FŐOLDAL

   MAGUNKRÓL  CSOPORTKÉPEINK  TAGJAINK  TÚRANAPTÁR  BESZÁMOLÓK  ARCHÍVUM  EREDMÉNYEINK  LÉTESÍTMÉNYEINK  TÚRAKÖR KLUB  FILMJEINK  PANORÁMAKÉPEK  ÍRÁSOK  NAPLÓ  MÉDIA  JÁRÓFÖLD  LINKEK 


(566.) KOCSÉR, KŐRÖSTETÉTLEN


Időpont: 2018. szeptember 22. szombat
Táv: 2 km


Emelkedett hangulatban illene kezdenem a beszámolót, mert a helyek, amiket ma felkerestünk, egyszerűen káprázatosak voltak, és mindenképpen erősítik bennünk, hogy csinálni kell a dolgot tovább, hogy még jobban ismerni kell a Szülőföldünket, a magyar történelmet - úgy értve az igazit, mert a hazugságokból már elég -, szóval, hogy a Túrakörnek, ha még továbbra is létezni fog, még fokozottabban kell az itteni értékekkel ismerkedni és azokat másokkal megismertetni.
A feltételes mód annak szól, hogy ezen a héten megint nem nagyon tolakodtak meghirdetett programunkra, a Kolon-tó páratlan és sok magyarországi hegyvidéknél is sokkal változatosabb és szebb környékének bejárására szervezett túránkon való részvételre. A táv nem lett volna nagy, az idő, a szelet leszámítva nem lett volna gáz, esőt ide nem mondtak - nem is lett. Mint ahogy túra sem.
Hétről hétre több százan látják feltett képeinket, beszámolóinkat, már ezres nagyságrend lehet azok száma, akik valamilyen formában tudnak rólunk, rár-ránéznek anyagainkra, vagy egy ideje kifejezetten azért követnek minket, mert szimpatikus az, amiket megmutatunk a világháló népességének. A virtuális támogatással, aktivitással nincs is gond. Sok fizetett oldal, sőt fizetett hirdetések nem érnek el olyan forgalmat, amit mi, nem is ritkán elérünk képeinkkel, albumainkkal. Néha már attól tartok, utólag fizettetnek velünk pénzt azért, mert hirdetési díj nélkül folyamatosan építjük közösségünket/közönségünket.
Szóval, nézelődőkből nincs hiány. De ki fog túrázni? Hol vannak a "tömegek", amelyek feltartózhatatlanul a Kiskunságba vágyva, gyaloglni akarnak velünk. Valószínűleg nem léteznek, vagy annyira nem akarnak kiugrani a fotelból, hogy az már döfi.
Túrázóink létszáma az elmúlt csaknem tizenkét évben, időszakosan változott ugyan, de néhány rövidebb időszakot leszámítva, sosem voltunk sokan. Nem is az volt a lényeg.
Az elmúlt 5 évben sajnos még nehezebb rávenni az embereket bármire is. Nemcsak a túrázásra, de véradásra, társadalmi munkára, vagy akár csak arra, hogy foglalkozzanak többet másokkal, ne csak mindig magukkal. Szóval, ilyen szempontból ez egy természetes, de egyáltalán nem kívánatos folyamat. Hiszen mi éppen azért dolgozunk, hetente nem is kevés órát, hogy ezen, szerény eszközeinkkel, változtassunk. De nehéz. Mindig az emberekkel a legnehezebb.
Mondhatnánk, hogy Alföld, itteni túrák, ez senkit nem érdekel. Ez csak részben igaz. Sokakat érdekel, de nem mozdulnak, mert az életükbe, hogy azt ne mondjam, a húsukba jobban vágó témákban sem mozdulna meg az emberek jelentős része, nemhogy gyalogtúrázni a Kiskunságban.
Azt is hozzátehetem, ha több hegyi túránk lenne, többen jönnének, de kit érdekel a hegyi túra, pontosabban az arra és csak arra jelentkező emberek özöne, akár hétről hétre is, ha bevállalnánk ilyesmit, mert minket nem. Mi is szeretünk hegyek közé járni túrázni, de nem azt tartjuk a természetjárás csúcsának. Aki csak hegyek közé hajlandó elmenni, az nem a mi emberünk. És nem mi vagyunk az ő csapata.
Mi ide, az Alföldre keresünk érdeklődő túrázni vágyókat. A hegyekbe nem kunszt sem túrát szervezni, sem embereket toborozni, sem egy-egy ilyen túrát megcsinálni. Ezt már milliók megtették. Nincs benne kihívás. Legfeljebb annak, aki eljönne rájuk, de alföldi túrára sosem jelenetkezne. Isten mentsen meg minket az ilyen emberek túra-társaságától.
