FŐOLDAL

    MAGUNKRÓL  TAGJAINK  TÚRANAPTÁR  BESZÁMOLÓK  ARCHÍVUM  EREDMÉNYEINK  LÉTESÍTMÉNYEINK  TÚRAKÖR KLUB  FILMJEINK  ÍRÁSOK  NAPLÓ  MÉDIA  KOLLÉGIUMI TÚRAKÖR  FOTÓKIÁLLÍTÁS  MESEPÁLYÁZAT  


(94.) VERŐCE - KOSD TÚRA (PEST MEGYEI PIROS)
 

Időpont: 2009. január 31. szombat
Útvonal:
Verőce vá. - Fenyves-hegy - Katalinpuszta - Gyadai-rét - Kosd
Táv: 20 km
 

A mai nap krónikáját azzal kezdem, hogy eredetileg természetesen most sem ide terveztük a kalandjáratot, de indulás előtt két nappal megint több, mint egy tucat ember visszatáncolt, így a B-terv megvalósításaként Verőcét vettük célba, és busz helyett vonattal. Szerettük volna bejárni a Verőce és Kosd között húzódó piros jelzésű turistautat, ezzel teljesíteni a Pest megy Turistája mozgalom újabb szakaszát. 
Az indulás reggel, a lajosmizsei vasútállomásról történt, a mostanában szinte szokásosnak mondható 4.40-es időpontban. Ezt mindössze 17 fő tartotta megfelelőnek, és dacolva az előző napok esőzései után ránk váró sártengerrel, a hideggel és a sötéttel, jókedvűen, mozgáshiánytól vezérelve szálltunk fel együtt a vonatra. Volt, aki aludt volna, de a gyerekek tettek róla, hogy ne bírjon, így halk beszélgetés, eszegetés a sötét vagonban, majd pedig a reggel eljöttével már világosban, két óra alatt a Nyugatiban voltunk. A váci vonalon kifejezetten meleg volt a kocsikban, ami a lajosmizsei után nagyon kellemesen érintet minket. A verőcei állomásra 7.40 kor értünk. Én elmentem pecsételni, a többiek az állomásépületben található hatod osztályú restiben kávéztak és vécéztek. 
Némi huzavona után nekiindultunk a Fenyves-hegyre felvezető kényelmes, enyhe emelkedőnek. A falu szélén szép nyaralók, présházak övezték a szekérutat, melynek sártengere még félig fagyott állapotban volt, így Katalinpusztáig semmilyen komolyabb kellemetlenséget nem okoztak az útviszonyok. Szép erdőben, elhagyott részen haladtunk. A Fenyves-hegyről szép kilátás nyílt az egész előttünk húzódó Duna-szakaszra, bár eléggé párás volt a levegő. Reggeli, csoportkép, aztán indulás, mert a sok ácsorgás miatt fázni kezdtünk. A hegyről lefelé egy helyen felzavartunk egy kisebb őzcsapatot, és az állatok ijedten szaladtak el néhány méterre köztünk, néhány másodpercig tartott az egész, fényképezőt elővenni esélyünk sem volt. 
A 2-es út mentén gyorsan beértünk Katalinpusztára, ahol pecsételtünk, és szusszantunk egy  jó negyed órát, nagy sarat hagyva magunk után a kocsma kövén. Innen felkapaszkodtunk a falu fölé kanyarodó útra, amelyen egyébként egyszer már jártunk, nem is régen, novemberben, amikor a kéktúrán kitérőt tettünk a Rockenbauer-kopjafához. Most is tiszteletünket tettük nagy elődünk halálának helyén, aztán a Lósi-patak völgyében az árterének nevet adó Gyadai-réten találtuk magunkat. Az erdészháztól induló tanösvény-jelzés csatlakozott a mi pirosunkhoz, így folytattuk velük a túrát. Tágas, enyhén dombos tájon haladtunk, balra alattunk a patak árterében növő bokrok, füzek kopaszon vették körül éltető vizüket, ami nem volt éppen jó kondícióban, pedig esett mostanában rendesen.
A haladás itt már erős nehézségekbe ütközött, mert komolyan csúszkáltunk a plusz egy-két fokban teljesen kiengedett, ragadós, csúszós sárban. Volt, akinek ez nem tetszett, sőt, azt sugallta, az egészet kikéri magának. Ezt úgy mondta, mintha erről bármelyikünk is tehetne, és nézve a hét időjárás jelentéseit, nem lett volna előre tudható a dolog. Akár még az ő számára is. Nem baj, a többségnek ez sem okozott komolyabb problémát, mint ahogy a dél körül rákezdő, hószállingózásból megerősödő havazás sem. Szóval, igazi téli körülmények kényeztettek bennünket, edzve testi és lelki akaraterőnket, tűrő- és állóképességünket. Egy túra szépsége és élményszerűsége, maradandósága az emlékezetünkben, egyenes arányban áll a nehézségével, a körülmények elviselhetetlenségével. Ha ezen úrrá tudunk lenni, túl tudunk lépni önmagunkon, akkor mi győztünk. A természetet nem leigázni kell, nem pusztítani, hanem bebizonyítani, hogy mi is a része vagyunk. 
Végül minden erőnket összeszedve, az utolsó három kilométert alig fél óra alatt lenyomva, beértünk Kosdra. Annyira kész voltunk, erővel, idővel, hogy csak ültünk a buszmegállóban, és még pecsételni is elfelejtettünk. Majd legközelebb. Bertáék egy kicsit később futottak célba, Kati és Bálint szó szerint, ezt képen is sikerült, úgy-ahogy megörökíteni. Innen már csak a buszozás maradt Vácra, majd vonatozás előbb Pestre, aztán átszállás után haza. 
A vonatút álmosan, vontatottan indult, a gyerekekkel nem lehetett bírni, még akkor sem, amikor borzasztó színvonalú ellenőrök ellenőrizték a jegyeinket, de Ócsa után olyan szellemi élményekben lett részünk, amilyeneket még nem pipáltunk. A gyerekek sosem hallott csodákról kezdtek mesélni, körbevéve minket, szemünk-szánk tátva maradt. Aki otthon maradt, sok minden más mellett ebből az élményből is kimaradt...


Ezen a napon együtt túrázott: Balog Csaba, Berta Bálint, Berta János, Bertáné Kéri Katalin, Csoki kutya, Dorcsák Dávid, Hriazik Attila, Kanyik Barbara, Kanyik Imre, Kislőrincz Györgyné Edit, Krasnyánszki Róbert, Kun Ádám, Kun Vivien, Nagy Irén, Révbéri Zsolt, Terékné Makai Ilona, Török Mária, Utasi Enikő és Varga Istvánné Borika.

 

 

Verőcei állomás... ...innen indul a Piros A falu fölött

Lányos

Fenyves-hegyen Kiengedett a fagy
Katalinpusztán Rockenbauer-emlékhelyen Gyadai-réti tábla Ircsike és Barbi Zozó A rét
Billenő híd Dávid és Robika Utolsó erőgyűjtés Kosdon várjuk a buszt Bertáék hajráznak Hazafelé  a vonaton

 

 


 

a

© Petőfi Túrakör - Balog Csaba Sántaőz