunk, ahol senki se jár. A madár se, lévén január. Ezért is fontos, hogy a mai téli, de tavaszias napra is több mint harminc fő, nagyrészt gyerek jelentkezett. Nyilván, többségükben azért jöttek, hogy kiszabaduljanak a bezárt hétköznapokból, rohangáljanak, másszanak. Ezt meg is kapták. De van már köztük néhány, akik a túráért is jönnek, mert túrázni jó. És jó jókat beszélgetni, akár felnőttekkel is, mindenféle protokoll nélkül. Jó nézelődni, érdekes dolgokat észrevenni a szekérutakon, a mezőkön vagy a bokrokban. Jó bekukkantani egy romos tanyába, és igazán csábító, hogy állandóan utunkba akadnak mászásra ingerlő fák is. Egyszóval: vannak, akik már a felfedzés, a tudás-tapasztalás öröméért is jelentkeznek hétvégi alkalmainkra.
A nagyérdeműnek feltűnhetett, hogy az elmúlt nyolc hónapban nem nagyon túráztunk, amikor meg igen, akkor Ladánybenén. Úgy, ahogy valamikor Lajosmizsén elkezdtük ezt az egészet, akkor ott se nagyon értette senki, mi a jó abban, hogy az emberek nekiindulnak az unalmas laposnak, járják a teljesen egyforma dűlőket, egyhangú földutakon, aztán jól elfáradnak és hazamennek. Ez nem a mi hibánk volt; ezt akkor, vagy ma megérteni is inkább intelligencia, sem mint arcméret kérdése. Szerencsére, ma már sokan értik, mert nyitottak és egyre-másra tapasztalják meg, látják saját szemükkel, hogy akár természeti, akár emberi értékek mindenhol vannak. És aki ezt észreveszi, értékeli, annak minden érdekes lesz, így minden túra is az, és nem azt nézi, hova megyünk, nem attól teszi függővé a "részvételét", hanem örül, hogy van alkalom, örül, hogy jó társaságban, jó levegőn tölthet el egy fél vagy egész napot.
Szóval, az elmúlt években szép lassan áthelyeztük a súly- és talppontunkat Lajosmizséről Ladánybenére. Ladánybenén sincs turistakolbászból a kerítés, de nem is kell olyan kerítés, mint máshol. Sem telkek, sem házak, sem emberek közé. Falak se, és védelmi rendszerek se, mert kis faluban a gondolkodás is letisztultabb, kevésbé hivalkodó az "értékrend", és kisebb dolgoknak is örülnek, mint "nagyobb helyeken", ahol már semmilyen nagynak sem...
Évek óta sokat vagyunk gyerekek között, így megint előtérbe helyeztük a felnőtteknél sokkal őszintébb, sokkal érdeklődőbb és kevésbé nyűgös túraközönség bevonását felfedező/határjáró túráinkba.
Ladánybene nagyon szép természeti környezettel rendelkezik, változatos mind földrajzi, mind természeti szempontból. Kicsi a település határa, mégse volt még két egyforma túránk benne. Mindig lehet variálni valamit az útvonalakon, mindig találunk olyan látnivalót, amit korábban nem. És ez példát adhat/mutathat más kis településeknek is. Példát arra, hogy legyenek kíváncsiak és büszkék értékeikre, mert túrázni, felfedezni, csatangolni bárhol lehet az országban, és bárhol érdemes is. A túrák élményszerűsége nem a helyszínek "különlegességében" van, nem attól függenek, hány ezer ember nyomorog egy-egy hétvégén néhány négyzetkilométernyi kirándulóhelyen. Sokkal inkább attól függ, mennyire maradandó, akár belénk égő egy túra, hogy elég kíváncsiak és elég nyitottatak vagyunk-e a világra, a másik emberrre. Mert ha igen, tök mindegy, hol túrázunk. Ha pedig nem - akkor is...
A mai túra megint Ladánybenén volt, annak pedig egy olyan részén, ahova még kocsival se nagyon járnak a falusiak, nemhogy valaki gyaloglásra adná a fejét. Pedig nem világvégi helyekről van szó, mindössze a többségnek messze esik a szokott útvonalaitól.
A Benke-keresztnél szálltunk le a buszról, mellyel csak néhány percet utaztunk. A kereszttől a régi Benke-birtokok maradékai közt, nagyjából észak-kelet felé vezető határdűlőn haladtunk előre. Nem sokáig mentünk, mert az egyik tanyánál már várt kedves kollégánk és férje. Jó szóval, forró kávéval fogadtak. Jót beszélgettünk, s bár maradtunk volna még, menni kellett tovább, mert sok kilométer és több megálló várt még ránk.
