FŐOLDAL

   MAGUNKRÓL     CSOPORTKÉPEINK     TAGJAINK     TÚRANAPTÁR     BESZÁMOLÓK     ARCHÍVUM      LÉTESÍTMÉNYEINK    TÚRAKÖR KLUB     ÍRÁSOK      NAPLÓ     MÉDIA     JÁRÓFÖLD 

_______________________________________________________________________________________________________________________


(660.) TÚRA A NAGYKŐRÖSI SZÁRAZDŰLŐBE


Időpont: 2020. április 18. szombat
Útvonal: Alsólajos - Nagykőrösi határ - Szárazdűlő - Örkényi út - Szárazdűlő - Nagykőrösi határ - Alsólajos
Táv: 12 km


Ma, a kicsit hosszabbra tervezett egészségügyi sétánkon megint egy alig ismert területen gyalogoltunk. De hogy ne legyen öncélú a dolog, megpróbáltunk értékeket is felkeresni, hogy valamit a "csupasz" erdőn kívül is mutathassunk.
Alsólajoson kezdtük a túrát, ahol a népes és lakott tanyavilág mellett, kisebb foltokban szép erdők vannak; főleg fenyves, buckákkal, bokáig süllyedő homokkal. Régen kicsit nagyob élet volt errefelé is, ma már a táj peremvidéke kihalt.
Idős emberek elmondása szerint a Bartal-major és Mizsey-major tengelyétől a nagykőrösi rész felé húzódó homok annyirra értéktelen volt - 0,7 aranykorona -, hogy amikor Jászberényből lejöttek az ősök, ezt a részt nem akarta senki megvenni. Így az anyaváros úgy döntött, kinek milyen széles telke van a jó földek széléig, olyan szélességben megkapja a határig húzódó, 1-2 km hosszú sávokat - ingyen. Arra a kérdésemre, hogy mit lehetett egy ilyen semmitérő homoktengerrel kezdeni, azt felelték, hogy bevetették rozzsal, az egyévben kétszer ha megázott, termett. Marhák helyett pedig bivalyt tartottak. Máshogy használhatatlan volt a föld.
Itt gyalogolni olyan érzés, mintha friss szántásban járna az ember; dűlőút, ami elvileg autóforgalomnak is nyitva van, olyan süppedős, hogy ha rajta az ember nem nyomja elég kitartóan a gázt, vagy csak picit belefékez, küszöbig süllyed a kocsi. Gyalog se könnyebb. Szuszogtató és bokáig merülős homokrészek vannak. Ha azonban ezeket leküzdi az ember, máris gyönyörködhet a természet szépségeiben. A telepített fenyvesek közötti foltokban akácos-nyáras részek, üde zöld fűvel - még ilyen szárazságban is! -, a nyárak között pedig nagyon szép, koros példányok, némelyik hármas vagy négyes tőről-szétágazásban. Füves aljú szekérút kanyarog, vadlesek, itatók.
Az erdőből kiérve hatalmas tarvágás, helyén a fehér-szürke homok csaknem méteres magasságban, mint tajtékzó tenger. Talán visszaerdősítiék. Minden tiszteletem azoké a kis gallyaké, amik ide ledugdosva képesek elindulni a nagybetűs életben. Amelyik csemete majd ezt itt túléli, az megérdemli, hogy erdőalkotó fa legyen...
A kőrösi határ előtt egy csontszáraz csatornameder mellett haladtunk, majd egy rövid reggeliszünetet tartottunk, mert már csaknem háromnegyed órája meneteltünk, kiéheztünk egy kis hazaira. Feltöltve a kalóriaraktárakat, folytattuk egy nagyobb réten keresztül, amely két dologról lehetne nevezetes (persze nem az): egyrészt a Sasülő-fáról, ami egy száradóban lévő nagy fa a réten, valóban alkalmas ragadozó madaraknak megfigyelőhelyként; a másik egy furcsa, hurkokból álló, műholdról nézve 8-asokat formázó valami, amiről éppen ottjártunkkor derült ki, hogy fogathajtó-gyakorlópálya, mert éppen akkor ért oda egy szép kocsival a hajtó, amikor mi is. Intettünk egymásnak, majd ő belevetette magát a pálya kanyarjaiba, mi pedig mentünk tovább a nagykőrösi határdűlőig. A Nagyerdő lekerített vadaskertje sarkánál, nagyjából északi irányban bekanyarodtunk a Szárazdűlőbe. Nagyon békés, érintetlen útszakasz volt. Régi, egykor itt álló tanyák nyomait kerestük, mindhiába, mert mindük helyén erdőtelepítések vannak már.
A tényleg száraz dűlő egykor sűrűn tanyákkal borított térség volt, ahol több négyzetkilométeren összesen 1 (értsd: egy!) db tanya maradt, annak is csak a romja. A többit nyom nélkül tüntette el az elmúlt 60 év emberi hitványsága. Az, amelyik  itt, a gyakorlatilag csak építési homoknak való földben, nem is olyan régen vérrel-verejtékkel gazdálkodó családoknak, házaiknak, életüknek semmi nyomát sem hagyta. Néhány nyárfa, eper sejteti még, hol lehetett régen lakóépület.
A környező erdő viszont valami elmondhatatlanul szép; főleg tölgyes, több idős, védett példánnyal, melyek Nagykőrös város büszkeségei – kár, hogy alig tudjavalaki, hol vannak pontosan -, rengeteg, burjánzó cserje, kevés kis virág, amik csoda, hogy egyáltalán megélnek és nyílnak ebben az aszályban. Ezek mellé használatlan, így füves szekérutak, hatalmas és koros vadkörtefák. És egész végig, a több órás gyaloglás alatt: madárcsicsergés, -fütty, -muzsika. Az aranyribiszke-foltok mézédes, messziről bódító illata.
A Szárazdűlő-széli út hamarosan kiért a középkori Nagykőrös-Örkény kereskedelmi- és postaút ma is meglévő, kanyargós nyomvonalára. Az utak találkozásában egy öreg akác-csoport ad némi árnyékot, ami ma is jól jött, az áprilisi hőségben.
Az elágazásnál jobbra kanyarodtunk, és csakhamar rábukkantunk Nagykőrös legöregebb tölgyére, a Rákóczi-fára. Akkora, amit el sem lehet képzelni. Törzsvastagsága, kerülete nagyobb mint a Basa-fáé, ha nem is sokkal. Kora alapján a török világ elejét is láthatta már az 1500-as évek elején-közepén. KIszakadt belőlünk a sóhajtás: ej, ha ez a fa mesélni tudna!...

