(613.) TÚRA PUSZTASZEREN


Időpont: 2019. június 16. vasárnap
Útvonal: Pusztaszeri Hétvezér emlékmű - Pusztabíró háza - Kis országút - Alsópéteri pusztai temető - Fülöp-kereszt - Fülöp-tó - Bagi-szélmalom - Hétvezér emlékmű
Táv: 11 km


Igaz, hogy én hívtam fel a figyelmet, a túra meghirdetésekor, hogy várhatóan meleg lesz, ezért a jelentkezésnél a gyerekek részvételét inkább ne eröltessük, de arra nem számítottam, hogy ez "idősebb kamaszokat" is távol tart a túrától. Ritkán esik meg, de sajnos nem példa nélküli, hogy egy-egy kiírásunkra nem érkezik értékelhető ajánlat - érthetőbben: nem jelentkezik senki -, de most így alakult, és rajtam kívül senki sem jelezte, hogy jönne...
Viszont, a Pusztaszeri Homoktaposók, akik már egy ideje követik tevékenységünket, mi pedig az övéket, nagy szeretettel vártak minket, így nem maradt más választásom, mint hogy legalább egyedül elindultam. Régóta esedékes találkozó volt a két csoport között a mai...
Az előre megbeszélt 7.30-as találkozó előtt már egy kicsivel, a Hétvezér emlékmű dombján lófráltam, igyekeztem értékelhető fényképet csinálni erről a nagyon szép, közelről s távolról monumentális hatású, de nem riasztóan hatalmas obeliszkről, amely egy természetes és szabályos kör alakú kis halmon áll, bő évszázada.
A honfoglalás fogalmának értelmezési vitájába most nem mennék bele, az egyszerűség kedvéért maradjon most ez a szóhasználat, így csak annyit, hogy a hagyomány és nyilván a tények szerint is, Árpádék ezen a vidéken ejtették meg a szert, szertartást, amely során tulajdonképpen, a Zalán elleni sikeres ütközet után, jelképesen és valójában is birtokba vették a Kárpát-medencét, visszafoglalva Attila hátrahagyott és addigra kissé eltékozolt, elcsúfított örökségét, s kötöttek a jövőre nézve vérszerződést.
Két Pusztaszer létezik manapság. Ez, ahol ma túráztunk, és a nagy(?) Ópusztaszer. A két település szomszédos egymással. Azt nem állítom, hogy utóbbi csúnnyább lenne, de Pusztaszer, amely a helyik szerint az eredeti és megismételhetetlenül igazi Szer, sokkal békésebb, csendesebb és meghittebb, ugyanakkor viszont semmivel sem marad el  érdekességben, látványosságban nevezetesebb társától, sőt: ha azt vesszük, hogy ide nem úgy hordták össze a látnivalókat szekéren-kocsin, mint az ottani skanzent vagy a körképet bemutató épületcsodát, akkor még érdekesebb is ez a "sima" Pusztaszer.
Mert itt minden eredeti valójában az, ami. Ha tanya, akkor az régebben is ott állt, ha szélmalom vagy útmenti kereszt (feltűnően sok volt a 11 km-en talállható 5 db!), az is eredeti mind, eredeti helyen. És az itteni emlékmű, ha nem is olyan monumentális, mint Árpádé a nemzeti emlékparkban, ami már inkább egy toronyházra hasonlít, akkor se mondhatni, hogy értéktelenebb lenne.
Sajnos, azonban, ezt  a különbséget a két hely között csak kevesen tudják, látják. Ugyanis, ahogy helyi barátiank mesélték, a turisták 95%-a Ópusztaszerre megy, ha megy, és ezt a másik Szert alig ismeri valaki. Ez egyszerre tragikus és komikus is. És persze nem kívánnék a másik központhoz áramló hatalmas tömeget ennek a kis falunak, a Hétvezér emlékműnek vagy a Bagi-szélmalomnak, de azért egy árnyalattal több ember ide is eltévedhetne. Talán az emlékpark felkeresése előtt vagy után, minden esetre, kicsit ellensúlyozva az ottani üzletszerű tévelygésre szakosodott kiszolgálórendszert, árakat és tömeget.