A határút Ladányene és Lajosmizse között húzódik. Mindkét oldal neve Bene, lévén a középkori Bene falut a két települést az újkorban betelepító két jászsági város, Ladány és Berény között osztották fel. A ladányiak része a Bene, a lajosmizseieké a Berénybene. Ha belegondol az ember, nem lehetett ez kis falu a kunok idejében, mert ha a két fél-Benét összeraknánk, északnyugati szélén a tatárszentgyörgyi határcsücsök, Lajosmizse déli részén pedig a Tanyacsárda és az Y-elágazás (felüljáró-csomópont) lenne a két legtávolabbi sarka. Ez a távolság pedig légvonalban csaknem húsz kilométer...
Szóval a határdűlőn, gyakorlatilag két mai település közötti senkiföldjén túráztunk az első kilométereken. Szép tanyák, illetve néhány szomorkás rom szegélyezték a földutat. Hamarosan a Hosszúszékidűlőhöz értünk. Ez a név egy keskeny, hosszan elnyúló, hajdan szikes tómederről kapta a nevét, melyben valamikor több méteres vizek hömpölyögtek, gyakran még a parton álló tanyákat is megregulázva. Ma már száraz, tulajdonképpen egy nagy lapos, gyepes rész, és nagyon szép. És milyen lehet májusban, ha most se volt csúnya?...
A szék medrében, néhány méterre a lajosmizsei oldalon, egy messziről hívogató öreg nyárfa áll. Közelebb érve hozzá, méretei is egyre erősebben körvonalazódnak. Törzskerülete közelebb van a négy, mint a három méterhez. Sajnos, centi nem volt nálunk, így csak saccoltunk, de egyszer lemérjük pontosan. Amikor ilyen ismeretlen, és így névtelen fát találunk, mindig belénk bújik a zsiványság, és rögtön nevet akarunk neki adni. Ez a név néha valamelyik túrázó ötlete, de nem ritkán a túra legidősebb vagy legfiatalabb tagja után kapja egy fa. Így lett a múltkori csatangolásunkon egy öreg tölgy "Levente fája", az akkori legfiatalabb túrázónk után, ma pedig ez a nyár egy másik kisfiú után "Gergő fája". Amennyire módunkban áll majd, ezeken a neveken népszerűsítjük tovább az öreg fákat, s így tervezzük őket térképre is felrajzolni. A fa alatt ideális volt a már erősebben sütő napsütésben egy kicsit eszegetni, beszélgetni. Itt is, és a túra későbbi részeiben is, több nyulat ugrasztottunk meg, kényszerüítettük futásra, akaratunkon kívül.
A pihenő után folytattuk a határút végéig. Itt egy T-elágazásba torkolltunk. A Csicsó-saroknak nevezett fontos tájékozódási pontnál voltunk. A régi tanya helyén nagy, új ház áll, udvarán jókedvű tanyasi malacok rohangáltak. A házzal szemközt, borostyánnal befutott fák karéjában áll 1920 óta a Sárközi-kereszt. Köré állva készítetük csoportképünket, és tartottuk már többedik - nem utolsó - evésszünetünket.
Túráink hangulatából és az emberek lazulási vágyából fakad, hogy ahányszr elágazáshoz érünk gyaloglás közben, vagy akár csak szusszanunk egyet, máris mindenkinek előkerülnek az enni- és innivalók. Mondhatnánk, hogy magyar ember szeret enni, de mit mondjunk akkor arra, aki még turista is?...
Az eddig említett két településhez nemsokára csatlakozott Felsőlajos is, átvéve az eddig mellénk szegődött Lajosmizse helyét. Jóllehet felsőlajosi területre nem léptünk be, de láttunk távolabbról egy-két nagyon rendben tartott tanyát, amelyek május körül varázslatosan virágosak és zöldek.
Ladánybenei részre visszakanyarodva, már nem kijárt úton, hanem mezőkön átkelve, cikkcakk-volnalban folytattuk a túrát. Első, valójában sokadik, megállónk az Ikerfenyők voltak. A semmi közepén, messze minden lakott épülettől, gyakorlatilag egy szántón áll két, 60-70 évesre becsült feketefenyő. Annyira valószerűtlen a helyzetük, és hogy még élnek, csak azt tudom elképzelni magyarázatnak, hogy ejtőernyővel dobták le őket toboz korukban, talán még a háborúban. A két fa egymástól néhány méterre, koronáik szinte összeérnek. Felnőttek és gyerekek egyaránt csodálkozva, hosszan nézegették őket.
Az Ikerfenyőktől megint a Hosszú-szék medre felé haladtunk, de előbb egy, a partján álló, s még teljesen össze nem dőlt, elhagyott tanya következett. A romos épület olyan a régi tó partján, mintha egy halászkunyhó lenne. Mint a Kondor-tó partján álló Halásztanya.
A hely végtelen békét és nyugalmat áraszt. Friss levegő, napsütés, semmilyen zaj. Nincs sem föld feletti, sem föld alatti szennyezés. Akár inni lehetne itt egy ásott kútból is. Néhány kilométerre Ladánybenétől vagy éppen Felsőlajostól, egy alig járt vidéken, a világ végén. Ha egyszer vége kellene hogy legyen a világnak, ilyen helyen kellene átélni. 