A Rákóczi-tölgytől nem messze, az egykori Szente tanya helye mögötti erdőtagban van még két, nem ennyire vastag, s így jóval fiatalabb jelfa is: a Szente Kálmán- és a Fitoss Vilmos-tölgy. Egymástól kb. tíz méterre állnak. Mellettük egy ugyanilyen vastag fa már gyökerestől kiszakadva, a földön várja az elmúlás rituáléjának befejezését. Az öregek körül még néhány szép fiatalabb tölgy is van, ami reményt adhat arra, hogy lesz 100-200 év múlva utánpótlása az akkori időkben is idős, védendő fáknak.
Visszatérve az Örkényi útra megint más volt a természet, de megint csodás. Az út két oldalán zöld galagonyabokrok sorakoznak, mivel nem nagy errefelé a forgalom, jócskán belenyúlva a szekárút nyomvonalába. A vigágok bimbóban várakoznak, hoyg kipattanhassanak. Kb. két hét múlva itt már olyan gyönyörű, hófehér lesz az allé, galagonya-virágzás idején, aminél fehérebbet festeni se lehetne. Se szebbet...
Hamarosan balra lekanyarodtunk a régi útról, és megint a Szárazdűlőbe vetettük magfunkat. Régi térképek szerint itt is egy tanyasor volt, ahol most elhaladtunk, természtesen, egyiknek se volt semmi nyoma. Annyira elhagyatott volt a vidék, hogy helyenknt még az aljnövényzet is felnőtt a két keréknyomtáv között. Kísérőink öreg vadkörték voltak, és persze, ameddig a szem ellátott, galagonyák zöldelltek. Dél volt, mire visszaértünk a fogathajtó páláyhoz, innen pedig megint Alsólajos homoksivataga várt ránk. Kis árnyékot az amúgy szemrevaló, de mégiscsak kissé idegen fenyőtelepítés felettünk összeérő két lombkoronája adott. Az út homokhalmokon és azok között hullámzott, hozzá a szemből égető Nap már-már nyári túraérzéseket idézett.
Visszaérve kiindulópontunkra, még megnéztük a Lajos-hegyet, ami nemcsak Lajosmizse legmagasabb pontja, a maga 145 méterével, hanem a tágabb környéken sincs magasabb hely a pusztavacsi Strázsa-hegyet (150 m) leszámítva.
A túra mára véget ért. Ki is szellőztünk, láttunk is ezt-azt, talán az otthon maradóknak is tudunk valami kis érdekességet, lélekerősítőt adni vele.
Sajnos, szokás szerint, a képek megint nem adnak vissza semmit a rengeteg szépségből, de talán hamar vége lesz ennek a szürke időszaknak, és az emberek újra színesebben láthatják a világot, újra nekiindulhatnak a települések határának és saját szemeikkel győződhetnek meg arról, hogy milyen kiváltságosak is vagyunk, minden nehézség ellenére, hogy ebben a csodálatos világban, jó emberek között élhetünk…