A túrára a Homoktaposók is csak két fővel érkeztek, de két nagyon segítőkész és lelkes taggal. Ekkor még nem tuddtam, hogy a célban  amásik felük vár majd minket...
Szeretettel beszéltek a tájról, mutogatták az értékeket, nyilván már unhatták is volna, ennyiedszerre ezt tenni idegenek kedvéért, mégis szívesen válaszoltak kérdéseimre, amik soknak tűnhettek, valójában azonban csak tizedét mertem feltenni, nem akarván őket fél óra alatt az őrületbe kergetni...
Engem személy szerint lenyűgözött a táj. Különben is, rendkívül korlátolt és érzéketlen embernek kell lenni ahhoz valakinek, hogy egy ilyen csoda, mint a Kiskunság ezen része is, ennyi értékkel, ilyen csenddel és nyugalommal, gyönyörű természettel, jó levegővel, valakit hidegen hagyjon, mert számára csak a hegyek léteznek...
Tudjuk persze, hogy az emberek nagy része közömbös az Alföld iránt, de mi nem azokat szólítjuk meg hétről hétre, évről évre. Őértük egy centit is kár lenne fáradni. Szerencsére, a mi csapatunk, csakúgy mint a Homoktaposóké, nyitott erre a vidékre, így sok örömet is ad a szervezőknek, minden nehézsége ellenére, egy-egy túra pozitív fogadtatása.
Mi mindig azokat kerestük, hívtuk, akik látnak fantáziát a Szülőföldükben, akik nyitottak a felfedezésére, akik tudnak örülni a számtalan csodának, amit errefelé talál az ember, máshol viszont, pl. hegyek között esélye se lenne ilyesmikbe botlani.
Ahogy egyszer írtam: „Ha a hegytetőn túrázol, a tájat a völgyben látod, ha a völgyben, akkor a hegytetőn. Ha az Alföldön, akkor pedig a táj része vagy."
Szóval, ha még valaki tudja követni a követhetetlent, az emlékműtől induláskor már meleg volt, a Nap is sütött rendesen, de az árnyékos allékban még nem volt elviselhetetlen a hőmérséklet. Azonban ezek a kis fasorok, bokros részek nemcsak árnyékot adtak, hanem rengeteg szúnyogot is rejtettek, amelyek nagyon szívesen vették, hogy mi arra járunk és felkínáljuk magunkat, sőt: vérünket adjuk nekik.
Egy darabig tűrtük a "szívatást", de a régi alsópéteri pusztai temetőnél már olyan felhőkben támadtak, hogy kénytelen-kellettlen elővettük a szúnyogriasztókat és vastagon fújtuk magunkat, noha nem vagyunk nagy fogyasztói a hasonló szereknek; itt azonban szinte életmentő volt.
A Kiskunság egész évben szép, de ilyenkor a legigazibb: forróság, homok, poros-agyagos utak, millió virág a réteken, fű- és  szénaillat, rovarok, már lassan éregető gyümölcsök az utak mellett, ma éppen eper és potyószilva.
A túra első kilométere a Kis országútnak nevezett földúton haladt, majd elértük a Lehegődűlő tanyasorát, ami elég elhagyatottnak és bokrokkal benőttnek látszott, jóllehet lakhatnak itt még emberek.
A dűlő sarkán egy régi homokkő kereszt áll, de éppen a felirat azon része kopott olvashatatlanra, amelyik az állíttatók családnevét mutathatná, így csak a házaspár ............ István és ........... Mária keresztneve tudható, és a feltehetően 1872-es évszám, mint az állítás ideje.