A medren átkelve, már messziről a nyárfaerdő fölé gömbölyödő koronájával hívogatott egy újabb szépség: a "Bene vitéz fája". Egy nap híján éppen egy éve jártunk erre, fedeztük fel ezt a furcsa növésű, tekintélyes méretű feketefenyőt. És adtuk neki nevét. Távoli szomszédja az Ikerfenyőknek. Kora is kb. azokkal azonos lehet. És ennek az ittléte is hasonlóan megmagyarázhatatlan... A fa tövében elhagyott tanya, amely a szokott izgalmat váltotta ki az ifjúságból.
Túránk utolsó szakaszának a Pálinkásdűlőbe átgyaloglva vágtunk neki. Facsoportok, bokrok, baracsibogáncsos szántók váltakoztak köröttünk és talpunk alatt. Délről kerültük a Rácz tanyát, közben egy öreg galagonyát fényképeztünk. Ellenkező irányban egy jól látható, hatalmas fűzfára lettünk figyelmesek. Több se kellett, nekivágtunk az egyenesnek, mely hozzá vezetett.
A fa szinte hangosan kiáltozva hívogatja a gyerekeket egy kis mászásra. Még felnőttek is szívesen kezdtek volna neki a dolognak, de az az igazság, hogy addigra már ők elfáradtak. Nem így az aprónépek. Majdnem háromnegyed óráig tartó fanyűvés vette kezdetét. Még a legkisebbek is, igaz némi segítséggel, az ágakon egyensúlyoztak. A fa nagysága és kora okán saját nevet igényelt, amit meg is kapott. Mától a neve: "Mászó fűz" .
Az utolsó bő kilométeren haladtunk a leglassabban, ahogy ez lenni szokott. Villanypásztoron kétszer léptünk át. A közbe zárt terület egy rét volt, rajta sok "gyümölcs-hagyásfa", vagyis egy régebbi gyümöcsösből megmaradt öreg körte-, alma-, diófák. És ha ez még nem lenne elég szép, köztük egy-egy borókabokor. Mindez néhány száz méterre a falu szélét jelölő víztoronytól.
Végülnagy nehezen mégis beértünk Ladánybenére, épp az emlíett toronynál, a Petőfi utcán pedig reggeli indulási helyünkre, így a program befejező pontjára gyalogoltunk. A tíz kilométert kerek öt óra alatt teljesítettük. Aki ezt ma gyorsabban megtette volna, az lemaradt volna egy csomó élményről, örömről - bár kétségtelen, hamarabb hazaért volna. De ki akart hamarabb hazaérni?...
Ilyen volt ma egy sokadik határban tekergés a részünkről. Van, akinek ez értékes és élményszerű, van, aki meg se mozdítaná rá a lábát. Nem vagyunk egyformák, szerenécsre, mert akkor mi se mozdítottuk volna.
Ennyi telik mostanság, tizenöt év után, egy hajdan nagy ívű, soha nem járt utakon portyázó-kutató, szinte föld felett repkedő Túrakörtől, ami a belső kényszernek megfelelés utolsó akaratából még életben tartja valahogy magát; egy-egy ilyen semmi kis túra szemhéjának, kis lábujjának akaratlan rángása. Ennyire telik tőlünk a mai világban, ekkora mozgásterünk maradt azzal, amit képviselünk. Őriznénk valamit, amit nem akarunk veszni hagyni. Igyekszünk szinten tartani valamit, ami már süllyedőben van, egy vészesen süllyedő világban...
Köszönjük mindenkinek a mai napot, fent és lent.

Minden rokonom!
 

Sántaőz

Ezen a napon együtt túrázott: Bákonyi Tifani (Ladánybene), Balog Boróka (Lajosmizse), Balog Csaba (Lajosmizse), Balog Szellő (Lajosmizse), Bogi kutya, Dombóvári Bendegúz (Ladánybene), Dombóváriné Judit (Ladánybene), Dorogi Kornél (Ladánybene), Dorogi Lili (Ladánybene), Drabant Máté (Kecskemét), Fehér Liliána (Felsőlajos), Fekete Katalin (Ladánybene), Jakobicz Alexandra (Ladánybene), Jakobicz Viktória (Ladánybene), Jánosi Luca (Ladánybene), Jánosi Zoltán (Ladánybene), Járomi Vendel (Lajosmizse), Kislőrinc Adrián (Ladánybene), Korpás Vajk (Ladánybene), Kucsera Attila (Ladánybene), Kucsera Eszter (Ladánybene), Lakos Gergely (Ladánybene), Mátyás Katalin (Ladánybene), Molnár Medárd (Lajosmizse), Molnár Norbert (Lajosmizse), Molnár Olivér (Lajosmizse), Nagy Irén (Lajosmizse), O. Molnár Dominik (Lajosmizse), Sipos Luca (Lajosmizse), Sipos Zsuzsanna (Lajosmizse), Szagri Ildikó (Ladánybene), Vajda Virág (Ladánybene), Vidó Ádám (Lajosmizse) és Vidó Bulcsú (Lajosmizse).