A Kiskunság, a két folyó köze, vagy hívjuk akárhogy, lenézett része az országnak. Ezzel sajnos az itteni emberek is. Ez már kihívás. Nem élhetünk itt ebben az állapotban úgy, hogy nem veszünk róla tudomást, sőt: csak olyan helykre járunk, amiket a többség hajlandó látogatni. Ezzel mi is lenéznénk az Alföldet és az itt élő embereket. Nem engedhetjük meg magunknak azt a szégyent, hogy bármilyen részét az országnak vagy a világnak jobban ismerjük, mint itteni falvaink, városaink határát, történelmét, népét. Mit adnámk át az embereknek, gyermekeinknek, az utódoknak? Hogy Horvátországban milyen szigetek vannak? Mennyi a gyros Görögben? Hogy milyen a siófoki Aranyparton mutogatni magunkat? Hogy csak a hegyek lehetnek érdekesek? Ilyenekkel kábítsunk valakit?
Nem. Nehéz utat választottunk, de ez a mi utunk. Sosem akartunk megfelelni senkinek, senki elvárásainak és ízlésének. Arra megvannak az utazási irodák, vagy olyan túracsoportok, amelyek bizonyos összegekért rendszeresen fuvarozzák extrém helyekre (értsd: mindegy, csak ne az Alföld!) a kocaturistákat, magashegyi kilátásokra vagy csúcsokon fényképezkedésre vágyókat. Mi nem vagyunk utazási iroda.
Aki valaha is elvárásokkal jött közénk, az nem sokáig volt velünk. Személyes kedvenceim voltak azok, akik vadidegenként eljöttek egy túrára, fél óráig áradoztak, milyen fantasztikus dolgokat csinálunk, aztán gyorsan átváltva kifejtették, hogy kellene ezt másképp csinálni, hogy jó legyen. Vagy rámír teljesen laikus, civil - nem akarom megbántani mélyebb szinteltolású jelzőkkel - másik valaki, hogy szeretne velem egyeztetni, hova lenne érdemes, sőt kellene! nekem túrákat szervezni. Sorolhatnám, végtelen a sötétség birodalma...
A Túrakör a Kiskunságért fejti ki tevékenységének fő részét. Ha mi nem tesszük, akkor más se teszi. Amikor  abbahagytam néhányszor a szervezést, túravezetést, mindig véglegesnek gondoltam. Aztán kis idő elteltével mindig azt éreztem, itt olyan űr van, amit be kell tölteni valahogy, olyan tudatlanság van a Szülőföldünkkel kapcsolatban, hogy muszáj valahogy továbbvergődnünk. Még ha sokszor tényleg vergődés is az egész. Egész egyszerűen a sok megszerzett tapasztalatot se lehet veszni hagyni, mert ezt se fogja senki helyettünk még egyszer az elejéről elkezdeni, stb, stb...
Szóval, szokás szerint, az emberek, bár látszólagosan érdeklődők, nyitottak a dolgainkra, fizikai és megvalósulási, hogy azt ne mondjam, nekiindulási szinten borzasztóan érdektelenek és passzívak. Nem biztos, hogy csak a saját hibájukból, hiszen mindannyian görgetjük magunk előtt életünk egyre nagyobb galacsinját, de mi is mondhatnánk, hogy nem csináljuk, hogy megvan a magunk élete, aztán mindenki csináljon amit akar. Ha mondtunk vagy gondoltunk is ilyet, nem tarthatott sokáig, mert visszaszólított minket a vállalt kötelességünk teljesítésének kényszere.
Szóval, ma is voltunk valahol, hogy a folytonosság ne szakadjon meg, de ha hosszabb távon nem lesz kikkel együtt dolgozni, szervezni, felfedezni, menteni az értékeket, népszerűsíteni a Kiskunságot, Petőfit és egyéb kincseket, akkor egyszer tényleg vége lesz a dalnak.
Ismételten tudtára adjuk országnak-világnak, hogy várjuk magunk közé az elhivatott síkvidéki túrázókat, de alkalmi kalandorok, csak hegyekben gondolkozni képes, és a Túrakörhöz tartozáshoz szűklátókörűnek számító emberek ne jelentkezzenek. Ők menjenek másokkal, máshova. Vannak bőven, akik küldetéstudat nélkül, csak a maguk "szórakoztatására" túráznak. Nekik a túrázás cél. Nekünk eszköz. És pláne vannak olyan szerveződések is, amelyek ezért még súlyos pénzeket is leakasztanak emberekről, mondjuk kétszer annyit, amennyiből egy útiköltség kijön/fő.
Olyan embereket várunk és remélünk túratársaknak, akik fizikaliag is meg akarnak mozdulni velünk, részesei akarnak lenni terepen is a felfedezések, csodák sorozatának, akik tenni is akarnak ezért a csodás vidékért, akikkel össze lehet fogni konkrét célok megvalósításában, és nemcsak kiszívják maguknak egy-egy túránkból, ami nekik kell, aztán kiköpnek minket egy nyálgömbben, hazafelé menet az ablakon. Előbbiekből nagyon kevés jutott el közénk, utóbbiakból volt már nagyon sok. És ők azok, akik sosem értik, mi a gond azzal, ha csak túrázni akarnak velünk néha a hegyekben, esetleg szánalomból egyszer-egyszer az Alföldön. Szegények...