A kereszt után nem sokkal jobbra kanyarodtunk, és előbb a hatalmas, idős szent Péter fája nevű nyárat, majd a mellette az enyésző régi pusztai temetők következtek. Ez a terület már nem Pusztaszer, hanem Pálmonostora déli csücske. Régen rengeteg tanya volt errefelé, még több emberrel, így egymás mellett két temetőt is megtöltöttek az elhunytak. Ugyan a sírkerteket erdő és fű nőtte már be, sok még az álló sírkő, vannak olvasható feliratok is, és ahogy megtudtam, halottak napja körül lehet még itt égő mécseseket is látni a hantokon...
A temető után megint jobbra fordultunk, és egy nagyon szép, fűvel térdmagasságig benőtt szekérúton, gabonatáblák mellett, szép rétek között, a Fülöp-keresztig gyalogoltunk.
Itt ittunk, szusszantunk kicsit a hűs lombok alatt, majd nekivéágtunk a Fülöp-tó medrét elérő-kikerülő résznek. A tó természetesen száraz, de a nádas és messziről szürkéllő szik mutatja, hogy valamikor sok víz és nagy élet lehetett a környékén.
A tómeder előtt már, de utána különösen, a közeli Bagi-féle szélmalom uralta a tájképet. A ma már működésképtelen, de néhány évtizede még dolgozó szélmalom egy kis dombon áll, kis füves liget, akácerdő ölelésében.
Egy francia ember vette meg, már nem is mostanában, és nyaranta újítgatja, igyekszik megmenteni, de a lehetőségei korlátozottak, ugyanis a francia állam nem támogatja, mert Magyarországon van a malom, az itteni állam pedig azért nem, mert francia a tulajdonosa. Kezébe kellene venni valakinek az ügyet, egy önkormányzatnak, komolyabb cicil erőnek, mert ha addig nem törődik vele senki komolyabban, amíg meg lehetne menteni ezt, az országosan is kimagaslóan értékes épületet, egyszer majd késő lesz...
A malomtól újabb árnyékos allé következett, de itt már, jócskán benne a délelőttben, a fák alatt is nagyon fojtó volt a meleg, nem győztük magunkba önteni a vizet. Tizenegy óra körül aztán visszaértünk az emlékműhöz, ahol meglepetésemre, a Homoktaposók másik néhány tagja citromkarikákkal telerakott, jégkockával felszolgált limonádéval várt. Nagyon finom és hűsítő volt az ital, 3-4 pohárral is ittunk fejenként. Mégsem ez esett a legjobban, hanem a szeretetteljes fogadtatás, a jó beszélgetés, a közös értékek mentén való egymásra találás a két csapat - még ha a részünkről egyedül voltam is jelen - között.
A Pusztaszeri Homoktaposók hosszútávú és nem kis vállakozásba kezdve, mindent megtesznek régiójukért, Csongrád megye északi, Bács-.Kiskun megye déli részéért, annak népszerűsítéséért, az itteni turisztika fejlesztéséért, turistautak létrehozásával túrák szervezésével. Igyekezetük tiszteletet parancsol és csak ajánlani tudom mindenkinek munkásságukat, programjaikat, melyek között talán a legmeghatóbb az évente megrendezett pálosszentkúti zarándoklat, mellyel a Pusztaszeren építendő új templomra és annak anyagi támogatására is fel kívánják  hívni a figyelmet. Tevékenysége egyszerre értékteremtés és értékmentés, vagyis a legnemesebb turista hagyományok méltó, XXI. századi megnyilvánulása. Sok nagy turistaelődünk büszkén mosolyog fentről, ahogy igyekezetüket látja...

Sok erőt, sikert, örömet és vidám túrázót kívánunk a Pusztaszeri Homoktaposóknak, az egész Petőfi Túrakör nevében. Legyen hosszú és boldog ezen tevékenységük, az ország és nemzet épülésére!

Köszönöm Homoktaposó Barátaimnak az egész feledhetetlen napot! Szeretettel várjuk Őket őszi, ÁRPÁD ÚTJÁN túrasorozatunkon (is)!

Minden rokonom!
 

Sántaőz

Ezen a napon együtt túrázott: Balog Csaba (Lajosmizse), Soós Eszter (Szeged) és Szász Anzelm (Kistelek).