 

Minden rokonom!
 

Sántaőz

 

Ezen a napon együtt túrázott: Balog Boróka (Lajosmizse), Balog Csaba (Lajosmizse), Balog Szellõ (Lajosmizse) és Nagy Irén (Lajosmizse).
 

 

Vadetető.

 

Kanyarban.

 

Röggeli-idő.

 

Árnyékból a fénybe - avagy kis akác, hogy bírod itt a homokban, egyedül?

 

Aggófű 1

 

Szárazdűlő régi tanyavilágának összes maradéka, egy tanya romja (valószínűleg a Zsuppon családé lehetett).

 

Kiskonyha-féle.

 

A tanya főépülete.

 

A tornác: jobbra a bejárati-, balra a kamraajtó.

 

Egy másik tanya összes maradéka, egy öreg jegenyenyár.

 

Nem mesze ide találjuk az első nagykőrösi jelfát, a Széchenyi-tölgyet. Kerülete 400 cm, becsült kora 300 év.

 

Mindjárt kiérünk a régi Örkényi útra.

 

Kiértünk. Ez a középkori országút egykor Kőrösről Örkénybe kanyargott, az újabb korban postaút is volt.
Ma még ezen a részén eredeti nyomvonalát találjuk.

 

Megyünk rajta a Rákóczi-tölgyhöz.

 

Őfelsége, a Rákóczi-tölgy!

 

A méretek szemléltetése. A fa kerülete 600 cm, becsült kora 500-550 év.
A tágabb környék legöregebb és legnagyobb tölgye; idősebb, mint a Basa-fa vagy a Mizsei Óriás.
Egyik oldaláról nézve átmérője 150 cm, egy másik oldalról pedig 2 méter.

 

Zúzmótelep.

 

"...Csak bújjatok rajta..."

 

Aranyribiszke virága.

 

A harmadik jelfa, amit ma felkerestünk, a 370 cm-es Szente Kálmán-fa, becsült kora 300 év...

 

...a negyedik pedig a tőle 10 méterre álló Fitoss Vilmos-fa, kerülete 450 cm, becsült kora 350 év.

 

A két öreg mellett van néhány siheder is...

 

...de ezek se mai gyerekek...

 

Vadkörte virágban.

 

Még mindig az Örkényi út kanyarog alattunk.

 

Aggófű 2.

 

Öreg vadkörtefa a Szárazdűlőben 1.

 

Öreg vadkörtefa a Szárazdűlőben 2.

 

Öreg vadkörtefa a Szárazdűlőben 3.

 

Visszaértünk a nagykőrösi homoktengerből az alsólajosi sivatagba...

 

Árnyas fenyveses út.

 

Közeledünk a célhoz...

 

Bezártuk a kört; a képen a Lajos-hegy, Lajosmizse legmagasabb pontja látható. Tengerszint feletti magassága 145 m.

 

 

 

Az oldalon szereplõ írások, képek felhasználása csak írásbeli engedélyünkkel lehetséges.

 

"Vigyázz a Földre! Nem az őseid hagyták rád, az unokáidtól kaptad kölcsön." (indián közmondás)

a© Petőfi Túrakör - Balog Csaba Sántaőz