Végezetül annyit, hogy kivételesen nincs leírás a nap látnivalóiról, mert azok hamarosan külön-külön bejegyzés tárgyát képezik majd oldalunkon, irodalmi szemelvényekkel, történelmi érdekességekkel tarkítva.
Addig türelmeteket kérjük, és jó nézelődést kívánunk a képekhez.

Aki megfelelően elhívatott embernek érzi magát ahhoz, hogy velünk tűrázzon, várjuk sorainkba.
 

 

Minden rokonom!

Sántaőz

 

A napot együtt töltötet: Balog Boróka (Lajosmizse), Balog Csaba (Lajosmizse), Balog Szellő (Lajosmizse), Nagy Irén (Lajosmizse).
 

 

Kőröstetétlenen Árpád-emlékoszlop A felirat Árpád-halom Obeliszk 1896-ból Emléktábla
Szimbólumok 1848-as emlék... ...és táblája 1956 emlékére Közeli A templom
A község központja Maygar városok táblái Templom, "keresztekkel" Katolikus-református Czakó-halom A halom délnyugatról
Kopjafa és infótábla Kilátás északkeletre A hun bronz üst Kutyakaparó autóbusz mh. Kutyakaparó csárda Petőfi-emléktábla
A csárda az ajtóból... ...és a pulttól Egy másik szemszög A csárda története A Költő kétszer Szemben a Kutyakaparóval

 

 

 

 

 

a

"Vigyázz a Földre! Nem az őseid hagyták rád, az unokáidtól kaptad kölcsön." (indián közmondás)

© Petőfi Túrakör - Balog Csaba Sántaőz